Valami most kezdődik el

5. rész

[Mia Prescott]

Két hónappal később...

A napok és a hetek bár gyorsan telnek el, még is oly lassúnak tűnik számomra. Ez alatt a két hónap alatt, Brian-nel egyetlen egy hetet tölthettem csak el kettesben. Hiányzik, de még mennyire, hogy hiányzik. De, el kell fogadnom, hogy a karrierünkben most értünk el mind a ketten arra a pontra, amikor még jobban bele kell vetnünk magunkat az edzésekbe és a mérkőzésekbe egyaránt. Ezért is csak egyetlen egy hét jutott kettőnknek. Hiába a telefon, és az email-ek... mégsem ugyanaz... amikor együtt vagyunk.

Búcsúzásunk után, azt hittem, hogy egy, avagy két hét múlva újra a karjaiban érezhetem majd magam, de csalódnom kellett, mert csak rá egy hónap után láttam őt újra viszont, teljes valójában. Ám azt az egyetlen egy hetet, alaposan ki is használtuk, amennyire csak lehetett...

Gondolataimból, ma már negyedjére is az émelygő gyomrom zavar fel, és már a számra téve a kezemet, rohanok is a WC-re és ismét kiadom az ebédemet.

Kiöblítve a számat, térek vissza az öltözőbe, ahol barátnőim aggódó tekintetével találom szembe magam.

-            Jól vagy? – kérdezik egyszerre.

-            Nem igazán – felelem, miközben leülök a kis padra és a fejemet a térdemre fektetem.

-            Annyira sápadt vagy és ma már négyszer, hogy hánytál. Ez nem normális. Hívom, Michael-t – jelenti ki Judy ellentmondást nem tűrően.

Mire felemelem a fejemet, hogy ellenkezhessek, már csak Nikki áll előttem.

-            Remek! – húzom félre a számat.

-            Ne orrolj rá csak azért, mert aggódik érted, ahogyan én is – ül le mellém, és együtt várjuk, hogy visszatérjen Judy az orvossal.

Dr. Michael Grey, a csapat orvosa, miután végez a rövidke vizsgálattal, először az edzőnket Jack-et tájékoztatja a fejleményekről, és aztán végül engem is beavat a rosszulléteim kialakulásának, okába.

-            Mia, azt hiszem és mivel a jelek is arra utalnak, hogy...

-            Aj... kérem doki, nyögje már ki, hogy mi a bajom! – szólok rá türelmetlenül.

-            Rendben. Minden viszonnyal terhes vagy – jelenti ki.

Minden viszonnyal terhes vagy... terhes... terhes... –visszhangzanak a fejemben a doki szavai. Nem! Nem! Az nem lehet! És ha mégis? – kérdezi egy távoli hang a fejemben.

Visszapörgetve az emlékeimet azokra a napokra, amikor én meg Brian egymáséi lettünk, egyáltalán nem rémlik egyik képben sem, hogy akár valamelyikünk is védekezett volna.

Édes istenem! – kapok a fejemhez, lesújtva a váratlan fordulattól. Egy gyerek. Egy kisbaba, aki a kettőnk szerelméből fakad. Egyrészről hatalmas boldogsággal önt el a hír, hogy gyereket várok attól a férfitól, akinek a szerelmemet adtam.

De, másrészről pedig félelemmel tölt el. Nem tudom, hogy késznek érzem –e magamat egy gyerekhez. Nem tudom, hogy jó anya lesz –e belőlem. És azt sem tudom, hogy Brian miként fogadja majd a hírt. Örülni fog – e majd neki? Vagy nem?

De, várjunk csak! Ha igaz a hír, hogy terhes vagyok, akkor, nem vehetek részt a bajnoksági mérkőzésen, ami két nap múlva lesz. Életem egyik legfontosabb mérkőzése lehetne ez a bajnoksági meccs. De, mégis egy kis csöppség növekszik bennem. Akiért felelős vagyok és, az ő egészsége sokkal fontosabb, mint holmi meccs, még akkor is, ha ez a mérkőzés az egyik legnagyobb álmom volt is, mindig.

-            Jól vagy Mia? – térít vissza a jelenbe Jack, aggódó hangja.

-            I.. igen, persze. Csak annyira váratlanul ért a hír, hogy... nem is tudom mi tévő legyek. Viszont, ha valóban igaz, hogy kisbabát várok, akkor nem vehetek részt a holnaputáni mérkőzésen. Akármennyire is szeretnék, de a kisbabám épsége mindennél fontosabb – nézek, barna szemeibe határozottan.

-            Tudom és el is fogadom a döntésedet – bólint, majd megköszönve, Dr. Grey-nek a segítségét, távoznak is.

Pillanatokon belül, Judy és Nikki robban be az öltözőbe, és kíváncsi tekintetüket rám emelik.

-            Michael, azt mondja, hogy több mint valószínű, hogy várandós vagyok – árulom el nekik.

Miután felfogják a szavaim értelmét, visítva ugranak a nyakamban, természetesen ügyelve az állapotomra.

Mind a ketten boldognak tűnnek, és máris azt tervezgetik, hogy mi mindent fognak majd venni a kicsinek.

Vajon ha igaz a hír, Brian is ennyire fog örülni? – ez az egyetlen egy kérdés foglalkoztatott mindaddig a pillanatig, amíg nem végeztem a nőgyógyásznál. Aki megerősítette a csapat orvosának a megérzéseit. Valóban egy élet növekszik a szívem alatt, aki az ultrahangos képen csak egy aprócska borsószemként látszódik.

Nem is tudom, hogy miként közöljem Brian-nel a hírt. Egyetlen egyet tudtam csak, hogy ahhoz mindenképpen találkoznunk kell, személyesen. És mivel tudom, hogy neki is mérkőzése lesz a napokban, így nekem kell elutaznom hozzá.

Igen. Ezt fogom tenni – határozom el magamban, miközben városunk, azaz Los Angeles, hatalmas futball stadionja felé tartok.

A megszokott fekete kapucnis felsőbe bújok bele és miután lófarokba kötöm a hajamat, egy baseball sapkát veszek fel, amire pedig felhúzom a kapucnimat. Mielőtt kiszállhatnék a kocsiból, felveszem a ray-ban napszemüvegemet, majd a hátsó bejáraton át megyek az öltözőnk felé. Miután mindenkivel váltok egy pár szót, nem tudva ellenállni a kísértésnek, megmutatom az ultrahangos képet a piciről, Judy-nak és Nikkinek. A reakciójuk, mely egy boldog visítás volt, mindenki másból, akik rajtunk kívül az öltözőben tartózkodtak, kíváncsian meredtek ránk, ami miatt mi igyekeztünk csendesebben ujjongani. Mire egy újabb boldog visítás volt a feleletük.

Amikor a meccs kezdetét veszi, én Jack, az edzőnk mellett foglalok helyet a kispadon. A csapat társaim és mindenki más úgy tudja, hogy gyomorrontás miatt, nem veszek részt a bajnokságon. Ez valamivel hihetőbb kitaláció arra, hogy miért nem játszok, minthogy bevallottuk volna mindenkinek, hogy terhes vagyok, de addig senki mást nem szeretnék beleavatni ebbe a titokba, amíg Brian-nek el nem mondtam.

Mielőtt újra arra a kérdésre keresném a választ, hogy vajon Brian miként fog reagálni a terhességemre, már végett is ér az első fél idő, 0:0 – arányban. Úgy látszik, hogy a Német lány csapat csak ugyan olyan erősek, mint a fiú csapat. De a mi csapatunk sem piskóta. Ez fix.

Miközben én is csapatunkkal tartok vissza fel az öltözőbe, hirtelen újságírók kerülnék elém, akik már le is támadnak a kérdéseikkel.

-            Az a hír járja, hogy ön ma egyáltalán nem mérkőzik Mis. Ha nem veszi tolakodásnak a kérdésemet, miért? – hallatszódig ez a kérdés egyszerre vagy öt embertől.

Próbálom magam átverekedni köztük, de nem járok sikerrel.

-            Mint már a mérkőzés elején is bejelentettük, gyomorrontást szenvedtem. De kérem, hagyjanak tovább menni – kérem őket.

A hirtelen szerencsémnek köszönhetően Taylor, az egyik biztonsági őrünk menekít ki az újságírók közül. Az öltöző ajtajához érve, köszönetet mondok neki.

-            Köszönöm Taylor.

-            Nincs mit megköszönnie Miss Prescott. Ez a feladatom – mosolyog rám barátságosan. – Azért sajnálom, hogy ma nem játszik a pályán.

-            Én is Taylor. Én is – felelem kissé szomorúan, majd belépek az öltözőbe, ahol kész káosz fogad.

Az egyik középcsatárunk Jenna, a fél idő utolsó perceiben, súlyos sérülést szerzett a pályán, és nem tud lábra állni.

Áj! Ez így nem lesz jó! Ugyan is középcsatárunk nincsen a csere játékosaink között, és jelenleg csak én vehetném át a helyét.

-            Majd én beállok a helyére!  - szólalok meg, és nem csak a többieket döbbentek meg a hirtelen jött ötletemmel, de saját magamat is.

Judy, Nikki és Jack azonnal tiltakozni kezdenek a döntésem ellen.

-            Tudom, hogy féltetek, de ez az egyetlen esélyünk arra, hogy ma győzni tudjunk. Ha együtt dolgozunk össze, akkor sikerülni fog. Úgyhogy az ellen, hogy játszani fogok, ne vitatkozzunk! – mondom határozottan, próbálva nem gondolni a kockázatokra.

Kissé bizonytalanul, de még is beleegyeznek, majd miután át veszem a mezemet, megvitatjuk a stratégiánkat. A szünet lejárta után, már megyünk is vissza a pályára. Ahova mindenki nagy megdöbbenésére, én is besétálok, mint játékos...

Körülbelül már csak alig tíz percünk van a hosszabbításig, és a meccs állása még mindig 0:0. Kevesebbet és lassan futok, mind az megszokott tőlem. Érzem, hogy a legtöbb kamera rám irányítódik. Tudom, hogy mindenki azt latolgatja, hogy mi is lehet valójában a bajom, mert nem hiszem, hogy bevették volna azt a süket dumát a gyomorrontásomról.

Még jó hogy nem veszik be. Hisz én sem hinném el, ha kívülről látnám magamat.

Valamit kezdenem kéne, mert eddig jó formán két jó labdaszerzésem és két jó passzom volt az idő alatt, mióta újra a pályán vagyok. De, ha ugyan úgy játszanám ezt a meccset is, ahogyan a többit, akkor félő, hogy valami bajunk esik.

De akkor mégis mitévő legyek? – kérdezi a tudatalattim.

Mind tudatlanul, veszek egy nagy mély levegőt és csak is a játékra koncentrálok. Nem hagyhatom, hogy további hosszabbításokon kelljen végig mennünk, az után pedig a tizenegyesek döntsék el, hogy ki nyeri meg a kupát.

Nagy lendülettel szaladok előre és egy tőlem megszokott sikeres csellel elveszem az ellenfelemtől a labdát, amelyet magam előtt tartva vezetem végig a pálya másik oldalára. Amikor észreveszem az engem körbe fogókat, hátra passzolom Judy-nak, aki pedig Nikki-nek. Mostanra ő vezeti a labdát, mind addig, amíg én a tizenhatoson belülre nem érkezem. Először balra, majd jobbra rúgja a labdát, majd egy éles kanyart vetve lepasszolja nekem. Mellel veszem le a labdát, amelyet próbálok még egy picivel előrébb vinni, azonban amikor a kapura rúgom, a kapus megfogja.

Pár másodpercig vár, majd kirúgja. Én pedig visszafele futok. Látom amint az ellenfél csapatból, a tizenegyes számú játékos, akinél a labda van az éppen tőlem alig két méterre álló nyolcasnak passzol. Amikor ellövi a labdát, gyorsabb tempóra váltok és a labda elé ugrom. Ám amint a labdát megérintem, egy erős lökést tapasztalok meg, majd előre bukfencezem a lendülettől.

A hasam tájékán egy erő teljes hasító fájdalmat érzek meg. Mitől az arcom összerándul. A testem pedig összegörnyed. És egy hangos kiáltás hagyja el a torkomat, majd hagyom, hogy elnyeljen a mély – gyötrelmes sötétség...

[Brian Cross]

Két hónap után, végül izgatott és egyben boldog mosollyal ülök, barátaim mellett a lelátón. Kíváncsi, de mégis aggódó figyelemmel kísérjük nyomon a meccset, amelyet a párjaink játszanak. Igaz, kicsit aggasztott a tudat, amiért a mérkőzés kezdete előtt azt a hírt kaptuk, hogy Mia nem játszik. Szörnyen aggódtam érte és meg is akartam keresni őt, de a srácok arra utasítottak, hogy várjam ki a mérkőzés végét.

Vajon mennyire lehet komolyabb ez a gyomorrontás? Még is miért nem ügyelt jobban az egészségére?

Amikor végül a pályára lép, az eddigi bennem lévő aggodalom, csak még jobban felerősödik. Lassabban és visszafogottan mozog, ami nem megszokott tőle. Ennyire beteg lenne? Ha igen, miért nem közölte velem? Miért nem mondta el, amikor felhívtam a minap?- kérdezem magamtól, továbbra is aggódva érte, amikor egyszer csak a kezdeti rossz előérzetem, a szemeim előtt teljesedik ki.

Mia-t a pályán összegörnyedve, pillantom meg. A csapattársai, a játékvezetők és az orvosok, mind egy szempillantás alatt mellette teremnek. Látom amint hordágyra fektetik, de ő nem mozdul. A félelem, ekkor felülkerekedik rajtam és nem törődve a körülöttem lévőkkel, rohanok lefele egyenesen a pálya széléig. Ám a sok embertől sehogy sem tudok odaférkőzni hozzá.

-            Mi történik? – ragadom meg hirtelen, Judy karját idegesen, nem foglalkozva a szemeit ellepő könnyekkel.

-            Ne...nem tu... tudom – zokogja ijedten.

Követjük a Mia-t szállító embereket, egészen a mentő kocsiig, amibe miután be is teszik, már indított is egyenesen a legközelebbi kórházhoz.

Leintve az egyik álló taxit, gyorsan be is szállok és utasítom is a sofőrt, hogy kövesse a mentőt.

A kórházhoz érve, amikor megpillantom Mia-ék edzőjét, azonnal odasietek hozzá.

-            Jack, kérem, mondja, el mi a fene folyik itt? Mi történt Mia-val? – támadok neki a kérdéseimmel.

-            Brian, még én magam sem tudom igazán. A pályán, amikor fellökték és összegörnyedt, abban a pillanatban el is ájult és az óta sem tért még magához – válaszolja röviden.

Látom, amint beviszik egy vizsgáló szobába, aminek az ajtaja előtt állva, ideges türelmetlenséggel várjuk, hogy valaki jöjjön és közölje velünk, a híreket.

Ha valami komolyabb baja esett, én abba beleörülök.

A percek teltek és teltek, és még mindig semmi hírünk. Idegességemben, aggodalmamban, félelmemben föl – alá járkálok, még akkor is amikor megérkeznek a barátaink.

-            Tudtok már valamit? – kérdezi Judy.

-            Nem – válaszol helyettem, Jack.

-            Nyugodj meg haver! Rendbe fog jönni – teszi az egyik kezét Josh, a vállamra nyugtatólak.

-            Még is hogyan nyugodjak meg, amikor... – förmedek rá, amikor kijön az egyik orvos.

-            Önök a hozzátartozói, Miss Prescott kisasszonynak? – teszi fel a kérdést.

-            Igen – vágják rá egyszerre a lányok, és az edzőjük.

-            A férje vagyok – válaszolom én.

Jack döbbent, tekintettel mered rám, de nem tudok most vele foglalkozni.

-            Enyhe agyrázkódása van, ugyanis az esésnél beverte a fejét, és egy kis összehúzódása. De ebben a kórban, az ilyen várható is. Bár egyáltalán nem helyeslem, hogy részt vett a mérkőzésen ebben az állapotban. Viszont szerencsére, minden a legnagyobb rendben van.

-            Hogy... hogy érti, hogy ilyen kórban és ebben az állapotban? –kérdezem értetlenül, és egyben megkönnyebbülten.

-            Örömmel válaszolnék a kérdésére, de szerintem a felesége még boldogabb lenne, ha ő mondhatná el. Magánál van. Be lehet menni hozzá. De, sok pihenésre van szüksége – mondja.

-            Köszönöm – nézek rá hálásan, majd benyitok a szobába, ahol szerelmem, hitetlenkedő tekintetével találom szembe magam.

Közelebb lépve hozzá, két kezem közé fogom az arcát, és megcsókolom. Úgy csókoltam mintha az életem múlna rajta. Ebbe a csókba belepréseltem minden érzésemet. Az örömet és a megkönnyebbülésemet az iránt, hogy nincsen komolyabb baja, és az iránta érzett szerelmemet.

Ajkaink elválása után, mellé ülök és miközben az egyik kezemet összekulcsolom az övével, addig a másikkal végig simítok az arcán.

-            Hogy vagy? – kérdezem.

-            Most már sokkal jobban – válaszolja. – De, te hogy kerültél ide?

-            Ma reggel érkeztünk meg a fiúkkal, mert meglepetést akartunk nektek okozni azzal, hogy miután véget ér a meccs köszöntünk majd titeket. De, amikor a pályán fellöktek téged... – ennek gondolatára, az ajkaimat összepréselem... de amikor megszorítja a kezemet, folytatom a magyarázatomat – átvágtam magamat a tömegen, és taxiba ültem,  amivel idáig a kórházig hozattam magamat. És most itt vagyok.

-            Sajnálom, hogy rátok hoztam a frászt. Nem akartam – néz bocsánatkérően a szemembe.

-            Shh... – teszem az ujjamat az ajkára. – Nem a te hibád volt. És, most az a lényeg, hogy minden a legnagyobb rendben van. Tényleg, erről jut eszembe. A doki azt mondta, hogy ő egyáltalán nem helyeseli, hogy ebben az állapotban a pályára léptél. Mit akart evvel mondani? – kíváncsiskodom.

-            Uhh... igazság szerint nem így akartam, hogy megtudd... – kezd bele hezitálva.

-            Mia kérlek, áruld nekem – kérlelem.

-            Rendben – sóhajt fel, majd vesz egy mély levegőt. – Kisbabánk lesz – mondja ki.

Kisbabánk lesz... kisbabánk lesz... – ismételgetem magamban ezt a két szót. Mind addig, amíg értelmezni nem tudom.

Hihetetlen boldogság önti el a szívemet. A tudat, hogy egy kis csöppség növekszik szerelmem szíve alatt, aki a mi kisbabánk, örömkönnyeket csalt ki a szemeimből.

-            Köszönöm – suttogom közel az ajkaihoz, amelyekre az enyémeket tapasztom. – Köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönöm, hogy megajándékozol a szerelmeddel, és egy kisbabával – minden egyes köszönetmondás után, egy szerelmes csókot lehelek ajkaira.

Ennél boldogabb már nem is lennék – gondolom magamban, miközben szerelmemet hamarosan elnyomja az álom, a karjaimban.

Egésznek és boldognak érezem magam, amiért megtaláltam azt a nőt, akit tiszta szívből szeretek, és amiért hamarosan, kétszeresen is apa lehetek...

Hat és fél hónappal később...

A kilencedik hónap leteltével, végre a karjaimban tarthatom tündéri és meseszép kislányunkat, akit Anastasia-nak neveztünk el. Földöntúli boldogság járja át egész lényemet, amiért a családom elfogadta páromul szerelmemet. Amiért szerelmem, a kislányunk és a fiam bearanyozza a mindennapjaimat.

Tudom, hogy soha sem fogom tudni elégszer megköszönni és meghálálni Mia-nak azt, hogy hozzám jött. Azt, hogy szeret. Azt hogy, elfogadott engem és a fiamat. És, hogy egy szerető és boldog családdá hangolt össze minket. De, a határtalan, és a visszavonhatatlan szerelmemmel mindig is igyekezni fogok majd, őt boldoggá tenni halálomig és még a halálom után is...

Vége