Szabad történetek #4

Alap: Van egy lány (Kikki), aki macskává változik, ha dühös vagy ideges. Ezért, ha úgy látja a helyzetet, hogy őt fel tudják idegesíteni, dühíteni, akkor elmegy onnan. Ezt senki sem tudja róla. Egyszer pedig a suliban az összes diák szeme láttára dühítik fel, és változik át. Nem tud elmenekülni, mert körbeveszik. Mivel látják, hogy átváltozott, ezért meg akarják ölni, mert azt hiszik boszorkány és bajt hoz a városra.

Név: Kikki

Reggel még ez a nap is egy átlagos, és dögunalmas napnak látszódott. De végül mégsem az lett. Pedig, most ezerszer is azt kívánom, hogy bárcsak az lett volna! – sóhajtok fel elkeseredetten magamban, amikor a városom lakói, akiket a szomszédjaimnak és a barátaimnak tudhattam egészen eme óráig, most mind az én halálomat akarják.

Akarják, mert egy szörnyetegnek. Egy korcsnak. Egy démonfajzatnak. Egy boszorkánynak tartanak.

Na, igen!

Ha én lennék valamelyikük helyében, talán én is ugyanazon véleményen lennék, mint amin most ők vannak.

De mégsem! Mégsem vagyok az ők helyükben! Hanem, egy hol emberi lénnyé (akit ők eddig ismertek) Kikkivé változom, hol pedig egy koromfekete macskává, akinek a szemei a legkülönösebb zölddé sötétedik.

Miközben a kint lévő emberek azon tanakodnak, hogy mégis hogyan is végezhetnének velem, addig én azon gondolkodom, hogy mégis miképp tudnék innen kiszabadulni.

Bárcsak lenne itt egy ablak, amit kiverhetnék!

Az órák egyre csak telnek, és én még mindig itt vagyok lent, ebben az istenverte iskolai poros és dohos pincében, amit szerintem már ezer éve, hogy nem is takarítottak.

-         Csak kell lennie valamilyen megoldásnak, amivel kijuthatok innen!- mondom ki hangosan, mivel tudom, hogy úgy sem hallja meg senki más. - Mégis mi a frásznak kellett, Nikkinek felhúznia? Miért nem tudott leszállni rólam, az helyett, hogy inkább azzal foglalkozott volna, hogy a pasija miért csalja őt a legeslegjobb barátnőjével?

-         Mert féltékeny rád! – csendül fel egy ismeretlen hang, mire ijedten tekingetek körös – körül a sötét pincében.

Még jó hogy, a macskaságomnak köszönhetően éles látással bírok! – jut eszembe hirtelen, miközben még mindig a hang a forrását próbálom kivenni.

Amikor nem látok senkit sehol, helytelenül megrázom a fejem!

-         Szuper, már hangokat is hallok! – morgom magamban.

-         Nem örültél meg! Tényleg, engem hallottál! – szólal meg ismét a hang.

-         Mi? Hol vagy? S ki vagy te? – fordulok ismét körbe.

-         Itt vagyok előtted! – mondja, de én egy különös hálót szövő pókon kívül semmit és senkit sem látok.

-         Csak nem egy kóbor szellem vagy? – kérdezem, s magamban azt latolgatom, hogyha a kintiek hallanák azt, hogy én éppenséggel magamban beszélek, vagy egy szellemmel – akkor még inkább boszorkánynak tekintetének?

Eme gondolatra egy apró nevetés tör fel belőlem, amelyet az idegen hang szakít félbe.

-         Nem! – válaszol az iménti kérdésemre. – Lépj egy kicsit hátrébb! – utasít, mire bár nem igazán fűlik hozzá a fogam, mégis eleget teszek a kérésének, és hátrább lépek.

Majd, egy hirtelen villanás (ami miatt kénytelen vagyok a szemeimet eltakarni) kíséretében, egy nálam alig egy – két centivel magasabb, fiú jelenik meg.

A jelenlététől, még hátrébb lépek.

Ez hihetetlen!

-         Most csak álmodom! – suttogom magam elé sokkoltan.

-         Nem álmodsz, Kikki! – mondja a fiú. – Ez a valóság.

-         Ho... honn... an.. tu.. tudodd a nevem, és...  – kérdezném, de még mindig le vagyok sokkolva az előbbiek láttán.

-         Én mindent tudok rólad, Kikki! És azt is tudom, hogy most hatalmas nagy bajba keverted magad azzal, hogy átváltoztál az osztálytársaid előtt...

-         Mégis, hogy tehetnék én arról, hogy nem tudom, hogyan fogjam vissza a képességemet? – kérdezem tőle, immáron tisztán és érthetően, de felemelt hanggal.

-         Már rég meg kellett volna tanulnod!

-         Jó! És mégis hogyan? Elmondanád? Elmondanád, hogy hogyan? – kérdezem cinikusan.

-         Ne mondd azt nekem, hogy az apád nem mutatta meg, hogyan kell! – szól rám, és a hangjából gúny csepeg.

-         Az apám meg halt! – jelentem ki, összeszorított fogakkal és érzem, hogy újra macskává kezdek el változni.

-         Ezt... ezt nem tudtam.. – szisszen fel a srác, és a hangjában immáron bocsánatkérés hangozódik, de mielőtt még bármi mást mondhatna, a pince ajtó kinyitódik, ezzel is éles fényt csalva be a sötét kis helyiségben, minek következtében újra eltakarni készülök a szemeimet....

-         Kikki! Hahóóó!! Te, hét alvó! Ideje fel kelni! – rázogat valaki, mire hirtelen pattannak fel a szemeim.

Amikor a sötét pince helyett, a világos rózsaszín szobámban ébredek, zavartan tekintek a már az ajtóban álló, kedvesen rám mosolygó, anyukámra.

-         Készülődj, mert elkésel a suliból! – mondja. – Már megint, sokáig olvastad a Zöld szemű macska lányt – rázza meg a fejét, rosszallóan, majd kilép a szobámból.

Szavait értelmezve, a tekintetem az ágyam szélén lévő vastag könyvre esik. Melynek, a borítóján nem csak, hogy az anya által lévő cím szerepel, de egy fekete macska és egy pókhálót szövögető pók is...

Különös – jelentem ki magamban, amikor a könyvet az ágyamon hagyva, készülődni kezdek a suliba...

Vége

Szabad történetek #3

Alap: Van egy fiú (Ádám), akinek a szülei elváltak, és született egy féltestvére (Viki). Egy-két év van köztük. Ádám beleszeret Vikibe, de nem tudja, hogy – hogy adja a tudtára a lánynak és a szülőknek. A lány csak testvéreként szereti a fiút, és Ádám nincs jóban a szüleivel és a mostohaszüleivel sem.

Nevek: Ádám és Viki

Mi az, amit érzek? Fellángolás vagy szerelem? Ő szerinte, fellángolás. Szerintem, meg Szerelem.

Az életemet adnám érte... ezért is csak érte élek még.

Ha ő nem lenne...

Ha ő nem lenne ilyen, gyönyörű... ha nem ragyogna a sötétkék szemei oly vidáman.... ha nem lenne, olyan dallamos csengése a hangjának és nevetésének, akkor már rég nem élnék.

Ő az én fénypontom... nem is. Ő az én sziporkázó napom a nappalokon, és a legnagyobban ragyogó csillagom éjszakánként az égbolton.

Miatta van értelme az életnek. De leginkább akkor volna az életemnek értelme, ha elmondhatnám neki, hogy mit is érzek iránta.

Ha nem tudnám, hogy ő nem úgy érez irántam, mint ahogyan én iránta, akkor már rég a világ tudtára adtam volna már, hogy én: Szerelmes vagyok, belé!

Bárcsak, valahogy elmondhatnám neki ezt! De még is, hogy? Miképp? – teszem fel magamnak a kérdést, amikor egyszer csak egy halk kopogás jelzi, hogy van valaki az ajtó túloldalán.

Ez Ő! Csak is ő, képes arra, hogy kopogjon, mielőtt belép a szobámba.

-         Búj be! – kiáltom ki neki, mire lenyomva a kilincset be is toppan hozzám.

Gyönyörű hosszú fekete haja, így leengedve amint körbeöleli szív alakú arcát, pont olyan látvány nyújt, mint ahogy az álmaimban látom őt.

-         Mizújs? – kérdezem, kissé rekedten, amikor megérzem samponja illatát.

-         Te is hallottad, hogy mi a tervük anyáéknak? – kérdezi, lehuppanva mellém az ágyra.

Egy pillanatra elvesztem a fonalat, amikor a fejét az ölembe helyezve támasztja neki a kecses hosszú lábait a falnak. Mielőtt válaszolnék, az ujjaimat belefúrom a hajába.

-         Igen – bólintok válaszul.

-         De én megmondtam nekik, hogy nem megyek velük. Egyszerűen ki nem állhatom, Juci néniéket! Az a nő egy hárpia! – mondja felháborodottan, melynek hallatán, nem tudom nem elnevetni magam. – De most tényleg. Ki a frászt érdekel, hogy ők hányadszorra is házasodtak meg?

-         Esetleg azt, aki még nem hallotta? – kérdezem cukkolva. – Vagy esetleg téged?

-         Hahaha! – böki meg az oldalamat.

-         Naaaa! – kiáltok rá játékosan, és az ujjaimmal csiklandozni kezdem a hasát.

Mosollyal az arcomon, hallgatom a nevetését és a kérését: mi szerint hagyjam abba!

-         A-a-a! – rázom meg a fejem, továbbra is csikizve őt.

-         Kér-kér...

-         Hogy mondod? – húzom fel az egyik szemöldökömet, mire mind a kettőnket leránt a padlóra. – Jól vagy? – kérdezem egy kis idő után, amikor lejjebb nyugszik a nevetése.

-         Huhh... ezt még visszakapod. Ugye tudod? – kérdezi, elfogadva a felé nyújtó kezemet.

Amikor balesetmentesen felállítom magunkat, nem tudom megállni, hogy magamhoz ne öleljem őt. Ő viszonozza is az ölelésemet, de nem úgy, mint ahogyan én azt szeretném.

De most nem is bánom ezt. A lényeg, hogy most itt van a karjaimban.

Azonban mielőtt túlságosan is élvezhetném az ölelését, felhangzik az emeletre, anyánk kiáltó hangja:

-         Viki! Peti van itt!

A név hallatára a kezeim ökölbe szorulnak. Mégis mi a f***t akar már megint itt? Nem lehetne, hogy egyszer az életben, vagy, hogy soha többet, ne jöjjön ide??? – kiáltok fel magamban, amikor Viki kibújik a karjaimból.

-         Majd még beszélünk, Ádi-mádi – mondja, és egy cuppanós puszit nyom az arcomra.

Amikor kilép a szobám ajtaján, az egyik tenyeremet arra a pontra simítom ahol az ajkai érintették az arcomat.

-         Hhh... – sóhajtok fel, bárgyún... azonban mielőtt a gondolataimba merülhetnék, anya most értem kiállt fel, miszerint kész a vacsora.

Nem sok kedvvel, de lebattyogom az ebédlőbe, hogy helyet foglaljak a helyemen. Ám amikor észreveszem, hogy a baromarcú még mindig itt van, akit az anyám úgy táncol körbe, mintha legalábbis a saját fia volna, akkor egy hirtelen mozdulattal felpattanok a székről.

Senki sem kérdi meg, hogy hova vagy, hogy miért is távozom. Ezért, én sem szólok egy szót sem.

Épp hogy fellépek az első lépcsőfokra, amikor az ebédlőt hangos és vidám nevetés tölti be. Ezt hallva, az ajkaim egy keserű mosolyra húznak.

Egyáltalán mégis mi a fenét keresek én még itt?

Itt ahol, senkit sem érdeklek? Ahol szinte láthatatlanként kezelnek?

Szerintem még azt sem vennék észre, ha lelépnék itthonról! – jelentem ki magamnak, amikor egy hirtelen ötlettől fogva, amint a szobámba érek, pakolni kezdek.

Néhány ruhát, az mp4-emet, a telefonomat és a töltőmet beledobálva a sulis táskámba, veszem elő a dugi pénzemet a szekrényem aljából, majd az íróasztalomon lévő verses füzetemből kitépem azt az oldalt –amelyet szó szerint, Viki-nek írtam.

Igaz, minden egyes vers, amelyet valaha is írtam, róla s neki írtam, de csak ezt adom neki oda. A füzetet belehajítva a kukába, hagyom el a szobámat, és térek be, Viki szobájába.

Végig simítva az ágyán, és a párnáján – helyezem oda a verses papírt, majd kilépve a szobájából, síri csendben, s hangtalanul hagyom el, mint az emeletet, mint az otthonomat, amely tulajdonképpen sohasem volt az otthonom.

Még egy pillantást vetek a házra, majd elfordítva róla a tekintetemet, útnak indulok...

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Te azt mondod: Nem Szeretlek! 
Én azt:, Hogy az Életem adnám Érted! 
Te azt mondod: Csak fellángolás! 
Én azt mondom: Reménytelen Szerelem! 

Te azt mondod: Nem szeretsz! 
S megvetsz! 
Én azt mondom: Inkább nem kell, 
Az Élet Nélküled! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Azt mondod: Felejtselek el! 
De tényleg ezt akarod? 
De mire leírom, 
A választ már úgyis tudom! 

Azt mondod: Nem! 
Maradj velem! 
S kérdem én! 
Akkor ez most Szerelem? 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Azt mondod, nem szeretsz! 
De hiányzok neked! 
S én meg nem értem, 
Akkor miért nem vagy velem? 

Azt mondod, nem szeretsz! 
Nem olyan mélyen, mint kellene! 
De el nem engedsz! 
Gyötröd sebzett szívemet! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Kérsz maradjak veled! 
Kellek neked! 
De én tudom, 
Hogy más is van az életedben! 

Kérdem én: 
Mond mit tegyek? 
Hogy el hidd végre? 
Mennyire Szeretlek!!!! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Mást mond az eszem, 
S mást a szívem! 
Az eszem mondja: Feledjelek! 
A szívem meg, hogy: Szeresselek! 

Nem tudom mit tegyek! 
De nem jó ez így nekem! 
Fáj ez az egész! 
Fáj, hogy nem szeretsz! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Nem bízol bennem, 
S hazudtál nekem! 
Átejtettél! 
Megsebezted szívemet! 

Mindenhonnan vérzek! 
Fájnak az emlékek! 
Fáj, hogy nem szeretsz! 
Hogy eldobtad Szerelmemet! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem! 

Nem kell a szerelmem! 
S nem kellek én sem! 
De azt mondod, maradjak veled! 
Akkor, hogy is van ez? 

Már nem tudom! 
Mi az mit érzek! 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Nem tudom, mit tegyek! 

Mi az mit érzek? 
Fellángolás vagy Szerelem? 
Szerinted fellángolás! 
Szerintem meg Szerelem!

Tíz év.

Ennyi idő telt el azóta a pillanattól fogva, hogy eljöttem otthonról. Az otthonból, amelyet soha egyetlen egy pillanatra sem éreztem annak.

Azóta a naptól fogva, amikor leléptem, sok mindenen kellett átmennem. De, még sem bántam meg, az akkori döntésemet, még úgy sem, hogy az ő hiánya, szinte kis híján majdnem felőrölt.

Eleinte többször is vissza akartam menni, de aztán amikor az eszembe jutott, hogy milyen jól el is vannak nélkülem, már nem akartam.

Jobb is volt így, mindenki számára! Legalábbis nem rontottam el a levegőjüket a további jelenlétemmel. Ahogyan ők sem az enyémet.

Viszont ő kivétel volt. Mindig is az volt. De a tudat, hogy soha sem lehet az enyém, már nem adott más választ, minthogy eljöjjek, és új életet kezdjek.

Szerencsére, az utam során, megismerkedtem a Hotel Band nevű zene együttessel, akik szerencsét próbálva, járni kezdték a városokat és az országokat is egyaránt. Az, hogy befogadtak maguk közé, volt életem legcsodálatosabb élménye. Hiszen tudtam, hogy ezúttal minden más lesz majd.

Tudtam, hogyha azt akarom elérni, hogy tiszteljenek és szeressenek, akkor mindent meg kell tennem, amivel mind ezt, kiérdemelhetem.

És, csodák – csodájára, sikerült is kiérdemelnem, mint az ő figyelmüket, mint azoké az emberek figyelmét, akikkel a későbbiekben volt alkalmam találkozni.

Régebben, mindenki számára csak láthatatlan voltam... egy senki.

Pontosabban, Németh Ádám volt egy senki.

Azonban, Adam King vagyis, Király Ádám már nem volt egy senki. Ő, lett az a személy, akit mindenki akar. Legalábbis, azok a személyek biztosan, akik a rajongói a Hotel Band híres neves együttesnek, melynek immáron közel tíz éve, hogy az egyik legfontosabb tagja lehetek.

Vajon, ha most látna anyám és az ő hőn szeretett férje, még mindig egy senkiként tekintenének rám? Vagy, azon törnék magukat, hogy mindenben a kedvemre tegyenek?

Ki tudja?! Talán, tennem kéne egy próbát.  Egy próbát, miszerint megjelenni előttük, mint az a fiú, akit ők nem szerettek.

De, nem! Még sem teszem ezt. Nem, mert jobb nem törődni velük. Ahogyan az elmúlt évek alatt, egyszer sem foglalkoztattak, úgy eztán sem fognak – jelentettem ki magamnak, amikor egyszer csak egy türelmetlen kopogtatás hangja zavarja meg a gondolataimat.

-         Jövök! – kiáltom ki a türelmetlenkedőnek, miközben letéve az ásványvizes üveget a dohányzóasztalra, felállok a kanapéról és az ajtóhoz csoszogom.

Amikor kinyitom az ajtót, a tekintetem egy ismerősen szép gyönyörű sötétkék szempárba fonódik.

Ez nem lehet igaz! Bizonyára csak képzelődöm! Ez nem lehet ő!

Nem! Nem! És, nem! – kiáltok fel magamban, elképedten...

-         Á... Ádám? – hangzik fel, csodálkozó és egyben hitetlen kérdése, miközben alaposan végig mér, ahogyan én is teszem vele.

Magasabb, és nőiesebb lett. És, ugyancsak gyönyörűbb, mint a legutóbbi találkozásunkkor. Igaz már akkor is ő volt a leggyönyörűbb számomra, de most? Minden képzeletemet felülmúlta, mint amikor elképzeltem őt, hogy vajon hogyan is nézhet ki most.

Hogy lehet, hogy felismert? – kérdem magamtól, miközben azon tanakodom, hogy mit mondjak, vagy, hogy mi tévő legyek.

Öleljem magamhoz, ahogyan azt szeretném, és mondjam meg neki, hogy igen. Én vagyok az? Vagy, hazudjak neki?

De, hogyan ha képtelen vagyok rá?

Ugyan már? Hiszen, eddig ezt mindig így csináltad, mióta te vagy a híres, szexis hangú Adam King! Most, miért nem tudnál neki hazudni arról, hogy ki is vagy? – szólal meg egy kis hangocska fejemben.

Azért, mert ő nem olyan, mint a többi lány. Ő... ő, más. Ő...

Ó, ugyan! Hagyjad már! Most legalább, a nélkül vele lehetnél, hogy úgy tekintene rád, mint a testvérére! – ellenkezik újra velem a kis hangocska.

Aki ellen, bár a szívem azt suttogja, hogy ellenkeznem kellene, mégis az eszemre és a hangra hallgatva, cselekszem.

-         Ha, akarod Ádám is lehetek a kedvedért – suttogom, azon a mély búgó hangon – amelyért, úgy oda van minden nő -, közelebb hajolva hozzá.

-         I..ii..gen – suttogja vissza, de aztán megrázva a fejét, néz vissza a tekintetembe. – Vagy is, nem!

-         Most igen, vagy nem? – húzom fel a szemöldökömet kíváncsian.

-         Nem – vágja rá azonnal. – Én... én, bizonyára összekevertelek valakivel. Bocsánat – mondja, és a tekintetében nem látok mást, mint zavartságot.

-         Értem. És, szabadna megtudnom, hogy mégis kivel? – kérdezem, kíváncsian. Hol ott, sejteni vélem a válaszát.

-         Áááá. Nem lényeges. Mindegy – mondja.

-         Hát jó. Akkor megtudhatnám, hogy miért kerestél meg? Vagy, te is az egyik rajongóm vagy, aki valahogy, beosont a szállodába? – kíváncsiskodom, az itt léte felől.

-         Mi? Hogy? – kérdez vissza zavarodottan, és bár egy részem undok alaknak ítél meg, viszont a másik, amelyiknek tetszik a helyzet, felülkerekedik rajta. – Nem, dehogy is... én... – egy pillanatra ismét elakad a szava, de aztán egy fejrázás következte után, mint akinek sikerült összeszednie magát, magabiztosan szólal meg. – Balla Viktória, vagyok a Priortól.

-         Áh, egy firkász – nézek rá unott kifejezéssel.

-         Szeretnék egy interjút készíteni önnel, már amennyiben beleegyezik, Mr. King – óh, én is szeretnék veled egy csomó dolgot, csak éppen nem készíteni, hanem csinálni.

Vajon mit szólnál hozzá, ha feltenném neked ezt a kérdést, húgocskám? – kérdezem magamtól, miközben egy enyhe lusta mozdulattal beengedem a lakosztályomba, de ügyelek rá, hogy miközben elhalad mellettem, a karom súrolja az övét. Amikor megérzem, hogy megborzong az érintésem során, egy kaján mosoly terül szét az arcomon, amelyet viszont ő most nem láthat.

Beljebb lépve lakosztály azon részében, ahol az időm nagyja részét töltöm, látom amint a tekintetével körbe – körbe tekint.

-         Esetleg, megkínálhatom önt valamivel? Kávéval, vagy vízzel vagy...

-         Egy szénsavmentes ásványvíz jó lesz – feleli, félbeszakítva engem.

-         Rendben, addig foglaljon helyet nyugodtan – javaslom, amíg én a kis konyhába megyek.

Mielőtt csatlakozhatnék hozzá, elhatározom magamban, hogy kerül, amibe kerül, de még ma éjszaka, ha nem hamarabb, de az ágyamba fogom őt csábítani...

A konyhából való visszatérésemet következően, amilyen közel csak a helyzet adhatta mellé ültem, egyrészről azt az érzést keltve benne, hogy veszélyes a közelemben lennie, másrészről pedig azt, hogy tulajdonképpen nem akarok tőle semmit. Ki is mutatva ezt azzal, hogy unott kifejezést erőltettem magamra.

Miközben a kérdéseire figyelek, és válaszolgatok a tekintetemmel, amikor ő azt nem veszi észre, őt tüntetem ki. Milyen gyönyörű?! – nyögök fel magamban. – Átkozottul az! Annyira vágyom rá, hogy tudom, hogyha rövidesen nem kezdem el az elcsábítását, akkor abba bele fogok dögleni.

Így hát, amikor végre elérkezik az a kérdés, miszerint, hogy miért nincs még barátnőm, esetleg feleségem, akkor azt felem neki, miközben még közelebb csúszom hozzá és az ujjaimmal az álla alá csúsztatva kényszerítem őt arra, hogy újra a szemembe nézzen:

-         Mert még nem találtam rá arra a nőre, akit feleségül is vehetnék, mindez idáig.

Amikor látom az arcán és a mélykék szemeiben a meglepettséget, és érezve a szétnyílt ajkain keresztül kiáradó meleg levegőt, már nem tudok megálljt parancsolni magamnak.

Engedve a vágynak, amely már oly régóta bennem van, végre megcsókolom őt.

Érezve puha eper ízű ajkait, egy apró nyögés kúszik fel a torkomból. Annyira lágy. Annyira finom... hogy az szinte lehetetlen.

Még a legmerészebb álmaimban sem, de még a képzeleteimben sem, volt ilyen... Ilyen csodálatos ez az érzés, amikor is őt csókolom.

Amikor elszakadok tőle, arra számítok, hogy miután felocsúdik a kezdeti kábulatból, egy hatalmas pofon kíséretében fejvesztve fog kiszaladni a lakásból, így hát hátrébb hajolok tőle, de még mindig fogva tartom az állát.

Azonban ami ezután következett, na, arra aztán végképp nem számítottam, legalábbis tőle nem. De amikor ő veszi át a kezdeményezést, és megcsókol, már nem számít semmi sem. Egyedül csak az, hogy most végre megkaphatom azt, amire mindig is vágytam. Őt...

Három héttel később...

Három hét... Ennyi ideje van már velem ő. Ő az, aki újra az életem értelme lett.
Egy részem, hihetetlenül boldog és szerencsésnek érzi magát, amiért ez a gyönyörű lány, végre az övé. És én tényleg örülök is neki.

Bolond lennék, ha nem. Pláne meg oly sokszenvedésnyi idő után, amelyet nélküle és tőle távol kellett el töltenem. Ebben a pár hétben, igyekeztem minden egyes pillanatot és alkalmat megragadni és kiélvezni vele, amit csak lehetett, és amit mindig is szerettem volna.

Hosszú sétákat, kézen fogva. Szerelmes csókokat, pillantásokat és érintkezéseket váltani...

És most mindezt megkaphattam.

De...

De mégsem érzem magamat annyira felhőtlenül boldognak. Pedig annak kéne lennem.

Viszont nem így. Soha nem akartam, hogy így legyen meg mindez.

Úgy akartam, hogy tudja rólam az igazságot.

Azt akartam, hogy úgy is szeressen, miközben tudja azt rólam, hogy én vagyok az, akinek először hitt, amikor felbukkant a lakásom ajtajában.

De viszont félek ettől. Félek, mert tudom, hogyha elmondom neki az igazat, akkor meg fog gyűlölni és elhagy.

Igaz lehetnék úgy vele, hogy mégsem mondom el neki... de, ha így teszek, akkor azzal csak még több kárt fogok tenni a kapcsolatukban, mert bár akármennyire is szeretném élvezni, mégsem fogom tudni teljesen. Nem. Ezzel a titokkal nem.

És előtte sem akarok tovább titkolózni. Nem. Mert nem ezt érdemli.

És bár tudom, hogy ez lesz az utolsó alkalom, hogy vele lehetek, mégis meg kell tennem...

Amikor reggel felébredek, és magam mellett látom őt, egy keserű és fájdalmas mosoly terül szét az arcomon, mert tudom, hogy többé nem lesz rá lehetőségem arra, hogy így láthassam őt.

-         Jó reggelt – mosolyodik el még lehunyva, tartva a szemeit.

-         Jó reggelt, szépségem – hajolok le hozzá, hogy megcsókolhassam.

Minden érzésemet, és minden tőlem telhetőt, amit csak tudok, belesűrítek ebbe a csókba, felkészülve arra, hogy ez lesz az utolsó...

-         Hm... mmm.... – nyitja fel gyönyörű szemeit. – Ezt minek köszönhetem?

-         Talán annak, hogy egy ilyen csodálatra méltó és gyönyörű nő fekszik mellettem – felelem, végigsimítva fedetlen csupasz vállán.

Mielőtt felkelnék az ágyból, a tekintetemet még egyszer alaposan végigfuttatom rajta, majd egy keserű és fájdalmas sóhaj kíséretében, felállok mellőle, csak hogy aztán magamra ölthessem az ágya mellett heverő ruháimat.

-         Beszélnünk kell – ennyit mondok csupán neki, miközben kilépek a hálószobájából és a konyhájába megyek, ahol, amíg arra várok, hogy ő felöltözhessen és kijöjjön, felkészítem a kávét.

A frissen lefőtt kávéból mind a kettőnknek töltök ki, majd az én adagommal a kezemben, Budapest egyik hatalmas nagy forgalommal lévő utcájára kifele néző ablakhoz állok.

-         Miről szeretnél beszélni? – kérdezi tőlem, miközben mögém állva az egyik karjával hátulról átölel.

Hogy mennyire fog ez nekem hiányzik!

-         Szerintem jobb lesz, ha leülsz. Tudom, hogy ezt hallva inkább úgy érzed, hogy jobb lesz, ha állsz, de higgy nekem, hogy jobb, ha mégis rám hallgatsz – mondom, miközben a kanapé felé bökök.

Ő csak furán, és értetlenül néz rám, de teljesíti a kérésemet.

A fenébe! Mégis hogy.... hogyan mondhatnám el neki. Egyszerűen képtelen vagyok rá... nem tudom ezt meg tenni... Bárcsak! Bárcsak, ne így kellene megtudnia rólam az igazat. De nincs más választásom! És ezt már nem halogathatom tovább... így hát, egy mély levegőt véve, szólásra nyitom a számat.

-         Viki, én... én nem az vagyok, akinek te hiszel engem – kezdek bele, látom értetlenkedő tekintetét, de mielőtt közbeszólhatna, tovább folytatom. De közben rájövök arra, hogy nyilvánvaló elég lesz, ha az igazi nevemet árulom, el neki... – De tudnod kell, hogy minden, amit az elmúlt három hétben tettem, és feléd mutattam az mind igaz. Szeretlek, még akkor is, hogyha ezt nem hiszed el, vagy, hogy ha ezután nem fogod el hinni. De így van. Már régóta szeretlek. Ez a szerelem, már jóval az ellőttre nyúl vissza, hogy te megjelentél volna a lakásom ajtajában.

-         De hisz ez lehetetlen – nyögi mégis közbe.

-         Nem. Nem az. Én... az igazi nevem, nem Adam King. És még nem is, Király Ádám. Ha nem... ha nem, Németh Ádám. Az az Ádám, aki tíz évvel ezelőtt egyszer csak lelépett otthonról, háta mögött hagyva az otthonát, az anyját és a mostoha apját, és a húgát, aki leginkább a szerelme volt, mintsem a húga... – ennyi. Nem folytatom tovább. Elhallgatok. És csak várok.

Várok arra, hogy végig értelmezze azt, amit az imént mondtam.

Hosszú percek telnek el, és a kicsi nappaliban még mindig néma csend uralkodik. Ő csak tekint rám, azokkal a mélykék szemeivel, ahogyan én is rá.

De még mindig nem történik semmi sem.

Miért nem, kiabál velem? Miért nem vág képen azt állítva, hogy ez az egész csak egy hülye vicc? Vagy miért nem vágja azt a képembe, hogy gyűlöl és hogy bárcsak soha nem találkozott volna velem, és aztán lelépjen?

Még egy kis idő telik el néma csendben, mely egyre fájdalmasabb számomra.

-         Viki... – szólítom meg, mire először lehunyja a szemeit, majd miközben feláll, és felém közeledik, újra kinyitja azokat.

Felkészülve arra, hogy mindjárt megkapom mindazt, amire az előbb vártam tőle reagálásképp, a szemeimet bár lehet, le kéne hunynom, mint egy gyáva féregnek, de még sem teszem, ha nem hosszan s kitartóan tartom vele a szemkontaktust.

-         Már mióta vártam ezt a pillanatot, hogy megtegyem ezt – mondja ki, és rögvest vele egyszerre egy hatalmas pofon is csattan az arcomon.

Hát, íme! Megkaptam. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezt nem érdemeltem meg.

De basszus! Ez oltárian fáj!

-         És persze erre is – terül szét az arcán egy széles vigyor, melynek láttára a legeslegrosszabbra készülve fel, amire egy pasi számíthat, összeszorítom a fogaimat.

De a várt cselekmény helyett, sokkal mást kapok, ami nem kis meglepetést és döbbenést vált ki belőlem.

Ajkait az enyémekre nyomva, csókol meg.

-         Én is szeretlek. Mindig is szerettelek. De mivel, tudtam, hogy testvérek vagyunk, így aligha vágyhattam valaha is arra, hogy szabadon szerethesselek téged, és hogy te is viszont szeress engem – mondja, és az aprócska puha tenyereit az arcomra simítja.

-         Hogy? Mi? De...

-         Shh... – nyomja a mutató ujját a számra. – Mindvégig tudtam, hogy te vagy az. És, ha ma nem is mondtad volna el, akkor én lettem volna az aki, közölte volna veled, hogy tudom a titkodat. Viszont, mégis örülök annak, hogy te voltál az, aki elmondta. Szeretlek, Ádám. És ha te is viszont szeretsz, tényleg, úgy ahogyan azt az előbb állítottad, akkor most megcsókolsz, és visszaviszel az ágyamba, és szerelmeskedsz velem, újra és újra, és újra...

-         És újra... szeretlek – suttogom bele az ajkaiba, még mindig hitetlenül, de még is a kérése szerint cselekszem, és megcsókolva őt, a karjaimba véve, visszaviszem a szobájába, csak hogy, bebizonyíthassam neki, hogy mennyire szeretem is őt...

Vége

Szabad történetek #2

Alap: Van két fiú, és van egy lány. A lány mind a kettőjüket bírja, de az egyik fiú (Samu) iránt többet is érez, de mégis megcsalja őt a másikkal (Peti).

Nevek: Peti, Samu és Zsófi.

Hátha ez a mai nap lesz az én napom! – csillan fel a remény, a barna hajú lányban, miközben az egyik osztálytársához, Tibóhoz közeledik, akinél bulit hirdettek egész héten.

Péntek lévén, ahogyan a társait úgy őt is elengedték a szülei a buliba. Ahol a sejtései alapján, ma végre összejöhet a kiszemeltjével, a mindig vicces, helyes, menő sráccal, Samuval. Már régóta tetszik neki a srác, és néha az az érzés kapta el vele szemben, hogy esetleg ő is érez iránta valamit.

Igaz a barátnője, Kitti már mondta neki, nem is egyszer, hogy csak ez az egész egy hiú ábránd. Mert ha, tényleg érezne a srác iránta valamit, akkor már rég lépett volna valamit.

Azonban Zsófi, mind mindig ilyen alkalmakkor, csak leintette a barátnőjét, egy amolyan – te, ezt úgy sem érted – közhellyel, elengedte a további figyelmeztetéseket a füle mellett.

Megérkezve a hatalmas kerti házikóhoz - ahonnan már az utcasaroknál járva kiszűrődött a hangos zene -, észrevéve a barátnőit, Kittit és Ivettet, megszaporázza a lépteit.

-         Sziasztok! – köszönti őket egy-egy puszival, akik viszonozva azt, megdicsérik a vékony pántos rózsaszín ruháját.

-         Köszi. A tiétek is nagyon csinos – nézz végig, Kitti új farmerján és a kék pánt nélküli köves felsőjén, majd Ivett rövid farmer szoknyáján, és a rózsaszín topján.

Amikor végeznek az egymás ruhájának diskurációjával, egymásba karolva sétálnak be a nyitott garázsba.

Miután sorba köszönnek a barátaiknak, az italokkal teli asztalhoz indulnak. Mivel egyikőjük sem szereti az alkoholt, így mind a hárman egy dobozos kólát vesznek a kezükbe.

-         Láttátok már, Samut? – kérdezi egy kis idő eltelte után, Zsófi a barátnőit, miközben a szürke tekintetével a garázsban egyre többen gyarapodó társaságot fürkészi, hátha megpillantja a fiút.

-         Nem. Én még nem láttam – rázza meg a fejét Kitti, aki magában a barna hajú lányt, reménytelen esetnek tartja.

-         Én, Petit épp az imént láttam. És, ha ő itt van, akkor Samunak is itt kell lennie valahol – mondja Ivett.

-         Remek! – mosolyodik el Zsófi, és még inkább körbe tekint a hatalmas helyiségben.

Nem sokkal később, már Zsófi is észreveszi a fiút, aki, amikor észreveszi a lányt, egy apró mosollyal az ajkain int neki, amit a lány örömmel viszonoz is.

A fiú miután észrevette a lányt, otthagyva az egyik fiú ismerősét, akivel egy rövid kis időre párbeszédbe elegyedett, most Zsófi felé közeledik.

-         Nagyon csinos vagy – öleli meg mosolyogva a lányt, akinek a szíve szinte a torkában dobog, a fiú közeledésétől.

-         Kö... köszönöm! – szólal meg a lány, egy zavart mosollyal az arcán.

-         Nem hittem, hogy eljössz – mondja neki amaz.

-         Hát... végül még is, csak itt vagyok. Nem? – feleli enyhe flörtöléssel, amelyet már egy ideje gyakorolt otthon a tükre előtt.

-         De. Itt vagy – simít végig Zsófi karján. – Táncolunk? – kérdezi, meg.

Amikor Zsófi, egy beleegyező mosollyal az arcán bólint válaszul, Samu kivéve a kólát a lány kezéből azt az egyik mellettük elhaladó srác kezébe adva, állnak be a már javában táncolók közé.

Zsófi, szíve minden egyes pillanatban egyre hevesebben ver a mellkasában, miközben annak a fiúnak a karjában érzi magát, aki iránt teljesen odavan.

/*Hát, végül mégis teljesül az álmom!*/ - sóhajt fel, átkarolva Samu nyakát, aki egyre közelebb vonja magához őt.

Véget érve a számnak, Samu megragadva a kezét, kivezeti az udvarra.

Amikor rálelnek egy hintaágyra, Samu ül rá először.

-         Gyere – kérleli a fiú, kinek eleget téve a kérésére már épp leülne mellé, amikor az, az ölébe rántja le.

Egy apró kuncogás hagyja el az ajkait, a váratlan fordulat miatt, de amikor Samu hirtelen megcsókolja őt, rögvest elhalkul a nevetése.

/*Istenem, milyen jól csókol!*/ - jön az újabb sóhajtás, majd boldogan viszonozza a fiú csókját.

A hosszú idejű csókot, a fiú megcsörrenő telefonja zavarja meg, mi miatt kelletlenül, de kénytelenek elszakadni egymástól.

Amikor Samu tekintete a hívó kilétére esik, az orra alatt szitkozódva engedi el a lányt, majd tőle félre állva, felveszi a telefont.

Zsófi, csak hogy még véletlenül se hallgassa végig a beszélgetést, a tekintetét a csillagos égre emelve, magában hálát ad az égieknek, amiért az álmai végre beteljesülni látszódnak.

/*Végre! Végre, Samu felfigyelt rám, és megcsókolt!*/ - a csók gondolatára, az arcán egy boldog mosoly jelenik meg, és holt biztos abban is, hogy a szemei is a boldogságtól csillognak.

-         Ne haragudj, de akadt egy kis dolgom, és el kell mennem. De ígérem, hogy mindjárt visszajövök. Addig várj meg itt. Jó? – fordul vissza hozzá a fiú.

-         Oké – bólint Zsófi, mire mielőtt otthagyná őt Samu, újra megcsókolja.

Nem egészen tizenöt perc telik el, amikor Zsófi megunva a várakozást, úgy dönt, hogy visszamegy a garázsba, és megkeresi Samut.

Amikor rövid keresgélés után rá lel a keresett személyre, alig mer hinni a szemének.

-         Ez nem lehet igaz! – suttogja maga elé, amikor a tekintete még mindig ugyanarra a pontra esik.

-         Zsófi! – szólongatja őt egy ismerős hang már egy ideje, de ő még mindig csak, az egymással szemben álló párt figyeli.

-         Hiszen az előbb, még velem... engem... – motyogja, zavartan.

-         Zsófi!

-         És, én még azt hittem, hogy...

-         Gyere velem – karolja át a derekát az ismerős hang gazdája, aki a sokkolt lányt, kivezeti az udvarra.

Kiérve az udvarra, Peti csak úgy, mint nem régen Samu, úgy ő is a hintaágyhoz vezeti Zsófi.

Akiben miután tudatosul, hogy Samu egyáltalán nem az a személy, akinek hitte, vagy legalábbis azt hiszi most róla, hogy a fiú csak játszott vele, és becsapta őt, úgy dönt, hogyha ő így, hát akkor ugyancsak ő is úgy tesz majd.

-         Csókolj meg! – szólal meg, és a szőke hajú fiúra tekint.

-         Mi van? – néz rá meghökkenve a fiú.

-         Csókolj meg! – ismétli el a kérést, de amikor Peti még mindig mozdulatlanul áll mellette, akkor megragadja a fiú egyik karját. – Csókolj meg, kérlek! – kéri újra, és amikor észreveszi Peti, háta mögött nem messze felbukkanó Samut, ő maga csókolja meg a fiút...

Petit, bár először ledöbbenti a lány közvetlen csókja, de mielőtt a tovább még egy percnél tovább tartana, eltolja magától a lányt.

-         Zsófi, ezt most, mégis miért csináltad? – kérdezi tőle, de a lány tekintete a háta mögé siklik.

Követve a lány tekintetét, észreveszi a barátját. Aki dühösen közeledik feléjük. Mielőtt bármit is mondhatna neki, az egy hirtelen mozdulattal az öklét az arcába veri, melytől hátratántorodik.

-         Hé, haver! Meg magyarázom! – fogja meg, Peti a sajgó állát.

-         A f***t, magyarázod te! – förmed rá Samu, aki újra lendíteni készül az öklét, ám Zsófi közéjük áll.

-         Nem kell megmagyaráznod neki, semmit Peti. Hiszen nincs is miért! Nem igaz, Samu? – szólal meg, Zsófi és gúnyos kérdését, a barna hajú srácnak szánja.

-         Mi van? – döbben le a fiú.

-         Semmi – rázza meg a fejét, Zsófi. – Miért nem mész vissza inkább a barátnődhöz?

-         Hogy? Kiről beszélsz? – kérdezi, Samu értetlenül.

-         Pontosan tudod te azt, hogy kiről! – vágja oda neki Zsófi, még mindig megbántva, majd mielőtt könnyekbe fakadhatna a két fiú előtt, futva távozik az udvarról, majd a házból is.

A két fiú, még hosszan néznek az elrohanó lány után, akit miután már nem látnak, egymásra fordítják a tekintetüket.

Először Peti szólal meg:

-         Figyu, Samu! El kell hinned, haver, hogy semmi sem az, aminek látszódott! Ő kért meg rá, hogy csókoljam meg, miután... de aztán, végül ő csókolt meg engem, és én...

-         Várj! Miután? – szakítja őt félbe, Samu, amikor igyekezett figyelmesen meghallgatni barátját.

-         Miután, meglátott téged és Katát bent – böki ki végül, a szőke hajú fiú.

Amikor Samuban tudatosul, hogy végül is mi történt, és hogy mi miatt is... akkor egyetlen egy szó nélkül, mielőtt otthagyná a barátját a hintánál, még vállon veregeti, majd a nem rég elrohanó Zsófi után rohan.

Szerencséjére nem kell sokáig rohannia, ugyanis még a sarkon utoléri a barna hajú lányt.

-         Zsófi, várj! Hallgass meg, kérlek! – kérleli a karját megragadva, megállásra késztetvén.

-         Hagyj! Eressz el! – kérleli a lány, könnyektől fuldokolva.

Samu látva a lány könnyes arcát, a szabad tenyerével, letörli Zsófi arcát.

-         Nem! – rázza meg a fejét tiltakozóan a fiú. – Kata és köztem már rég nincs semmi. Vége közöttünk mindennek! Csak azért, jött el a buliba, hogy elbúcsúzhasson tőlem, ugyanis külföldre költöznek...

-         Nem érdekel... – szakítaná félbe Zsófi őt, de Samu nem hagyja abba.

-         És, hogy gratuláljon nekem, nekünk. Kettőnknek. Neked és nekem – amikor ezt mondja, Zsófi meglepetten és kérdőn bámul vissza a fiú zöld szemeibe. – Igen, jól hallottad. Meséltem neki arról, hogy van egy lány, aki tetszik nekem. Akivel nagyon jól érzem magam. Aki, mindig mosolyt tud csalni az arcomra és, aki...

-         Aki? – kérdez vissza, Zsófi lélegzetét visszatartván, várva a válaszra.

-         És akibe, belezúgtam.

Belezúgtam... belezúgtam... belezúgtam... – visszhangzik a lányban, a fiú vallomásának utolsó szava, melynek hallatán a szívében újra boldogság és szerelem gyullad.

-         Én is szeretlek – szólal meg egy kis idő elteltével, Zsófi.

A lány vallomását hallva, Samu ajkai féloldalas mosolyra húzódnak, majd Zsófii ajkaihoz közeledvén, újra csókban forrnak össze...

Vége