A vacsorameghívás... és a gondolatok
(Kristen)
Mikor már csak is ketten voltunk a teremben Rob már épp szólásra akarta volna nyitni ajkait, amikor is valaki belépett a terembe, aki nem más volt…
…mint az apám.
- Robert azt akarom kérdezni, hogy… - kezdett bele, azonban amikor észrevett engem is, félbe hagyta a mondatot. – Kristen, te is itt vagy?
- Igen, de már megyek is. –feleltem, majd még egy utolsó pillantást vetve Robra, indultam meg az ajtó irányába. Azonban, akinek a hangja most megállásra késztetett, azaz apámé volt.
- Várj, még egy kicsit Kristen. Szeretném, ha te is hallanád, amit akarok kérdezni.
Visszafordulva, kérdő tekintettel néztem az apámra, aki máris folytatta a mondani valóját.
- Szóval azt akartam megkérdezni, hogy nem –e vacsorázna velünk, mondjuk holnap este? Szeretném, közelebbről is megismerni azokat az embereket, akikkel együtt dolgozom.
Míg apámra Rob válaszára várt, addig én meghökkenve néztem magam elé. Most komolyan, apám meghívta Robot egy vacsorára? De, azt nem értem, hogy én nekem ehhez mi közöm van?!
- Kristen szeretném, ha te is átjönnél hozzánk holnap este. –fordult felém, apám kérő tekintettel.
- Ö… apa, tudod, hogy Jamie még kicsi, és… -/ mivel Sarah, és Sissy is dolgoznak mind a ketten, így nincs, akire hagyhatnám az unokádat, akartam folytatni, de csöndre intett.
- Tudom. Őt is magaddal hozod. –mondta, ellenmondást nem tűrő hangnemben.
Amit mindig is utáltam. Vajon meg fog-e változni valaha is a viselkedése?
- Van más választási lehetőségem? –kérdeztem, fintorogva.
- Nem, nincs. –vágta rá, azon nyomban. – Nos, Robert elfogadja –e a meghívásomat?
- Igen, el. –felelte Rob, bár nem túlhatározottan. Amin egy cseppet sem csodálkozom.
Még is kinek lenne kedve, együtt vacsorázni az apámmal, anyám kivételével? Senkinek!
Szerencsémre, megszólalt a csengő, így távozhattam is az utolsó órámra, miközben magamban a holnap esti vacsora miatt szidtam az apámat…
Az utolsó órám végezte után, fellélegezetten startoltam a kocsimhoz, amibe bepattanva indítottam is haza.
Egész délután, csak is Kristen járt a fejemben. Nem tudtam eldönteni, hogy a mai viselkedése, csak szimplán a látszat kedvéért volt, avagy sem.
De még is mire számíthattam volna tőle? Arra, hogy majd ugyan olyan visszafogott lesz, mint a társai?
Á, az akkor nem is ő lett volna. Be kell, hogy valljam, legalább is magamnak, hogy sokkal jobban tetszik nekem ez a pimasz viselkedése. Ő, sokkal különb a többi lánytól, avagy nőtől. Tetszik, hogy ön magát adja.
Nem csak hogy gyönyörű, de a személyisége, a mosolya, a tekintete és a hangja teljes mértékben lenyűgöz.
Még életemben nem hallottam úgy valakit énekelni, mint őt, eddigi zenei pályafutásom alatt.
A srácokkal, időnként fel szoktunk lépni a törzshelyünkön. De, hogy most így az eszembe jutott, ha újra összeülőnk majd, akkor ismét felléphetnénk majd. De, igazából most nem is erre akartam gondolni, hanem Kristenre, és arra, hogy miért érdekel engem ennyire?!
Annyit biztosan tudok, hogy úgy vonz magához, mind eddig soha egyetlen egy nő sem. Van benne valami, amit nehéz lenne megmagyarázni.
S akármennyire is tudom, helytelen az, hogy közelebbről is meg akarom ismerni, egyszerűen képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Még ha ez lenne a helyes is. De, mi van akkor, ha ő nem akarja azt, hogy még közelebbről is megismerjem?
Erre a választ csak is akkor fogom megtudni, ha elhívom őt valahová, ahol nincsenek se a barátaink sem, pedig a lányaink.
A lányaink… még most is, annyira a fejemben él az a pillanat, amikor Emma azt mondta, Kristennek, hogy: anya.
Majd a gondolataim, újra Emilie körül forogtak.
Még most is képtelenségnek tűnik az, hogy ő már nincs velem. Hiányzik a mosolya, amely szinte levakarhatatlan volt. Hiányzik, a tengerkék szemei, ami mindig is a szeretetett és a boldogságot tükrözték.
Szerettem, mert, az önzetlen kedvessége mellett, bárki arcára mosolyt tudott csalni.
Mellette boldog voltam.
Soha sem fogom magamnak megbocsájtani, amiért hagytam, hogy késő este vezessen.
Biztosan, imádná a lányunkat. Aki szinte, mindenben hasonlít rá…
- Miért búslakodsz megint öcskös? –ugrott le mellém, Lizzy az ágyra, ezzel kirángatva a gondolataimból.
- Semmin csak, hiányzik Emilie. –mondtam, miközben a tekintetemmel a plafont tüntettem ki figyelemmel.
- Nekem is hiányzik. – dőlt le mellém, majd a fejét a mellkasomra fektette. – Emlékszel arra, amikor először fogyasztott alkoholt?
- Igen. – feleltem mosolyogva.
Tizenkilenc évesek voltunk csupán, míg Lizzy, Marcus és Sam már húsz volt. Amikor is Emilie-nek pont a tizenkilencedik születésnapja volt. Akkor fogyasztott életében először alkoholt. Már, rögtön a harmadik tequila után, érezni lehetett rajta, hogy berúgott. Igaz, hallottunk már olyanról, akinek elég egy – avagy két pohár valamelyik alkoholból, és máris olyan, mint aki vagy a tízedik poharat ürítette volna ki. Táncolt és énekelt, bár egyikben sem volt jó. De, őt nem érdekelte az, hogy nem énekelni, de még az sem, hogy táncolni sem tudott. Csak önfeledten, jól akarta érezni magát. Ami sikerült is neki. Akkor, azon az estén szerettem bele igazán.
- Istenem, milyen borzasztóan rémes hangja volt. –nevetett fel, Lizzy.
- De őt, ezt egy cseppet sem érdekelte.
- És, milyen két bal lábas volt, ha táncolni kellett. –sorolta fel az újabb olyan tevékenységét, amelyet úgy szerettem benne.
Felidéz kedve a múltat, már nem volt olyan szörnyű érzés, mint régebben.
Rá kellett jönnöm arra, hogy az életnek folytatódnia kell tovább. Nem élhetem már többé, elveszve és bús magányban az életemet, mint ahogyan eddig éltem. Hiszen, ő se ezt akarná.
De, mégis oly nehéz abban a tudatban élni, hogy ő már nincs. Hogy soha sem tarthatom már a karjaimban, s hogy soha sem fogom hallani a nevetését, mellyel sokakat megnevetett…
***
Miután, Lizzy elhagyta a szobámat, Emma szobájába sétáltam. Aki oly édesen aludt már. Az ágyához lépve, a takaróját fentebb húztam rajta, majd a homlokára lehelve egy csókot, tértem vissza a szobámba. Ahol, egy gyors zuhany után, visszafeküdvén az ágyamra, Kristenre gondolva ért utol az álom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése