A képzeletek játéka
(Robert)
Meg kell, hogy valljam az igazat, hogy a félelmem alaptalan volt John-nal szemben. Igazán más arcát mutatta nekem ez idő alatt, amióta itt vagyok náluk. A feltett kérdéseire, természetesen válaszoltam. Azonban magamban azért hálás voltam neki, amiért a magán életemről csak egy két részletre volt kíváncsi. Az oké, hogy kezdek túl lépni Emilie-n, de jobb nem bolygatni a múltat. Legalábbis szerintem.
Amint megláttam Kristent, nagy erőmegfeszítés kellett, ahhoz hogy le ne teperjem. Gyönyörűen állt neki ez a fekete ruha. Ami kiemelte, gyönyörű hosszú lábait, és idomait. Minden férfi álma egy olyan nő, mint Kristen. Amikor a tekintetünk egybe olvadt, egy ideig nem tudtam szabadulni tőle. Nem, ment. Annyira gyönyörű, és elbűvölő nő.
Mivel tudtam, hogy előbb vagy utóbb feltűnő lenne a főnökömnek, hogy szinte a szemeivel levetkőztetem a lányát, muszáj voltam kikéredzkedni a mosdóba.
Az emeletre érve, amikor benyitottam azon ajtaján, amelyre Jules irányított, az arcomra mosoly kúszott. Ugyanis a mosdó helyett, egy hálószobába tévedtem. Ahol Jamie aludt. Közelebb lépve az ágyhoz, először végig simítottam az arcán, majd feljebb húztam rajta a takarót.
Majd egyszer csak Kristen hangját hallottam meg, aki döbbenten lépett be a szobába. Amint választ adtam az ittlétem okára, néma csöndben álltunk nem messze egymástól, mindeközben mind a ketten Jamiet tüntettük ki a figyelmünkkel.
Legszívesebben magamhoz rántottam volna, és addig csókoltam volna, amíg a levegőnk tart. De, tudtam, hogy ez jelen pillanatban nem lenne a helyén való. Főleg meg nem itt. Ahol alig egy szinttel lentebb van a főnököm, aki nem mellesleg Kristen apja.
- Kristen… - szólítottam meg, a mellettem álló szépséges nőt. Akit akár éjjel – nappal is ki tudnám tüntetni a figyelmemmel.
Nem felelt. Csak bámult maga elé.
- Kristen, hahó! – simítottam végig a karján, ami oly puhának és selymesnek tűnt. S az is volt. Érintésem nyomán, éreztem amint a karja megremeg. Majd hirtelen a gyönyörű szemeit kérdőn rám emelte.
- Hm… mi az? – kérdezte, zavartan.
- Semmi, csak annyira elmerengtél valamit, hogy észre se vetted amint szólongatlak. –feleltem.
- Hogy? –kérdezte még mindig értetlenül.
- Azt akartam meg kérdezni, hogy nem –e megyünk vissza a szüleidhez?
Zavartan meg rázta a fejét, majd elindult előttem. Miután elirányított a mosdó felé, mind addig őt bámultam ameddig lenem ért a lépcsőn.
Behajtva magam mögött az ajtót, a csap felé görnyedve nyitottam meg azt. Amint megmostam az arcomat, a tükörképemmel kezdtem el társalogni.
/ ~ Még is, miért pont ő belé kezdek belezúgni? Kettőnknek aligha lehetne, közös jövője. Abban már biztos vagyok, hogy sokkal többet érzek iránta, mint ahogyan szabadna. Éjjel – nappal csak is körülötte forognak a gondolataim, pedig nem is ismerem igazán. De, mit számít az, hogy mióta ismerem?! Ha, teljesen magába bolondított már?! Meg kell tudnom, hogy ő miként érez irántam. Valamit ki kell, hogy találjak. Esetleg, megkérhetném Tomot, hogy hívja el a lányokat bulizni. Igen, ez lesz. / ~ döntöttem el magamban, hosszas tanakodás után.
Elzárva a csapot, levettem a fogasról az egyik tiszta törlő ruhát, amibe megtörölvén a kezeimet és az arcomat, terítettem vissza. Majd összeszedve magam, tértem vissza az ebédlőbe…
(Kristen)
Amikor visszatértem az étkezőbe, egész vacsoraidő alatt vagy lehajtott fejjel ültem az asztalnál, vagy a velem szembeni faliórát tüntettem ki a figyelmemmel. Nem érdekelt, hogy dög unalmas az egész, csak egyszerűen képtelen lettem volna Robra pillantani. Akinek időnként a fürkésző tekintetét magamon éreztem, akárcsak az anyámét.
Az egész csók jelenet, ami fent a szobában történt, az mind csak egy képzelet volt. De még is, oly valóságosnak tűnt és hatott. Csalódottan sóhajtottam fel, ugyanis szeretettem volna, ha valóban megtörténik az, ami a képzeletem volt. A sóhajtásomat apám is észrevette, amire magyarázatot is várt.
- Csak, kicsit fáradt vagyok. –füllentettem. Pedig, egyáltalán nem voltam fáradt. Csupán csak csalódott.
- Nekem is épp itt lenne az ideje, hogy hazamenjek. Már ha nem akarok reggel elkésni a munkahelyemről. – állt fel mellőlem Rob.
- Rendben. Köszönjük, hogy elfogadta a meghívásunkat kedves Robert. –mosolyogót rá anya, kedvesen. Amit Rob viszonzott.
- Kristen. –biccentett felém, egy fél oldalas mosoly kíséretében, amit viszonoztam is.
Majd apa oldalán kisétáltak az étkezőből. Én pedig, segítettem anyának leszedni az asztalt. Anya nem szólt egy árva szót sem. Ami egy kicsit frusztrált is. Vagy, rájött arra, hogy Rob volt az a férfi, akiről meséltem neki, ezelőtt egy pár órája. Vagy, tényleg nincs semmi hozzá fűzni valója az estéhez, ami mondjuk engem is érdekelhetne?!
- Köszönöm, hogy segítettél. De most már menj, feküdj le. –nyomott egy puszit a homlokomra. – Jó éjt kicsim.
- Nektek is jó éjt anya! –köszöntem el.
Kilépve a konyhából, az emeletre vettem az irányt. Ahol a táskámból kivéve a pizsamámat, léptem be a fürdőszobába.
Miközben a meleg vizet folyattattam magamra, új képzelet képek jelentek meg előttem.
*Hirtelen két kar fonódott a derekamra, azonban nem kellett, hogy hátra forduljak, mert tudtam ki az. Rob volt az. A nyakamba csókolt, amitől egy jól eső sóhaj szakadt fel a torkomból. Megfordulva az ölelésében, a karjaimat a nyaka köré fontam. Az ajkait arra a féloldalas mosolyra húzta, amelyet annyira szerettem. Majd közelebb húzott magához, csak hogy az ajkaink egymáshoz érhessenek. Mindeközben, az ujjai felfedező útra indultak testemen, amitől belenyögtem a csókunkba. Ő pedig, halkan felkuncogott. Éreztem amint az ujjai egyre lentebb vándoroltak…* - s egyszer csak megéreztem, amint a meleg víz helyet, már csak a hideg víz csepeg rám. Ijedten fordultam körbe, ám de Robnak nyoma se volt a fürdő szobában. Kilépve a kabinból, a törölköző felé nyúlva, tekertem bele magam. Majd a tükörhöz lépve, letöröltem róla a párát. S értetlenül néztem vissza magamra, a tükörben.
~ Még is, mi ez? Mik ezek a képzeletbeli jelenetek? Először, amikor Jamie fölött álltunk, most pedig itt. Nem értem. Pedig, szabályszerűen éreztem magamon az ujjai érintését. Méz édes csókjait… Nem lehet, hogy ennyi idő után, így belezúgtam! Ez képtelenség! Az is lehet, hogy csak azért vágyom így rá… mert, már rég nem voltam senkivel. Pontosabban Steven óta, senkivel sem.
De ez akkor sem ugyan az. Van benne valami, ami miatt nem tudom őt kiverni a fejemből.
Ah… Rob. Miért nem tudlak kiverni a fejemből?
Megrázva a fejemet, hátha kitisztul a kép körülöttem, kaptam fel magamra a pizsamámat, miután kifésültem a hajamat.
Majd befeküdve Jamie mellé, hunytam le a szemeimet, egy szép és békésebb álom reményében…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése