Valami most kezdődik el

4. rész

[Mia Prescott]

Két héttel később

Mostanában, már ahogyan azt Brian ígérte, valóban nem voltam egyedül. Ha tehettük és tudtuk, a délutánokat és az éjszakákat együtt töltöttük.

Kedves, odaadó, és törődő volt velem. Úgy, ahogyan eddig még soha senki sem.

Imádtam vele lenni.

Imádtam hallani meleg, bársonyos hangját.

Imádtam őt nevetni, és ön felednek látni.

Mellette annyira más lettem. Ő olyan emberré formált, mint amilyen mindig is szerettem volna lenni.

Boldog, önfeledt, és kiegyensúlyozott. Mert igenis vele, boldog vagyok.

Ez alatt a két hét alatt, annyira sikerült összekovácsolódnunk, hogy szinte olyanok vagyunk, mint akik már vagy ezer éve ismerik egymást. De, ez nem lett másként sem, a két legeslegjobb barátnőmmel, Judy-val és Nikki-vel sem. Ahogyan Brian barátaival sem.

Mint megtudtuk, azon az éjjelen, amelyet én Brian-nel töltöttem el először, az éjszakát Judy Rick-kel, míg Nikki Josh-al töltötte. Tom pedig, valaki mással.

Rettentően örülök a lányoknak, amiért csak úgy, mint én, ők is boldogságra leltek.

De, azonban ez a felhőtlen boldogságot nem igazán élvezhetjük tovább, legalábbis egyelőre biztos, hogy nem tarthat tovább, mivel mindannyiinknak van egy fontos karrierje az életében, amiért egy kis időre el kell válnunk egymástól.

Az utazásunk előtti utolsó esténkre, Brian egy meglepetést szervezett kettőnk számára, ahol rajtunk kívül csak is a barátaink lesznek ott…

Lassan az óra mutatója a heteshez ér, az én szívem pedig a torkomba. Kicsit idegesnek tűnhetek, de nem tudok elleni tenni. Egyrészről azért, mert furdal a kíváncsiság Brian, meglepetése iránt, másrészről pedig azért, mert rajtam kívül mindenkit bele avatott a tervébe.

Na, és ilyenkor legyen az ember nyugodt természetű, amikor rajta kívül a körülötte lévők, mindenről tudnak. Csak ő nem – zsörtölődöm magamban, amikor még utoljára, a hatalmas tükör elé állok, ahol a hajam egy egyszerű, ám de mégis gyönyörű kontyban tündököl. Arcomon a halvány smink helyet, amelyet általában viselni szoktam, most egy homokszínű smink vette át a helyét, megbolondítva egy pink színárnyalatú szemfestékkel, amely kiegyensúlyozza, smaragdzöld szemeimet.

A ruha, ami pedig a testemet borítja, egy ekrü színű és mell alatt és a ruha pántjának közepén strassz kövek díszítik,  hátul pedig fűző tartja össze. Egy szó mind szász: mesés. Bár, nem értem, hogy miért éppen ezt a ruhát erőltették rám a lányok, de mégis jobbnak láttam fölvenni.

Amikor az óra mutató elér végre a heteshez, a lányokkal karöltve hagyom el a szállodát.

Egyenest a tenger partot célozzuk meg, amely csak még kíváncsibbá tesz engem. Azonban mielőtt elérhetnénk a tengerpartot, Judy beköti a szemeimet. Értetlenségemnek rögvest hangot is adok.

-            Ezt még is minek kellett? – kérdezem felháborodva.

-            Nyugi. Mindjárt lekerül rólad – rendez le ennyivel, hóbortos barátnőm.

Majd Nikkivel újra belém karolva, vezetnek tovább a homokos partrészen. Ahogyan egyre jobban haladunk a cél a felé, egy lassú, ám de mégis szép dallamot vélek egyre közelebbről hallani. A zene egy időben vált át egy másik számra, azzal, amikor a szemeimről lekerül a kendő.

A szemeim elé terülő látvány miatt, a lélegzetem és a szívem kihagy egy – két ütemet. Annyira gyönyörű volt.

Trópusi virágok hevernek előttem egy hatalmas szív alakban, amelyek szélén négy magas fáklya ég és rajtuk pedig, rózsaszín virág koszorúk lógnak, míg közben a fáklyák között mécsesek égnek. A tekintetemet tovább futtatva magam előtt, egy szintén trópusi virágokkal díszített asztal és két szék helyezkedik el, annál a pontnál ahonnan Brian tekintett rám, az imádni való féloldalas mosolyával. Fehér inget és fehér nadrágot visel, aminek az alját felhajtott a bokája fölé. De, még így is szívdöglesztően néz ki. Mögötte egy idegen nő áll, fekete homokszínű kosztümben és a nyakában pedig az Anglia zászlajának színeit képviselő szalaggal, amely nem is kicsit lep meg.

Mégis mi a csuda folyik itt? – kérdezem magamtól, miközben próbálok újból egyenesen lélegezni.

Amíg én a halálcsapdáimtól szabadultok meg, addig a két barátnőm pedig előre rohannak a pasijaikhoz, akik mosolyogva ölelik át őket.

Aztán, mint derült égből, egy villámcsapás, hirtelen az egyik pillanatról a másikra, kapok észbe és jövök rá, hogy mégis mi folyik itt. Ezt a gondolatot azonban örültségnek találom, mert nem tudom elhinni. De, akkor az a látvány, ami előttem áll, az csak is arra utalhat, hogy…

-            Meseszép vagy, királylány. Bevallom neked, irigylem a fiúkat, de legfőképpen Briant – súgja a fülembe halkan Tom, miközben a karját felém tartja, amelyet én, még mindig döbbenten, de elfogadok. – Mehetünk? – kérdezi, egy kacsintás kíséretében.

-            Igen. Azt hiszem – felelem tanácstalanul, majd hagyom, hogy Brian mellé vezessen.

A Brian-hez vezető út, rettentő hosszúnak tűnik, de így legalább van néhány percem arra, hogy helyre rázzam a gondolataimat.

Brian most komolyan egy esküvőhöz hasonló ceremóniával, akart meglepni? Mert a látvány, ezt bizonyítja.

Ezzel a tettével, csak még jobban beleszeretek. Mert igenis szeretem őt, tiszta szívemből – vallom be magamnak.

Egy késői tengerparti esküvőt szervezett meg, pont úgy, ahogyan azt én az álmaimban elképzeltem. Trópusi virágokkal és mécsesekkel együtt. Szűk családi és baráti társasággal egyetemben. És, bár egyikünk családja sincs itt, de a barátaink, ők igen. Akikre, bármikor – bármiben számíthatunk. Ahogyan most is.

Lehet, hogy túl hamar döntés az részünkről, amit éppen most tenni készülünk.

Lehet, hogy túl gyors az a tempó, amelyet jelenleg képviselünk.

Lehet, hogy örültségnek tűnik.

De, ebben a pillanatban. Ezen a napon. Ebben az időben. Most, nem érdekel. Hiszen, ha Briant sem érdekli ez, akkor engem miért is érdekelne?

Egyszer az életemben hallgassak a szívemre és hadd, ne csak mindig az eszemre! És, mivel a szívem azt súgja, hogy ne halasszam el azt a lehetőséget, amely most megadatik nekem, így csak is az elkövetkezendő pillanatokra kezdek el koncentrálni.

Tom a kezemet, Brian tenyerébe csúsztatja, akinek az ajkai csibészes mosolyra húzódnak, míg világoskék szemei a mérhetetlen boldogságtól, és a szerelemtől csillognak. És az, amit a szemeiben megpillantok, az engem is mosolygásra késztet.

Talán másodpercekig veszthettünk el egymás tekintetében amikor, egy mélyebb hangzású női köhintés hallunk meg közvetlenül előttünk.

-            Kezdhetjük? – kérdezi kissé türelmetlenül.

Brian először rám emeli kérdő tekintetét, mire mosolyogva bólintok.

-            Igen – bólint, Brian a nőre pillantva.

Aki megköszörülve a torkát, kezdi el röviden levezetni a ceremóniát. Amíg a nő beszél, addig mi csak is egymást tüntetjük ki a figyelmünkkel, még akkor is egymás szemeibe nézzünk, amikor ki kell mondanunk azt a bizonyos szót, egy esküre hasonló részleggel.

-            Igen, akarom… - vágja rá Brian, csillogó szemekkel. – Tudom, hogy neked ez az egész gyors számodra, de én még is biztos vagyok abban, hogy nekünk menni fog. Bízok benned! Bízom magamban! És, bízom abban, hogy együtt mindenre képesek leszünk. Az óta a pillanat óta, amikor először találkoztunk, meg akartalak ismerni. Tudtam, hogy te más vagy. Pontosabban az a személy vagy, akiről álmodoztam. Veled szeretném leélni az életemet.

A szavai, meghatottsággal égetik bele magukat a szívembe. A hangján érződött a magabiztosság és az őszinteség, ahogy a tekintetéből is.

-            És, te Mia Prescott, férjedül fogadod a melletted álló, Brian Cross-t? – teszi fel nekem a nő azt a kérdést, amelyre a jelenlévők mind a válaszomra várnak.

Mély levegőt véve és mosolyra húzva az ajkaimat válaszolok a kérdésre.

-            Igen, akarom… Soha, nem hittem volna, hogy lesz majd valaki… aki valóra váltja az álmaimat. De, még is itt van az a valaki. Aki te vagy, Brian. Melletted, azaz ember lehettem, akivé mindig is szerettem volna lenni. Te megmutattad nekem, hogy van élet a sok veszteség után is. Amióta találkoztam veled, minden egyes nap csak te jártál a fejemben. És, arra vágytam, hogy újra láthassalak. Életem legcsodásabb pillanatait, neked köszönhetem. Mert, te rávilágítottál arra, aki valójában vagyok. Nem számít, hogy mióta ismerjük egymást. Ahogyan az sem számít, hogy ki mit gondol majd. Mert nem érdekel. Csak is az számít nekem, hogy veled és Chrissel lehessek. És, én is veled szeretném leélni az életemet, ha az úr megadja.

A mondandóm végéhez érve, az anyakönyvvezető nő megkér minket arra, hogy húzzuk fel egymásra a gyűrűinket. Amelyek aranyozott karikagyűrűk voltak. Először Brian húzza fel az ujjamra a gyűrűt, amelyben egy aprócska ezüst kő van beletéve. Ezután én is felhúzom, kissé remegő ujjakkal az ő hosszú ujjára.

Miután aláírunk a papíroknak, végre az ajkaimon érezhetem szerelmem mézédes ajkait.

Majd amikor ajkaink szétválnak, a barátaink ölelésébe záródunk, akik a gratulációikkal és a jókívánságaikkal tanácsolnak el minket a helyszínről. Amelyet, csak kevés ideig csodálhattam.

Brian egy apró csókot nyom ajkaimra, miközben a karjaiba kapva, visz ahhoz a kis faházikóhoz, amelyben az elmúlt két hetünket töltöttük el, leginkább.

Amikor sikerül kinyitnia az ajtót, még mindig az ölében tartva, lép át velem a küszöbön, be egészen a házba, fel a lépcsőn az ő szobájába. Ahol újra az ajkaimra hajolva, lép el az ágyig, majd óvatosan ügyelve arra, hogy ne essék semmi bajom, dönt hanyatt, meg nem szakítva ajkaink forró, ám de mégis szerelmes játékát.

-            Szeretlek – leheli az ajkaimba.

Amikor kimondja ezt a bizonyos szót, a szívem a torkomban dobog újra, a pulzusom pedig az egekbe szökik a boldogságtól, amelyet a szívemben érzek.  Többet jelent ez a kilencbetűs szó, mint bármely másik szó. Sokkal, de sokkal többet, mert ezt őszintén mondta. És a tettei is azok. Őszinték.

-            Én is szeretlek – viszonozom a vallomást.

Tényleg így éreztem. Beleszerettem a teljes lényében, amely őt képezi. És az, hogy ő is ugyan úgy érez irántam, ahogyan én iránta, felhőtlen boldogsággal önti el testem minden egyes részét, és szívemet.

A vallomásomat hallván, féloldalasan elmosolyodik, majd közelebb húzva magához, az ajkainkat újra és újra összeilleszti, és hagyjuk, hogy az egymás iránti érzelmeink és vágyaink felülkerekedjenek rajtunk…

to be continued...