Hallgass a szívedre!

1. rész

[Annie Broda]

Kilenc év telt el azóta, hogy apámat követve Afganisztánba mentem, ahol húsz évesen már be is állhattam mellé, „tengerészgyalogosnak”. Igaz sok megpróbáltatáson kellett végig mennem. De megérte. Megérte mindazon szenvedés, és fájdalom, amit elszenvedtem ez idő alatt, mind azért, hogy a hazámat szolgálhassam apám oldalán. Mindig tiszteltem és becsültem őt, amiért az életét kockáztatva védelmezte a hazáját és más országokat egyaránt. Kislányként mindig, örömmel töltött el a tudat, amikor hosszú idők elteltével a fenyő zöld színű hátizsákjával a vállán, lépett be a házunk ajtaján. Amikor a küldetéseiről faggattam, mindig csillogó szemekkel hallgattam őt.

Úgy tizenkettő – tizenhárom éves lehettem, amikor úgy döntöttem, hogy én is az szeretnék lenni, ami ő. Először féltem attól, hogy ő netán visszakozni fog, vagy különbözőbbnél - különb érveket fog majd felhozni a döntésem ellen, de meglepő örömmel vettem tudomásul, hogy őt boldoggá tettem a kérésemmel, miszerint hadd lehessen belőlem is „tengerészgyalogos”. 

Tizenhét éves voltam, amikor apám először magával vitt, Afganisztánba, ahol keményebbnél – keményebb kiképzések alá kellett vetnem magam. De, nem panaszkodtam, soha. Ugyan is nem szeretettem volna apámnak csalódást okozni. Azt akartam, hogy büszke legyen rám.

És most itt állok, kétévnyi távollét után, újra a halvány barnára festett kétszárnyú bükk ajtónk előtt, egy egyszerű fehér vászonnadrágban, piros rövid ujjú blúzban és egy szintén fehér színű lapos talpú cipőben. Igaz nem épp egy eljegyzési partihoz illő ruha viselet, de ez is megteszi. Legalábbis remélem, hogy Lizzy nem fog kiakadni, amiért így jelenek meg, élete egyik legfontosabb napján. Elizabeth, rövidebb nevén Lizzy, az én drága, szeretetre méltó nővérem, aki egyben a legeslegjobb barátnőm is.  Még mindig alig tudom elhinni, hogy valóban hamarosan férjhez megy. De, őszintén örülök neki. Lenyomva a kilincset, lépek be a házba. Abba a házba, ahol felnőttem. És ahova annyi oly sok szép, és boldog emlék köt.

Mielőtt csatlakoznék a nővéremhez és vendégeihez a hátsó udvarba, újra feltérképezem a házat. A bútorok nem változtak, csak a helyük. De nem is vártam mást. Hiszen tudom, hogy nővéremnek is oly annyira fontosak a családi ereklyéink, mint ahogyan nekem és apánknak is.

A szobámba érve, a frissen mosott ágyneműkből fakadó levendulaöblítő illata csapja meg az orrom. Végighúzom az ujjam a barna baldachinos ágyamon, a könyveimtől, a cd –től egészen a képeimig hemzsegő tölgyfa szekrényen, amelyben a levendula, és az orchidea virág mintái vannak bele vésve, édesanyánk kezei által. Akinek az elvesztését még most is nehezen tudjuk elfogadni, de miatta, csak is miatta, mind a hárman képesek voltunk újra talpra állni és küzdeni az álmainkért.

Egy pillanatra az ablakhoz lépek, ahonnan kitekintek az idegen emberektől hemzsegő udvarunkra, majd mély lélegzetet véve, erőt veszek magamon, és elindulok lefele.

Lelépve az utolsó lépcsősorról, hirtelen egy ismerős kiáltást hallok meg, aki nem törődve azzal, hogy magas sarkú van rajta, hiper sebességgel a nyakamba veti magát.

Percekig csak öleljük egymást, közben hol sírunk – hol pedig nevetünk, a boldogságtól és a viszontlátástól.

-            Annie, édes istenem. Hát hazajöttél? El sem hiszem – húzódik el tőlem nővérem, épp csak annyira, hogy tetőtől talpig végig mérhessen. – Annyira hasonlítasz anyára. Úgy örülök, hogy itt vagy. Életem legszebb ajándéka, hogy hazajöttél – szipogja boldogan és újra magához ölel.

-            Itt vagyok, mert a nővérem vagy. Itt vagyok, mert ez a te napod. És itt vagyok, mert nagyon szeretlek! – puszilom meg a homlokát – Hiányoztál.

-            Te is nekem. Te is. – mondja, miután elenged, csak hogy letörölhesse a könnyeit.

Pár perc elteltével, miközben még mindig egymást tüntetjük ki a figyelmünkkel, egy torokköszörülésre figyelünk.

-            Üdv itthon újra, kislány! – dörmögi, hatalmas mosollyal az ajkain Pete, majd erős karjai közé fogva egy csontropogtató ölelésben részesít.

-            Örülök, hogy újra látlak nagy medve! – engedem el boldogan. – De annak meg még jobban örülök, hogy ti még mindig együtt vagytok – mosolyodok el, kettőjükre nézve.

-            Gyere, hadd mutassalak be téged a többieknek – ragadja meg a kezemet, nővérem, miután egy apró csókot lehel szerelme szájára, és már kifele is húz a hatalmas tömegbe.

Akadtak ismerős és egyben, idegen arcok is, de ezen, rövid időn belül már változtattunk is.

Az eleinte félelemmel eltöltött aggodalmam, amely arról szólt, hogy esetleg nem sikerül beilleszkednem a társaságba, mind tudatlanul alaptalanná vált.

Lizzy és Pete kollégái, mind nagyon jó fejnek tűntek, és egyáltalán nem viselkedtek úgy, mintha valóban színészek lennének, ha nem mintha ők is csak egy átlagos normális emberek lennének. És ez nekem csak is kedvezett.

A legtöbb híres karriert befutó ember általában öntelt, beképzelt és még sorolhatnám a negatív viselkedéseket, de még sem teszem, hiszen a nővéremet is a színészi pálya vonzotta magához, amelyben szerencsés módon sikeresen helyt is áll és én ezért, büszke is vagyok rá.

Miután Pete hivatalosan is mindannyiunk előtt megkérte a nővérem kezét, aki másodjára is igennel felelt, egy pezsgős pohárral a kezemben, sétálok a medencéhez. A széléhez érve, levetem a cipőmet, majd felhajtva a nadrágom szárát, leülök és a lábamat pedig belelógatom a langyos vízbe.

Ezt a pár perces nyugodt, és kellemes hangulatot egy nem vár személy jelenléte zavarja meg, keserű örömömre. Mindig is utáltam, amikor a közelemben volt. Pláne meg akkor, amikor nem értette meg a „nem” szót.

-            Helló szépségem – ül le mellém, mire én arrébb húzódom. – Na, nem is örülsz nekem? Pedig én csak is miattad jöttem ide – mondja nyájasan, és még közelebb csusszan hozzám.

-            Akkor kár volt rám pocsékolnod az idődet – mondom nyugodt hangon. Pedig egyáltalán nem vagyok az.

-            Rád időmet, soha nem nevezném pocsékolásnak. Tudom, hogy te is kívánsz engem, ahogyan én téged. De nagyon – simít végig a karomon, amelyet, egyből el is rántok előle. – Most miért vagy ilyen merev? Csak enged el magad, és hidd el, ez lehet életed legszebb éjszakája - suttogja, miközben még közelebb kúszik hozzám.

A lélegzetén erősen érződik a temérdek sör elfogyasztásának a bűze, amitől a gyomrom kis híján fel is akar fordulni. Ellökve a felém közeledő ujjait, pattanok fel hirtelen, álló helyzetbe.

-            Te pedig azt hidd el nekem, hogy ha nem hagysz békén, de azonnal, azt nagyon megkeserülőd –fenyegetem meg.

De ő csak vigyorog, mint a tejbe tök és igyekszik felállni. Ami egy kicsit hosszabb ideig, el is tart neki.

Már épp azon volnék, hogy kikerülve itt hagyom őt, amikor a karom után kapva, ránt vissza magához.

-            Eressz el, te barom! – sziszegem neki mérgesen a fogaim között.

Kezd, feldühíteni ez az undorító féreg. Mit nem lehet érteni azon, hogy nem akarok tőle semmit? Azt eddig is tudtam, hogy egy undorító barom, de hogy ennyire?

[Jonas Patrick]

Kissé bosszankodva érkezem meg a Broda rezidenciára, ahogyan a jó öreg Pete barátom nevezi, „menyasszonya” lakhelyét. Akármennyire is szerettem volna korábban érezni, az átkozott producerem miatt mégsem tudtam. De, most egyáltalán nem szeretnék az elmúlt egy órában történtekre gondolni. Helyette amint a taxi leparkol Lizzyék háza előtt, borravalót hagyva a sofőrnek, az ajándékcsomaggal a kezemben közelítem meg a bejárati ajtót, amelynek lenyomva a kilincsét nyitok, be majd a hátsó udvar felé haladok, ahol a party már javában zajlik. Az udvarra érve, sorba köszöntöm az ismerős arcokat, mind addig, amíg az ifjú jegyespárhoz nem érkezem.

Átadva nekik a gratulációmat, és az ajándékomat csatlakozom a legközelebbi barátainkhoz, akikhez nem sokkal később, Pete is társul.

Épp Pete egyik idióta viccén nevek fel, amikor a pillantásom a medence felé irányul. Abban a pillanatban, amikor megpillantottam őt, a nevetésem elhalkul és csak is ő rá összpontosítok. A fehér nadrág és a vörös blúz kiemeli gyönyörű idomait. Hosszú barna haja, pedig hullámokban hever vállán.

Az arca valahonnan ismerősnek tűnik, csak az nem jut az eszembe, hogy honnan?

Majd egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs egyedül. De amint megpillantom mellette azt a személyt, akit szívből gyűlölök, mérhetetlen szomorúságot érezek a szívemben. Azonban a szomorúságomat, pár perccel később egy kárörvendő mosoly váltja fel, amikor azt látom, hogy a gyönyörű szép nő - aki magára vonta a tekintetemet -, a hasába könyököl annak az alaktalan személynek.

-            A francba! – csattan fel közvetlenül, mellettem Pete.

-            Mi a baj haver? – kérdezzük szinte egyszerre, a fiúkkal.

-            Nem hiszem el, hogy ez a féreg már megint ott legyeskedik Annie körül. Ha nem ma, akkor később... de az egyszer biztos, hogy vagy a kórházban fog ki kötni vagy egyenesen a temetőben, ha így folytatja – morogja halkan, saját magának. Legalább is szerintem.

Majd hirtelen csak arra kapunk észbe, amikor Petet már a medencénél látjuk.

-            Uhh... mi lesz itt? Ezt közelebbről is meg kell néznem! – dörzsöli össze a két tenyerét a másik oldalamon álló, szőke hajú Kevin, és miközben az egyik karjával engem, addig a másikkal ’bandánk’ negyedik tagját Jack-et, tol egészen a medencéig.

Ahol még közelebb kerülök Ő hozzá. Gyönyörűen ívelt ajkait, mérgesen préseli egymáshoz. Kezeit pedig ökölbe húzva, arra készülve, hogy bármelyik pillanatban telibe találhassa az éppen előtte tántorgó Mike-ot.

-            Na de cica! – szól hozzá nyájasan, miközben a kezével a lány felé nyúl.

-            Nem vagyok a cicád, te szemétláda! – morogja mérgesen, és egy jobb horoggal egyenesen állba találja Mike-ot, aki vagy a részegségének, vagy a lány erőteljes ütésének köszönhetően, a hátára vágódik.

Az ütést követően, Mike hirtelen gyorsasággal pattan fel és bár lehetetlenül hangzik, még is úgy néz ki, mintha az egyik percről – a másikra, mint aki kijózanodott. Mielőtt bármit is felfoghatnánk az előbb történtekből, Mike meglendíti a kezét a lány felé, aki ügyesen tér ki az ütés elől, majd megragadva a felé lendülő kart, úgy fordítja magukat, hogy Mike háta ütközik az ő mellkasával, és a karját pedig a hátának szorítja.

-            És, most szépen fogod magad és elhúzod innen a csíkot! Megértetted? – A hangja még így mérgesen, is a leggyönyörűbbnek vélem.

Mike bólintva jelzi, hogy megértette azt, amit a lány mondott neki, mire az elengedi őt.

-            Ezt még nagyon meg fogod bánni te kis cafka! – morogja az orra alatt, és utat törve magának eltűnik a szemünk elől.

-            Minden oké? – fordul felé Pete, de érződik a hangjából az enyhe aggodalom és a megkönnyebbülés.

-            Persze – feleli, de az arcát nem láthatom, mert abba az irányba fordítja a fejét amerre Mike távozott.

-            Rendben – csóválja meg a fejét, Pete. – Hadd mutassam be neked a banda utolsó tagját, Jonas-t. 

Amikor felém fordul én ebben a pillanatban el is veszek a „még dühtől” szikrázó, smaragdzöld szemeiben. 

Még életemben nem láttam ilyen gyönyörű szempárt. Már abban a pillanatban is elbűvölt, amikor még néhány perccel ezelőtt messziről szemléltem őt, de most, még jobban.

-            Annie! Uram isten, jól vagy? Épp az előbb hallottam arról, hogy az a mocsok ismét bepróbálkozott nálad. Ha a kezeim közé kerül, én magam tépem le a golyóit – terem közénk, hirtelen a semmiből Lizzy, akit gondolatban néhány kiló méternyire, melegebb éghajlatra küldök. Miért kellett neki éppen most idejönnie? Miért, nem egy kicsivel később jött?

-            Liz, jól vagyok. Meg tudom magam védeni, hisz ismersz. Nem? Nyugodj meg – simogatja meg nyugtatólak az érte aggódó, szőke hajú leendő mennyasszonykánk karját.

-            Tudom, de... – kezd bele amaz, de aztán félbe hagyja a mondatot, amely helyett inkább szorosan magához öleli, a még mindig számomra ismeretlen szépséget.

-            Gyertek, hagyjuk őket magukra egy kicsit – szólal meg Pete és máris visszafele terel minket arra a helyre, ahol nem rég álltunk.

-            Ki ez a lány? – teszi fel azt a kérdést Kevim, amelyre a választ én is nagyon szeretném tudni.

-            Ő, Annie. Lizzy húga – válaszolja egyszerű nemességgel.

-            Óh... – hallatszódig el egyszerre mind a hármunktól ez az egyetlen egy szó.

-            Nos, igen, óh. Higgyétek el, én is ugyanígy reagáltam először – nevet fel barátunk, aki már folytatja is tovább. – Mind tudjátok, Lizzy-ék apja tengerészgyalogos – áll meg, mire egy bólintással reagálunk. – Annie pedig, szintén tengerészgyalogos lett, pont úgy, mint az apjuk. Így, ő, miután betöltötte a tizennyolcat, John-nal Afganisztánba ment, és most két év után, az eljegyzésünk alkalmából, el távot kért, csak hogy a nővérével lehessen. Eléggé kemény öklű, és dió a csaj, és ha nem avatkoztam volna közbe, akkor Mike-ot a földről kellene most feltakarítanunk – mondja, és csak mondja.

Egyáltalán nem rémít, meg amit barátom mesélt arról, hogy valójában mikre is képes Annie. Bár, lehet erős, de számomra mégis olyan törékenynek látszik.

Igaz nem olyan sok információt mesélt Annie-ről, - Annie... milyen szép neve van – de még is elegendő ahhoz, hogy biztosan tudjam, szeretném megismerni őt. A pillantásomat, ismételten a medence felé irányítom, és miközben a fiúk beszélgetéseit hallgatom, mindvégig csak őt tüntetem ki a tekintettemmel.

És, igen. Meg akarom őt ismerni – gondolom magamban, határozottan...

to be continued...