Vacsora a Stewart házban
(Kristen)
A nap további részében, szinte nem is voltam ott lélekben az órákon. Mr. Borrel –aki a fizika tanárom-, amikor észrevette, hogy nem figyelek rá, visszakérdezte azt, amiről épp beszédet tartott. De, mivel nem tudtam, hogy miről is volt szó, elmotyogtam egy elnézést, s lehajtottam a fejem.
- Máskor ne forduljon ez elől, Kristen! –szólt rám.
- Igenis.
Az óra további részében, próbáltam az anyagra figyelni, de sehogy sem sikerült. Ugyanis a szemeim előtt mindig Robot láttam.
Nem tudom mi az, ami miatt, nem tudom kiverni őt a fejemből. S azt sem tudom, hogy miért próbálok oly annyira küzdeni az ellen, hogy más férfiakat is közel engedjem magamhoz. Mint például Robot.
Steven a múlté. S bár egy részem, mindig is szeretni fogja őt, mégse élhetem az életemet egyedül. Jamie-nek apára van szüksége.
Talán meg kéne fogadnom Sarah tanácsát, mégpedig hogy épp itt az ideje, hogy újra pasizzak.
De, hol találok egy olyan férfit, akinek nem csak a szex miatt kellenék, hanem ön magamért, és aki elfogadná, és szeretné a lányomat?
*~ Ott van Rob. Hiszen, egy csónakban eveztek mind a ketten. Miért ne lehetnétek, ti együtt?! * ~ kérdezte egy hang a fejemben.
De, mi van akkor, ha ő neki valaki más kell. Ha én nem vagyok az esete?
A zavaros gondolataimból, a csengő hangja riasztott fel. Elpakolva a felszerelésemet a táskámba, siettem ki a teremből. Gondoltam, amíg Sarahra és Sissyre várok, meg iszok egy kávét. Amikor a kanyarba értem, megpillantottam Robot, aki a kávégépnél állt, azon nyomban megtorpantam. Egy rövid pillanatig, néztem őt. Majd amikor láttam amint a fejét az én irányomba fordítja, rögvest elslisszoltam onnan.
Sarah kocsijához érve, lihegve támaszkodtam meg a motorháztetőn. A mellettem elhaladó diákok, mind kérdő tekintettel vizslattak. De egyetlen egy árva szót sem szóltak.
Nem értettem magam, hogy miért rohantam ki az épületből, amint megpillantottam őt.
Aj, ez hazugság.
Mert igenis értettem magam. Féltem, ahogyan most is félek.
Félek attól, hogy őt én úgy, mint egy nő nem érdeklem.
- Mi a baj, Krissy? –kérdezte meg Sarah, amikor beértek engem.
- Semmi, semmi. Csak, semmi kedvem az estéhez. –mondtam.
Ami igaz is volt.
Vajon, hogyan leszek képes egy asztalnál ülni vele, akkor, amikor sokkal többet érzek iránta, mint azt hittem?
Annyira nevetséges vagyok. Az egyik percben még azzal hitegetem magam, hogy Steven az a férfi, akit szerelemből szeretek. A másik percben pedig, azzal, hogy Robot úgy, mint nőt nem érdeklem.
- Nyugi. Minden rendben lesz. – nyugtatott meg, barátnőm.
Mire, csak egy bólintásra futotta tőlem.
Beülve a kocsiba, először haza mentünk.
A lányoknak megengedtem, hogy ők válasszanak nekem ruhát, s hogy kisminkeljenek.
A ruha egy egyszerű fekete, térdfölöttiig érő, pánt nélküli volt. Nem volt kihívó. S éppen ezért is tetszett. Mivel, soha nem szerettem az erős sminket, így csak egy halovány alapot kent rám Sissy. A hajamat, kivasalva hagytam, hogy a vállamra bomoljon. Majd a kedvenc parfümömből, fújtam egy kicsit magamra.
- Tessék, ez a cipő jó lesz neked. – bújt ki a szekrényéből barátnőm, két pát fekete magas sarkú cipővel. Ami ráadásul, az egyik kedvence volt. – Tudom, hogy vigyázni fogsz rá, így ezért nem is kérek semmit, csak annyit, hogy ne parázz.
- Köszönöm, mindkettőtöknek. –öleltem meg mind kettőjüket.
Majd elővéve az egyik nagyobb táskámat, pakoltam bele Jamie pizsamáját, és a holnapi ruháját, ahogyan a sajátomét is.
Majd beülve barátnőm mellé, igyekeztünk a szüleim házához. Ahol miután a lányok kitettek, mentek is dolgozni.
Kicsit irigyeltem is őket, amiért mind a ketten függetlenek.
A házunk előtt megpillantottam, Rob kocsiját, mitől a szívem hevesebben kezdett verni.
Már épp azt terveztem, hogy gyorsan hátat fordítok, és hazáig rohanok. De, éppen ekkor szólalt meg a telefonom. Amit kivéve a táskámból, vettem is fel, meg se nézve, ki az.
- Haló!
- Merre vagy már kislányom? Már csak rád várunk! –ripakodott rám apám.
- Már itt vagyok a kapuban! –feleltem, majd a vonal végén, csak az erőtlen csipogást hallottam.
Letette.
Mély levegőt véve, léptem be a kapun, majd nem sokkal később a bejári ajtó nyitódott ki. Ahol anyával találtam szembe magam.
- Nagyon mérges? –kérdeztem, miközben köszöntöttem őt.
- Csak egy kicsit. –húzta félre a száját.
- Jamie?
- Már alszik. Szegénykém, elfáradt a délután folyamán. –mondta mosolyogva.
- Rendben. –feleltem.
Lerakva a lépcső melletti fotelba a táskámat, követtem anyát az ebédlő felé. Apám kimért tekintete, kissé meglepett. Ugyanis arra számítottam, hogy majd felelősségre von a késésem miatt. De nem így tett.
*~ Furcsa! * ~ gondoltam magamban. Miközben, köszöntöttem őt is.
Rob felé fordulva, lélegzetem elállt. Szerencsémre, hogy előttem épp a szék karfájára tudtam támaszkodni, mert különben képes lettem volna itt egy helyben összeesni. Ahogyan, a tekintetével végig mért, égtem. Felperzselt.
- Kristen. –nyújtotta felém a kezét.
- Tan… vagyis Robert. –fogadtam el a kezét.
A bőrünk egymáshoz való érintkezésének köszönhetően ugyanaz, azaz érzés kerített hatalmába, mind eddig minden alkalommal, amikor megérintett.
Eleresztve a kezeinket, foglaltam helyett Rob mellett – ugyanis apa, ezt kérte tőlem-.
Anya a vacsorát illetve, igazán kitett magáért. Finomabbnál finomabb, ételeket rakosgatott az asztalra, az én segítségemmel együtt.
Hiába próbáltam oda figyelni, apa és Rob beszélgetésére, sehogy sem sikerült. A gondolataim csak is az körül forogtak, hogy itt ül tőlem alig fél centi méterrel.
- Kristen, segítenél behozni a desszertet is? –térített vissza anya a jelenbe.
- Persze. – feleltem, fellélegezetten.
Kiérve a konyhába, gondterhelt sóhajjal dőltem neki a konyha pultnak. Ezt anya is észrevette, ugyanis kérdő tekintettel fordult felém.
- Minden rendben kicsim? –simította meg az arcom.
- Persze, csak egy kicsit fáradt vagyok. –rántottam meg a vállam.
- Rendben. Nem fogod faggatózni. Majd, ha el akarod mondani, úgy is elmondod. –mondta, mire bólintottam csupán.
Ő valahogyan mindig észreveszi rajtam, ha valami nem stimmel velem. De, mindig türelmesen megvárja, amíg én úgy döntök, elmondom azt, amit engem aggaszt. Ez most sem volt másképp. Kisebb – nagyobb körítésekkel, meséltem neki arról a személyről, aki pillanatokon belül felforgatta az eddigi életemet. De, hogy ki is az a személy, azt nem mondtam el neki.
- Aj, kicsim. Ez természetes, hogy kezdesz mások iránt is érdeklődni. Aminek igazán örülök is. Hagyd, hogy megismerjen. Ha valóban meg akar ismerni. – ölelt magához.
- Köszönöm. –nyomtam egy puszit az arcára.
Majd, a süteményes tálcákkal a kezünkben tértünk vissza az ebédlőbe. Ahol Robot, és apámat láttam, amin együtt nevetnek.
- De jó kedvetek van drágám. –szólalt meg anya elképedt mosollyal az arcán.
Tehát ezek szerint, akkor őt is ugyanúgy meglepte ez az egész, mint ahogyan engem is. Azonban Rob dallamos nevetését, örökre az elmémbe könyveltem.
- Igen, szívem. Úgy ahogy mondod. Robert, igazán humoros fiatalember. –ölelte meg anyát, aki időközben a tányérjára rakott egy szelet tiramisut.
Rob mellettem szótlanul csak mosolygót. Majd amikor a tekintetünk találkozott, újra elvesztem szürkéskék szemeiben.
- Elnézést. Merre találom a mosdót? – kérdezte, meg zavartan. Miután most ő szakította meg a szemkontaktusunkat.
- Balra, a folyosó végén. –felelte apa.
- Az éppen most nem jó. Amit azonban csak holnap tud majd a szerelő megcsinálni. De, az emeleten szintén balra, a folyosó végén, megtalálod. –szólt közbe anya.
- Köszönöm. –mondta Rob, még egy utolsó pillantást vetett rám, azután elindult az emelet irányába.
Miután Rob egy kis időre magunkra hagyott, néma csönd telepedett ránk. Na, igen. Éppen ezért nem szerettem soha sem a szüleimmel vacsorázni. Ugyanis soha sincs egy olyan közös témánk, amiről rendesen el tudnánk csevegni. A kínos csöndet én zavartam meg azzal, hogy felálltam az asztaltól.
- Megnézem Jamiet. –mondtam halkan, mire a szüleim megértően bólintottak.
Újabb érthetetlen dolog került fel a láthatatlan listámra, apával kapcsolatosan. Hiszen, soha sem tűrte el, ha idő előtt felállok az asztaltól. Különös.
Az emeletre érve, a régi szobám felé vettem az irányt, ahol a lányom feltehetőleg alszik. Az ajtó nem volt becsukva, ami egyáltalán nem lepett meg. Sosem csukjuk be nála.
Amint beléptem a szobába, megtorpantam.
- Te mit csinálsz itt? –kérdeztem, halkan. Amikor megpillantottam, a lányom mellett. Miközben a takaróját húzta fentebb rajta.
- Semmit csak, eltévedtem. Ugyanis anyukád azt mondta, hogy balra a folyosó végén. –magyarázta.
- Óh, hát persze. Nem ballra van, hanem jobbra. –nevettem halkan.
Közelebb léptem az ágyhoz, amelyen Jamie szüntelenül nyugodtan aludt.
Pár percig állhattunk egymástól alig pár centire, amikor Rob olyasmit tett, amire egyáltalán nem számítottam.
Elém lépett. Két tenyere közé fogta az arcomat, majd egyre csak közeledni kezdett az ajkai az enyémekhez, mind addig, amíg azok össze nem forrtak.
Lehunytam a szemem, mellkasomból sóhaj szakadt fel, miközben ajkaim szétnyíltak.
Míg nekem egy hosszúnak tűnő csóknak tűnt, mégsem volt az. Csak egy röpke pár másodpercig tartó csók volt az egész.
Az arcomat még mindig a tenyerei között fogta. Éreztem, hűs leheletét. A szívem a torkomba dobogott, és csak azaz egy kérdés tolongott a fejemben, hogy mégis mi volt ez?
Azonban nem tudtam tovább gondolkozni ezen, mert ajkait ismét az enyémeken érezhettem. Viszont a kezeit a derekam köré kulcsolta, amíg én az enyéimet a mellkasán pihentettem. A csókja lágy volt, amit nem tudtam nem viszonozni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése