Valami most kezdődik el

3. rész

[Brian Cross]

Minden és mindenki változik, ez tény és való. Vajon az ember érzelmei is átválthatnak az egyik pillanatról a másikra?

Az egyik pillanatban úgy érzi magát az ember, hogy mindene meg van, amire valaha is vágyhatott volna. Az után egyszer csak arra jön rá, hogy még sincs meg mindene.

Boldognak kéne lennem, de mégsem vagyok az igazán. Pedig annak kéne, hogy legyek.

Életem legjobb formájában vagyok, ha a fociról van szó. Van egy gyönyörű kisfiam, aki az életemet jelenti, és jelképezi. És, volt egy gyönyörű szép barátnőm. Akibe egykor, fülig szerelmes voltam.

Hogy miért is beszélek múlt időben?

Nos, azért mert… mert az Irina után érzett szerelmem lángja már rég kihunyt.

Nekem a foci jelentette az életemet, neki pedig a modellkedés. Ami bár, összeférhetne egymás mellett. Mégsem fért meg. Hiszen, már nem csak ketten vagyunk, hanem hárman.

Amikor a kis Chris megszületett, fel akartam hagyni a focizással csak, hogy még több időt tölthessek el vele és a fiúnkkal. De aztán mégsem hagytam fel vele.

De őt, az se érdekelte volna, ha feladom az álmom. Mert őt csak is a saját karrierje foglalkoztatta, érdekelte. 

Ezért is vetettem véget az öt éves kapcsolatunknak. Egyrészről, belefáradtam abba, hogy folytonosan tűrjem azt, amikor ő minden szabad idejét a barátaival tölti az idejét, az helyet, hogy velünk lenne. Velünk, aki elvileg a családja lennénk. Másrészről pedig, már az egykoron érzett érzelmeim iránta, az idő múltával elhalványult.

S ha egy kapcsolatban az érzelmek már rég nem a múlté, akkor kár lenne tovább erőltetni. És ezen a véleményen valamilyen csoda folytán, mind a ketten egyet értettünk.

Mind a ketten a saját utunkat járjunk, csak amíg ő egyedül én addig a kisfiúnkkal. Akit közös megegyezés során, hozzám került. Az ő elmondása szerint, ő még túl fiatal ahhoz, hogy lekösse magát, egy gyerek mellett. Ezért a gondolatáért nem is egyszer volt veszekedés köztünk.

Hiszen az anyja, és mégsem törődik a saját gyermekével.

A szakításunkról egyelőre, csak is a családunk tagjai és a barátaink tudnak. Ami, hogy mikor fog a kiderülni a külvilág számára? Nos, nem tudom. De jelen pillanatban, és esetben nem is nagyon izgat, hiszen, ez a mi döntésünk volt. A mi életünk. Amit jobb szeretünk külön választani a médiától.

De, ez a múlt. Ami miatt egy teljesen új életet kezdhetek.

Az új élet kezdés reménye miatt is, hagytam magamat rávenni arra, hogy tegnap este lemenjünk a partra ahol, egy iszonyatosan jó hangulatú buli fogadott minket. Azonban egy fontos telefonhívás – vagyis, édesanyám hívása – után csak később csatlakozhattam a barátaimhoz, ahol egy nem várt meglepetéssel kellett szembesülnöm. Ugyanis ő is ott volt, a barátnőivel együtt.

Gyönyörűbb volt, mint valaha. Vagyis, most is igazán szép volt. Mint mindig. Az egy hónappal ezelőtti találkozásunk óta, képtelen voltam őt kiverni a fejemből. Éjjel és nappal csak ő járt a fejemben. A gyönyörű szempárja, amellyel, amikor ott a szemembe nézett először, minden gondolatot kiűzött a fejemből, és csak is ő létezett számomra. A dallamos hangja, nevetése a legszebb zene volt a füleimnek. És, ahogyan észrevettem nem csak engem vett le akkor a lábamról, hanem a fiamat is.

Egész idő alatt, amíg az én barátaim az ő barátnőit szórakoztatta, a szemeimmel az övét fürkésztem, pontosabban őt fürkésztem.

Kellemes érzés járta át a testemet, hogy újra láthattam őt. De, én ennél sokkal többre vágytam. Vele akartam lenni, testben és lélekben egyaránt.

Amikor felállt az asztalunktól, hogy sétáljon egyet a parton, nem gondolkoztam, helyette cselekedtem. Felálltam és utána mentem.

Amit, soha de soha nem fogok megbánni. Mert most, a karjaimban tarthatom őt.

Életem legcsodásabb estéjét vele töltöttem el. Ahogyan felemlítem a gondolataimban az este történéseit, a vágy elemi erővel tör újra rám. De, próbálom palástolni a vágyaimat. Helyette inkább, továbbra is a fedetlen hátát simogatom és hallgatom, halk édes szuszogását.

Vajon, ha felébred mit látok majd azokban a gyönyörű smaragdzöld szemeiben? Boldogságot, vagy netán megbánást?

Ha az első lehetőség történik meg, akkor annak én csak örülni tudok. De, ha a második lehetőség fog megtörténni, akkor vajon mit fogok tenni? Egy biztos, hogy a csalódottságom, egy csepp jelét sem fogja látni rajtam.

A karjaim között fekvő, szépséges angyal lassan mocorogni kezd a mellkasomon, és amikor a fejét felemeli, gyönyörű zöld szemeit az enyémekbe fúrja. Próbálom kifürkészni a szemeiből az érzelmeket, de nem járok sikerrel. Egyszerűen elveszek bennük.

Egy kicsit feljebb tornázza magát, és ezzel a mozdulatával, a gömbölyded mellei a mellkasomat súrolják, melytől a lélegzetem egy pillanatra elakad, de mielőtt észrevehetné a hirtelen reakciómat, helyre rázom magamat gondolatban.

Az ismételten arcába hulló hajtincset, a füle mögé simítom, miközben halkan megszólalok.

-            Jó reggelt, napfény!

Ő egy csodálatos napfény számomra. Új fényt hozott az életembe, amelyet csak remélni tudok, hogy soha sem fog kihunyni, elmúlni.

-            Hüm… neked is! – motyogja, egy édes mosoly kíséretében.

-            Mielőtt bármit is tenni készülnék, mondani szeretnék neked valamit – kezdek bele, mire bólintva jelezi, hogy folytathatom tovább. Mély levegőt véve, nyögöm ki a következő mondatokat. – Én, egyáltalán nem bántam meg azt, ami kettőnk között történt. Az este volt életem, egyik legcsodásabb pillanata. És ha te is úgy gondolod, akkor szeretnélek még közelebbről is megismerni.

A mondandóm befejeztével, hosszas néma csend áll be közénk. Az egyik kezemmel továbbra is a hátát simogatom, míg a másikkal az arcát. A szemeimmel továbbra is az övéit fürkészem, miközben ő a szavaimat elemezgeti magában.

Féltem attól, hogy visszautasít.

Féltem attól, hogy nem kér többet belőlem.

Féltem attól, hogy nem láthatom többé gyönyörű szemeit, elbűvölő mosolyát és, hogy nem hallhatom többé dallamos hangját.

A gondolataimból, Mia hangja és az arcomra simuló tenyere térít vissza a jelenbe.

-            Én sem bántam meg a tegnap este történteket. Amely számomra is az egyik legszebb pillanat volt. Én is szeretnélek jobban is megismerni téged, de… - kezd bele, de elakad és a szemeit szomorúan le is hunyja.

-            De?

-            -… de, neked barátnőd van. Aki nem mellesleg gyönyörű, és… és a tündéri kisfiad anyja – fejezi be, és észreveszem amint egy apró könnycsepp hull ki a szemeiből.

-            És, ha azt mondanám, hogy már nincs barátnőm? – fogom a kezeim közé szépséges arcát.

-            Akkor, boldogan ismernélek meg közelebbről is – válaszolja még mindig, lehunyt szemekkel.

Az arcomra boldog mosoly kúszik, a válaszát hallva és a szívem ezerrel kezd el verni a boldogságtól.

Feljebb emelve a fejemet, a meggyvörös ajkaira hajolva suttogom a következő szavakat:

-            Ezt akartam hallani! – majd ajkaink, végre egybeforrnak.

Ajkaink elválása után, Mia a szemeit kérdőn rám emeli.

-            Én, és Irinia már nem vagyunk egy pár – vágom rá azonnal, mert tudom, vagyis gondolom, hogy erre kíváncsi.

Ajkai mosolyra húzódnak, miközben szorosan hozzám bújik.

A békés csöndet, Mia korgó gyomra zavarja meg, amelyet nem sokkal követ az én gyomrom is.

A korgó gyomrainkat hallgatva, mind kettőnkből nevetés tör elő.

-            Azt hiszem, épp itt az ideje egy bőséges reggelinek. Ön mit szól hozzá, Miss Prescott? – teszem fel a kérdés, egy apró csók közepette.

-            Igen, valóban itt az ideje Mr. Cross! – mosolyodik el, majd egy hirtelen mozdulattal feltápászkodik rólam és a lepedőt a teste köré csavarva áll fel az ágyról.

-            Héj! – kiáltok fel, amikor rádöbbenek, hogy anyaszült meztelenül fekszem az ágyon. De, amikor látom amint, az alsó ajkait harapdálva pásztáz végig a testemet, egy kaján vigyor terül szét az arcomon.

A vigyorgásomat követően, feltérdepelek az ágyon, hogy mielőtt elfuthatna tőlem, a karjaimmal elkaphassam, csábos karcsú testét. Még mindig kaján vigyorral az arcomon, magamhoz rántom őt és egy hirtelen mozdulattal le is tépem róla a lepedőt. Most rajtam volt a sor, hogy végig futtassam a tekintetemet a mostanra szintén az enyémhez hasonlóan fedetlen testén.

Mosolyogva nézek az arcára, amely, lassan de a pipacs színével kezd el vetekedni.

-            Gyönyörű vagy. Számomra, a legesleggyönyörűbb – suttogom ajkaiba, amelyekre rövid időn belül éhes vadként vetem magam…

Pár órával később…

Mia-val a part szélén sétálva, maga volt a megtestesült boldogság. Nem foglalkoztunk, a minket szemlélő kíváncsi tekintetekkel. Sem pedig az idővel. Csak is azzal, hogy most jelen pillanatban együtt vagyunk.

Iszom minden egyes szavát, mondatát, amelyet csak kiejt, kívánatos ajkain. Gyönyörködöm, a szépségében, amelyet, ebben a pillanatban csak is a magaménak tudhatok.

Pihenésképpen egy alacsony szikla szirtre pihenünk le úgy, hogy Mia, a hátát a mellkasomnak tudja támasztani. A karjaimat át fonom a hasán és miközben a csókjaimmal a nyakát hintem be, továbbra is hallgatom a történetét.

Amikor a szülei elvesztéséről mesél, még jobban magamhoz szorítom őt, éreztetve vele, hogy most már nincs egyedül, és ekkor döbbenek rá arra, hogy ő az a nő, akire mindig is vágytam. Vele teljesen egy más világban érzem magam. Egy olyan világban, amelyben igazán boldognak érzem magam…

Egyszer csak a szemem megakad valamin, pontosabban a nyakában lógó nyakláncon. Amelyet, mindig a nyakában láttam.

-            Gyönyörű nyaklánc – fogom az ujjaim közé, az ezüstszínű medált.

-            Igen az – simítja a tenyerét arra a kézfejemre, amellyel épp a medált tartom. – Még az édesanyámé volt. Az egy éves házassági évfordulójukon kapta apámtól, úgymond nászajándékként. Bár, nem ismerhettem meg az anyámat, mégis sokkal többet tudtam róla. Nem telt el egyetlen este sem, hogy apával nem meséltettem volna róla. Kissé szeleburdi, és kelekótya volt. Na, meg bolondos, de apa úgy szerette őt, amilyen volt. Gyönyörű nő volt. Gesztenyebarna hajjal, smaragdzöld szemekkel. Szív alakú arccal. És hatalmas szívvel. Mielőtt apám meghalt, nekem adta anya nyakláncát. Azzal az indokkal, hogy ő is ezt tette volna a helyében. Azóta, mindig magamon hordom. Mert, így tudom és érzem, hogy mind a ketten velem vannak.

-            Sajnálom, ami a szüleiddel történt. A történeted alapján, nagyszerű emberek lehettek. És, én csak örülni tudok annak, hogy ők léteztek. Mert, most itt tarthatlak a karjaimban – mondandóm közepette, magam felé fordítom a testét, miközben az ujjainkat összekulcsolom. – És, ha rajtam múlik, soha többé nem leszel egyedül.

Hogy a szavaimnak értelmet is adjak, gyengéden megérintem az ajkait az enyémmel, hogy lágy, ám de mégis szenvedélyes csókban forrhassunk össze…

to be continued...