Találkozás a játszótéren
(Kristen)
Van valami megmagyarázatlan történés, amit nem tudok hova tenni. Az amikor Rob arcon csókolt, akkor egy pár másodpercig – még ha, számomra hosszú időnek is tűnt – a szívem a torkomban dobogott, a levegő a tüdőmbe ragadt. Váratlanul ért. Nem számítottam rá.
Valóban igaz az a mondás, hogy a legszebb történések, leginkább a legváratlanabb pillanatokban jönnek elő, avagy fordulnak elő.
De, mégis miért tette?
Nem értem, ahogyan a viselkedését sem az este folyamán. Az egyik percben még „kedves” volt, míg a másik percben, pedig undok, és fölényeskedő. Volt egy gondolatom, miszerint nem tudta eldönteni, hogy hogyan is kezeljen minket. Mint egy egyszerű lányok, vagy mint a tanítványait?! De, hisz ő mondta, hogy sulin kívül úgy kezeljük őt, mint ha nem is a tanárunk lenne. S, ha valamit nem felejtettem volna el, akkor azt hiszem azt tettük, amire kért. Vagy mégsem?
Remélem, semmi félreérthető dolgot nem műveltünk, ami miatt még kellemetlenebbül érezhetnénk magunkat, majd a közelében.
Még most is végig járja a testemét a remegés, ha az eszembe jut, amikor a karjait magam körül érezhettem. Erre a pillanatra, tisztán, sőt mi több, élénkebben emlékszem.
Az arcomon akaratlanul is mosolyra húzódott.
- Hé – hé, mi ez a mosoly? –lökdösött meg bogaras barátnőm, ki bár még a másnaposságával küzdött, mégis korán felébredt.
- Semmi. –vágtam rá rögvest.
- Aha, nézd, csak most jövök le a plafonról! –mutatott a fal irányába, de én továbbra is csak a gőzölgő kávémat tüntetettem ki a figyelmemmel. – Na, ki vele!
- Nincs semmi, csak egyszerűen jó kedvem van. Szép ez a reggel. – találtam ki valami, kézenfekvőt. Ami igaz is volt.
Gyönyörű napsütésre ébredhettünk, ami lehetővé teszi azt, hogy a mai napot az én kicsim lányommal tölthessem, kint a szabadban.
- Olyan izé vagy… - mutogatott összevissza, majd letörtséget tettetve, hajtotta le a fejét.
- Tény…
- Mami? –csendült fel, Jamie még álmosan csengő hangja a konyhaajtajából.
- Itt vagyok kicsim. – tártam ki a karjaimat, amibe ő álmoskásan sétált bele.
A homlokára lehelve egy apró puszit, ültettem az ölembe.
- Reggelinek, jó lesz a lekváros pirítós? –kérdeztem, mire bólintott egyet. – Mit szólnál ahhoz, ha elmennék együtt a játszóházba és később pedig a játszótérre?
- Juj, mami az nagyon jó lenne. –csillantak fel tengerkék szemei, boldogan.
Levéve az asztalközepén lévő tányérról egy szelet pirítóst, majd baracklekvárral megkentem neki…
Idővel Sissy is csatlakozott hozzánk, aki Sarah-val úgy döntöttek, hogy elmennek egy kicsit shoppingolni. A reggeli befejeztével, miután elmosogattunk magunk után, mind a szobáink irányába mentünk, ahol kiválasztva a mai ruhakollekciónkat, indultunk útnak.
Sarah engem és Jamie-t, kitettek a játszóháznál majd egy gyors köszönés után, tovább is hajtottak. Kézen fogva Jamie-t, sétáltunk be a hatalmas épületbe, ahonnan már egy jó pár kis gyerkőc boldog visító hangja hallatszódott ki.
***
Nem tudom mennyi ideje lehettünk idebent, de nem is érdekelt minket különösképpen. Csak élveztük a játékok adta lehetőségeket, és játszadoztunk.
Mindig is élveztem ezeket a pillanatokat. Hallani a gyermeked, édes kacagását. Látni a szemeiben azt a fajtacsillogást, ami a boldogságot fejezi ki. Mindennél a legfontosabb számodra. Mert, szereted. S ha ő boldog, akkor te is az vagy.
- Mami – mami, nézd! –szaladt oda hozzám, Jamie kezében egy kis gyurma bábuval. – Ezt neked csináltam.
- Nagyon szép. Köszönöm. –vettem át tőle, majd megölelvén őt, néztem a tőle kapott ajándékra.
Nem az számít az életben, hogy mennyire szép a készítmény, hanem az hogy, aki készíti, az milyen szívvel csinálja.
- Éhes vagyok. –mondta.
- Akkor, menjünk. –fogtam meg a kezét, majd a játszótársainak odaintegetése után, el is hagytuk a játszóházat.
Mivel Sarah hozott el a kocsijával, így gyalog tettük meg az utat a büféig, ami pont a játszótér mellett állt.
Kezünkben a sonkás szendviccsel és üdítővel, sétáltunk át a játszótérre, ahol helyet foglalva az egyik padon fogyasztottuk el az „ebédünket”.
Miközben Jamie párfalat után, befejezetnek tartotta az evést, és a hintába ültettem, a tekintetem megakadt egy ismerős alakon. Először azt hittem, hogy csak hallucinálok, másodszor pedig azt hittem, hogy valakivel összekeverem. De azonban, mikor alaposabban is rálátást nyerhettem arcára, már nem hittem abban, hogy ez csak egy szimpla képzelet.
Leguggolt, hogy pont egy szint magasságban lehessen az előtte álló, hosszú szőke hajú kislánnyal.
Van egy lánya? –fordult meg a fejemben az első kérdés. Ami eléggé megdöbbentett, hiszen nem gondoltam volna erre, semmi kép sem.
Akkor ezek szerint, nős is.
De, akkor a tegnap este mi volt? Vagy olyan, mint a többi tipikus férfi, hogy csalja a feleségét. Vagy… vagy, nem tudom.
A fenébe is! Mégis mi a francokat képzelgetek én?!
Bizonyára, megvan mindennek az oka a viselkedésének. Nem ítélkezhetek olyanról, akiről semmit sem tudok valójában.
- Mami, akkor meglöksz? – a gondolataimból, kislányom hangja térített vissza. Amiért magamban, jelen pillanatban hálát is adok az égieknek.
- Igen, kicsim. –mosolyogtam rá.
Majd, gyengéden elkezdtem lökni a hintát, mind addig amíg, a lábaival irányítani nem tudta a lökéseket. Eközben pedig a tekintetem akarva, akaratlanul is abba az irányba esett amerre őt láttam. Azonban, sajnálatomra már nem voltak ott…
(Robert)
Ha azt mondom, hogy megint az égiek csesztek ki velem, akkor az valós vagy sem? Vagy csak szimplán a véletlen műve az egész? Ha, nem látnám a saját szememmel, amint ott áll teljes való lényében annál a hintánál, és egy göndör – barna hajú, kislányt lökdös a hintán, akkor tuti, nem hittem volna el, hogy ő tényleg itt van.
Kérdések ezrei lepték el az agyamat, amelyekre hirtelen nem is tudtam megfelelő válaszokat keresni.
Azt minthogyha már hallottam volna, hogy van egy kislánya… de hogy tényleg igaz a hír, azt nem hittem volna. De, a látottak alapján tényleg igaz a hír.
De, mint ilyenkor nekem, s mint mindenkinek megfordul az a kérdés a fejében, hogy hol van a kicsi apja?
- Papa, én is hintázhatok? –jelent meg előttem, Emma.
- Ö… ne libikókázzunk először? –kérdeztem, hátha még kapok egy kis időt, mielőtt újra találkoznom kellene vele, szemtől – szemben.
- De. –felelte rögtön.
Mire elkezdtünk libikókázni.
Mégis mit csináljak? Tegyek úgy, mintha észre se vettem volna őt, s vágjak meglepődött képet?
Azt hiszem ez lesz a legmegfelelőbb, amit tehetek. Hiszen mégse állíthatok oda elé, hogy – Helló, Kristen. Amint, a játszótérre érkeztünk, azóta figyeltelek. Hogy vagy, a te lányod ez a kis szépség?
Oké… marad az első változat.
- Papa, most már hintázni szeretnék. –nézett rám, Emma boci szemekkel.
- Rendben. –sóhajtottam, majd leszállva a libikókáról, követtem a már előre szaladó lányomat.
Kínomban legszívesebben felnevettem volna, amiért Emma pont a Kristenék melletti hintába ült bele. Zavaromban, a hajamba túrtam bele, ami sokkal inkább hasonlított egy szénaboglyára, mint hajra.
Melléjük érve, köhintettem egyet. Mire Kristen hátra fordította a fejét, s gyönyörű tekintette rabul ejtett.
- Helló Kristen. –köszöntöttem őt.
- Rob? Szia. –köszönt, zavartan.
- Hogy vagy? –tettük fel ezt a kérdést egyszerre. Ami mindkettőnk arcára mosolyt csalt.
Milyen szép a mosolya. –gondoltam magamban.
- Papa, ő ki? –szakított ki gondolatmenetemből, Emma.
Kristen, a „papa” hallatán, döbbent és egyben kérdő tekintettel nézett rám.
- Ő, egy ismerősöm a munkahelyemről. –válaszoltam, rámosolyogva.
- És, hogy hívják. –tette is fel az újabb kérdését.
- Kristennek hívnak. –válaszolt helyettem, ő. – És téged?
- Az én nevem Emma Pattinson. –válaszolta rá, hatalmas büszke mosollyal.
- Szép neved van. –mosolygott rá.
- Mami, segíts! – hallottam meg a barna hajú kislány hangját, akinek a segítségére sietett Kris.
Újra lökni kezdte a hintát, amit a kislány nevetve tűrt. Emmával pedig mosolyogva figyeltük, kettősüket.
Pár perc elteltével, Kristen visszatért mellém.
- Hogy hívják? –kérdeztem, a lányára pillantva.
- Jamie.
- Jamie?
- Jamie Kingston. –felelte. De, az arcán lévő mosolyt, a szomorúság vette át.
Ezek szerint bizonyára elveszthette ő is a kislánya apukáját, ahogyan én Emilyt?
- Az apja, pedig…
- … életét vesztette, egy autóbalesetben.
- Óh… sajnálom.
- Nem kell. Már rég történt. –próbált összehozni egy mosolyt, kevesebb sikerrel. – És, Emma anyukája?
- Ő is meghalt, egy autóbalesetben egy pár évvel ezelőtt. –válaszoltam, miközben a tekintetemet a lányomra emeltem. Ki tiszta kiköpött Emily.
- Sajnálom.
Már épp rá akartam kérdezni, a pénztárcája hátulján lévő férfira, amikor Emma és Jamie egyszerre ugrottak ki a hintából. Amivel, sikerült eléggé ránk hozniuk a frászt. De szerencsére, egyikőjük kel se történt semmi baj.
- Szia. –köszönt aranyosan Jamie, miközben Kristen kezét fogta.
- Szia. –köszöntem vissza neki, kedvesen.
- Te ki vagy? –kérdezte kíváncsian.
- Rob vagyok. És te, kicsi csillag? –guggoltam le hozzá. Bár, tudtam a nevét. Azért mégis úgy volt illő, ha tőle is megkérdezem.
- Jamie hercegnő. –mondta, kihúzva magát.
- Hercegnő? Milyen megtisztelő, hogy találkozhattam önnel. –hajoltam meg előtte. Amit ő kacagva tűrt meg.
- Játszol velünk?
- Ha elárulód, hogy mit akkor igen.
- Én leszek Jamie hercegnő, ő… - mutatott Emmára.
- Emma.
- … Emma hercegnő. Te pedig leszel Rob, a király. A mi apukánk, és a mama férje, aki pedig a királyné lesz. –vázolta fel, a játéka lényegét.
- Kicsim, nem hiszem, hogy Rob és Emma szeretne ilyet játszani. –nézett Kristen a lányára, zavartan.
S mintha, az arcát pír lepte volna el.
- Én, szeretnék ilyet játszani papa. –állt Jamie mellé, Emma.
Így hát nem volt más választásom, minthogy igent mondjak. Igazság szerint, egyáltalán nem volt semmi kifogásom ez játék ellen.
- Akkor hát, játékra fel. –csaptam össze a kezeimet.
- Nem tudod, hogy mire vállalkoztál. –suttogta Kristen.
S ekkor még nem is sejtettem, hogy mire is vállalkoztam pontosan…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése