Hallgass a szívedre!

2. rész

[Annie Broda]

    Az eljegyzési party utáni másnapon, ahogyan már megszokottá vált számomra, a hajnali órákban ébredek fel. Felülve az ágyamon, amelyen ismételten végig simítok magam mellett, az ablakra szegezem a tekintetemet, amelyen keresztül a holdfény sugarai szűrődnek be.

   Ahhoz képest, hogy az a féreg megint bepróbálkozott nálam, mégis kellemesen telt az estém. Köszönhetően, egyetlen nővéremnek. Akiről minden egyes percben csak, sugárzik a boldogság. Rég láttam őt, ennyire boldognak. És, a tudat, hogy Pete mellett biztonságban és boldognak érzi magát, engem is megnyugtat.

    Nagyot sóhajtva, mászom ki az ágyból, majd a szekrényemhez lépve, kiveszek onnan egy szabadidő együttest, amelyet, egy pár perces tisztálkodás után, magamra is öltök, és vele együtt belebújok a futócipőmbe is. Értetlenül meredek a szekrényem belsejébe beépített tükörbe, ahonnan saját magamat látom visszatekinteni. A szürke melegítő és az ujjatlan felső, még most is passzol rám. A hajamat, mint minden alkalommal most is lófarokba kötöm, majd lefele indulok a földszintre.

   Mielőtt elkezdeném a korai testmozgásaimat, a konyhába megyek, hogy lefőzhessem a mindig friss energiát adó, kávét.

   Miközben arra várok, hogy lefőjön a kávé, egy ismerősnek tűnő idegen toppan be a konyhába, csak ugyan összeöltözve velem. Sötétszőke hajából, zavartan húzza ki hosszú ujjait, míg a majdnem feketének tűnő tekintetét az enyémbe fúrja.

   Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárt – gondoltam magamba.

   Őt láttam tegnap, Pete társaságában. De, a nevére nem emlékszem. Vagy az is lehet, hogy nem is hallottam. De mintha, Pete bemutatta volna őt nekem.

    Ahogyan vissza tekerem az emlékeimet, rájövök, hogy éppen akkor toppant közénk a nővérem.

   Hosszúnak tűnő percekig nézünk egymás szemébe, amikor a kávéfőző kissé hangos csipogással jelzi, hogy elvégezte a feladatát.

   Elfordítva tőle a tekintetemet, lekapcsolom a masinát, majd az előttem lévő csészébe töltök magamnak a fekete folyadékból.

-            Szabad? – csendül fel a kérdés, nem messze tőlem.

  A hangja, simogatónak és kellemesnek hangzik. Vajon tényleg hozzám szólt? Vagy csak képzelődöm, csupán?

   Amikor megfordulok, ő a kávéra mutat, mire zavartan, csak bólintani tudok. Elállva az útjából, figyelemmel kísérem minden egyes mozzanatát. Közelebbről is megszemlélve őt, alighanem a levegőm a tüdőmbe szorul. Kellemes és bódító, mandula illata az orromba kúszik és a közelsége pedig részegítő hatással tér rám, olyannyira, hogy magam is elcsodálkozom azon, hogy még a lábaimon állok.

   Hogy képes akár egy pillanat alatt, így megrészegíteni? – teszem fel a kérdést magamban, miközben azt figyelem, amint mellettem megtámaszkodik a konyhapulton és kínzó lassúsággal szürcsölgetni kezdi a kávét.

   Ah... azok az ajkak. Annyira szeretném, ha megízlelhetném őket.

   Atya ég! Még is mikről nem ábrándozok én? Egy számomra tök idegen, férfi csókjaira áhítozom. Mi történik velem? Azonnal szükséged lesz arra a futásra, kislány! – szögezem le azonnal magamban.

   Az utolsó kortyot is lenyelvén, elöblítem a csészét, majd némán, elhagyom a konyhát és a hátsó kapun át kilépve, először lassú majd időnként fel – felgyorsult kocogásba kezdek.

   Akármennyire is nem akartam a konyhában a fejemben lezajlott ábrándképekre gondolni, nem járok sikerrel.

   Ki ő? Miért, lopta be magát a gondolataimba egyetlen egy pillantásával?

   Azt azért meg kell, hogy valljam: Igazán helyes. Sőt mi több, nála helyesebb férfit még életemben nem láttam. A gyönyörű szemei... óh, azok az elbűvölő tekintetek. És az illata? Kábítóan, szédítő hatással voltak rám, amikor a közelemben volt.

   Bizonyára, minden nőre ilyen hatással van. És az is lehet, hogy az egyikőjük az a személy, aki büszkén állíthatja azt magáról, hogy: övé ez az Adonisz.

De még is miért önt el keserűséggel ez a feltevés?

   Egyszerűen csak arra vársz, hogy végül olyan is felfigyeljen rád. Akire te is felfigyelsz! – szólal meg egy aprócska hang a fejemben, a fejemben.

   Lehetségese volna?

   De még mennyire, hogy lehetséges!

   Gondolataim közepette megállok, azon kis park előtt, ahová kislányként apa mindig kihozott minket. Lelassítva a kocogásomat, az egyik közelebbire eső padra ülök le, és miközben felhúzom a lábaimat, amelyekre rátámasztom a fejemet, a gyerekkori emlékeim bukkannak fel a szemeim előtt. Amelyek során, érzem, amint kibuggyannak az első könnycseppjeim, amit követnek a többiek is.

   Annyira boldogok voltunk mi együtt négyen. Miért kellett akkor az egyik napról a másikra, elvesztenünk őt? Őt, aki életet adott nekünk?

   Lépteket hallok mellőlem, de nem nézek fel. Még akkor, sem amikor az illető leül mellém. Hagyom, hogy magához vonjon, és hogy simogatja a hátamat nyugtatólak. Egyből felismertem őt, amikor az illatát megéreztem. Nyugtatólak hat rám a simogatása és az ölelése egyaránt.

Azt kívánom bár, így maradhatnánk örökre. De, még is, el kell szakadnom tőle.

   Talán azért, mert utálom, ha mások ilyen állapotban látnak. Anya halála után, egyetlen egyszer sem törtem össze. Legalábbis mások előtt nem. Nem akartam, hogy összetörten, megsebezve lássanak. Erősnek mutattam magamat, még akkor is, ha nem voltam az.

   Kibújva az öleléséből, a kézfejemmel törlöm le a könnyeimet az arcomról.

-            Köszönöm – suttogom halkan a szemeibe nézve, miközben felállok.

   Azonban mielőtt hátat fordíthatnék neki, ő a kezeim után kap és visszahúz magához, mindaddig, amíg a mellkasába nem ütközöm.

   Mielőtt akár egyetlen egy szó is elhagyhatná a számat, az ajkait az enyémeken érzem meg. Annyira hirtelen és váratlanul ér az egész, hogy azon kapom magam, hogy a nyaka köré kulcsolom a karjaimat, majd az ujjaimmal a hajába túrva vonom őt még közelebb magamhoz és viszonozom lágy - finom és tüzelő csókját.

   Nem tudom, hogy mi ütött belém. Ez nem én vagyok. Én soha nem adnám magamat csak úgy oda, főleg meg nem egy idegennek, akitől ha akarnék, se tudnék el szakadni, jelen pillanatban.

   De hogy is nem. Igen is te vagy. Csak ez egy másik éned. Aki most nem gondolkozik, ha nem cselekszik. Végre az, vagy akit mind ez idáig elnyomtál magadban. És most hála, ennek a jóképű Adonisznak, most felszínre tőr az igazi éned. -  hiteget a kis hangocska.

   Nem is törődöm tovább az aggályaimmal és semmi mással, csak az engem, szenvedélyesen csókoló férfira.

   Megszakítva csókunkat, lihegve támasztjuk egymásnak a homlokunkat. Majd egy hirtelen ötlettől fogva, megragadom az egyik kezét és együtt visszaszaladva a házunkig, húzom fel őt magam után a szobámba.  Amelybe betérve, most én vagyok az, aki a csókot kezdeményezi.

   Amikor a kezei a csípőmre simulnak, felrugaszkodva a talajról, a lábaimat a dereka köré kulcsolom. Az ágyamhoz lép velem együtt, amelyre óvatos gyengédséggel dönt le. Az ajkai az enyémekről, a nyakamra tévednek, és lassan szívogatni kezdi az érzékeny bőrt, miközben a kezeivel a felsőm alját tűri feljebb, mindaddig, amíg el nem éri melltartóm szegélyét. Onnan pedig a melleimet a tenyerébe véve lágy, masszírozásba kezd. A torkomból, egyre sűrűbben törnek fel halk sikolyok, amelyeket legszívesebben teljesen kieresztenék, ha nem tartózkodna a nővérem és a leendő sógorom a házban.

    A tenyere helyét, az ajkaival veszi birtokba melleimet, és ahogyan az érzékeny bőrt szívogatja,  teljesen extázisba kerülök. Még soha ezelőtt, nem volt részem ilyenben. De nem is bánom. Vagy még is?

Mi van akkor, ha rájön, hogy én... hogy én még ezelőtt, soha sem voltam... úgy senkivel?! Nincs kizárva, hogy fogja magát és bosszúsan magamra hagy.

Erre a gondolatra, egy keserű gombóc keletkezik a torkomba és mielőtt tovább mennénk, lefogom a kezeit.

-            Állj! – állítom le, hirtelen.

   Meghökkenve és értetlenül emeli rám a tekintetét, amelyekben mostan némi sötétebb szikra is lappang. Tehát ez lenne a vágy? Azt látom a szemeiben?

   Nem! Nem és nem! – szólok magamra, bár tulajdonképpen nem is tudom, hogy miért.

-            Bocsáss meg! – lehelem.

   Majd lelökve a kezeit magamról, felülök, majd az ajtómhoz lépek és kitárom azt. Hallom, bosszús és egyben csalódott sóhaját, amikor ő is fel kell az ágyról. De mielőtt kilépne a szobából, végig simít az arcomon, viszont egy szót sem szól. Helyette elvéve a tenyerét az arcomról, lép ki a szobámból, aminek az ajtajának döntve a hátamat, csúszom le, miután becsukom mögötte.

   A lábaimat ismét feljebb húzom és elkeseredetten, csalódottan fogom két kezem közé az arcomat.

   Még is mi a fenét műveltem én? Hagyom, hogy megcsókoljon. Aztán felráncigálom a szobámba, ahol rávetem magamat. Majd aztán néhány perc elteltével, leállítom. És csak annyit mondok, hogy: - Bocsáss meg! ?–

   Én egy idióta, és egyben hülye liba vagyok!

   Nem értem, hogy mi történik velem, ahogyan azt sem értem, hogy mit és miért teszek?!  

  Annyira zavaros minden a fejemben, hogy képtelen vagyok ésszerűen gondolkozni.

  Hátha egy langyos zuhany, felfrissít, és ki tisztítja valamennyire a fejemet! – gondolom magamban, amihez tartva magamat, felpattanok a parkettáról, és a szekrényhez érve előkapok onnan, egy rövid sárga sortot és felsőt, amellyel együtt lépek be a fürdőszobámba.

   Ha azt hittem, hogy a zuhanyzás segít rajtam, és a gondolataimon, akkor nagyon, de nagyon tévedtem. Semmivel sem lett jobb. Egyfolytában csak is, a nem rég történtek pillanatai járnak a fejemben. És akármennyire is szeretném meg nem történté tenni, nem tudom. Legszívesebben, mostan egy törölközőt csavarnék magamra, hogy aztán megkeresve őt, újra megízlelhessem, méz édes ajkait.

   De, mégsem teszem. Helyette, nagyot sóhajtok, és a csempének támasztom a fejemet.

   Pár perc elteltével, hirtelen két kart érzek meg a csípőm köré tekeredni és egy puha ajkat a nyakamhoz érni. Elfojtva egy újabb sóhajt, megfordulok és a világ legszebb fekete szempárjával találom szembe magam, aki nem tétlenkedve tovább, az ajkait az enyémekre helyezi, és úgy csókol, mint ha most tehetné meg ezt utoljára......