Az énekóra, amin egy helyettesítő tanár arra kér, hogy énekelj
(Kristen)
A vasárnap szinte olyan hamar elrepült a fejünk fölött, hogy már azon kaptuk magunkat észre, hogy hétfőn van. Ami sulit jelent.
A suliig vezető utón, az a kérdés foglalkoztatott végig, hogy vajon a hétvége után milyen lesz a kapcsolatom Robbal. Tartja a tanarái viselkedését, avagy valamivel kedvesebb lesz majd velem?
De, ha jobban belegondolok egyik megoldás sem tökéletes. Hiszen ha jó pofiskodunk egymással, akkor az igen csak feltűnne a társaimnak. Ugyanis mind szemtanúi voltak, a visszaszólásaimnak Robbal szemben. De, ha meg ugyanúgy viselkednék, mint az elmúlt hét csütörtöki és pénteki napján, akkor meg azt fogja hinni, hogy csak szórakoztam vele.
Aj, most mégis mitévő legyek?
Meg kell próbálnom ugyanúgy tekinteni rá, mint a többi tanáromra, akiket még kedvelek is egy kicsit.
Szerencsémre csütörtökig nem lesz vele órám, így az is lehet, hogy nagyon keveset fogunk majd találkozni. Ami most jól is fog nekem jönni.
- Hahó Kris! –legyezgetett Sarah előttem.
- Mi az? –kérdeztem vissza.
- Á, semmi. Csak már egy jó tíz perce, hogy megérkeztünk a suliba. S hiába szólongattunk, ránk se bagóztál. De még a szemed se rebbent, csak négyszer.
- Óh…
- Csak nem a jóképű tesi tanáron járnak a gondolataid? –kérdezte, vigyorogva.
- Mi? De hogy is. –mondtam, majd kicsatolva az övemet ki is pattantam a kocsiból.
- Aha, de hogy is nem. Valld be. –jelent meg mellettem nem sokkal azután, ahogy én becsuktam a kocsija ajtaját.
- Nincs mit bevallanom. Nem rágondoltam. Még az eszembe se jutott. –tagadtam.
- Akkor mért pirultál el?
- Csak… csak… na, jó, igen rá gondoltam. Most már örülsz? –kérdeztem cinikusan.
- Nagyon. Krisnek tetszik, Rob! Krisnek tetszik Rob! –kezdte el kántálni, azonban mielőtt bárki is lefülelhette volna a beszélgetésünket, befogtam barátnőm száját. –Krisnek tetszik R..o… Jól van, jól van. Befejeztem.
Levéve a kezeimet a szájáról, folytattuk az utunkat a hatalmas épületbe…
***
Délelőtt folyamán egyetlen egyszer se futottam még össze Robbal. Ami egyrészt örömmel töltött el –legalább így lesz még időm felkészülnöm arra, hogy hogyan is álljak majd oda elé. Ellenségesen, avagy barátságosan?! -. Másrészről pedig, szomorúsággal töltött el. Hogy miért is, nem igazán tudtam rá a választ. A szomorúság helyett inkább a hiányérzetet lehetett volna mondani.
Mert igenis hiányoltam. Főleg a szombati nap után.
- Á, Kris. Jössz? –lépett mellém Sissy.
- Hova? –kérdeztem elkalandozva.
- Hát énekórára! –mondta, mire csak bólintásra telt tőlem.
Lehajtott fejjel követtem Sissyt a terembe. Kívülről úgy nézhettem ki, mint aki valami bűnt követett volna el. Ami egy rész igaz is volt. Hiszen, egy olyan férfire gondolok, akire nem volna szabad.
Köztem és Rob között soha nem lehet semmi! –jelentettem ki magamban. Amikor Sissy az ajtó iránya felé bökött, ahol belépett ő.
Mintha valami arra sugallta volna őt, hogy a fejét felém fordítsa. Amint a tekintetünk találkozott a másikéval, egy féloldalas mosolyt villantott felém. Körbe pillantva a tárasaimon, hálát adtam az égnek, hogy senki se vette észre az előbbi mosoly cserénket.
- Jó napot kívánok!–köszönt hangosan.
Amit a teremben lévőek, rajtam kívül mind viszonzott.
- Mielőtt bárki is megkérdezné. Nem, nem én fogom tanítani nektek az énekórát, hanem továbbra is Mrs. Frankie. De, mivel ő még nem ért vissza a ’ nyaralásából ’ így valakinek helyettesíteni kell őt. Aki én leszek. De csak is ezen a héten. –mondta.
Mire, a torkomat egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el.
- Miss Stewart, esetleg valami kivetni valója akadt abban, amit az imént mondtam? –szólított fel. A teremben lévőek a fejüket mind felém fordították, arra várva, hogy mi lesz a válaszom.
- S miért pont maga? –kérdeztem, flegmán. Legalábbis próbáltam, flegmás hangnemet megütni. – Miért nem, Mrs. Kent? Vagy Mrs. Mitchell?
- Mert ők már nem tanítanak ebben az iskolában! S mivel nekem nem egymás után vannak az óráim, így az igazgató engem kért meg arra, hogy helyettesítsem Mrs. Frankie-t. S ha ez magának esetleg nem tetszik, akkor akár elülheti az órát az igazgatóiban is. –felelte, bosszankodva.
Ha ő így, hát akkor én is így.
- Inkább, végig ülöm a maga óráját, minthogy a drága igazgatónknak gyarapítsam a papír munkáját azzal, hogy csak szimplán kérdeztem valamit. –mondtam határozottan, mindvégig tartva vele a szúrós tekintetet.
- Én is így gondoltam! –mondta, majd megfordult és helyet foglalt a tanári asztalnál.
Majd a tekintetét végig futatta mindannyinkon. Nálam egy pillanatra megállt, majd gondolkozó arcot vágva nézett le az asztalra.
Vajon mire gondolhat?
Kíváncsi voltam rá. Ahogyan arra is, hogy most vajon haragszik –e rám, avagy rájött –e a viselkedésemnek az okára?
- Kristen, kérlek, énekelj te nekünk először. –szólított fel ismét.
Meghökkenve néztem rá. Most valóban engem szólított fel arra, hogy énekeljek? Vagy csak rosszul hallottam?
- Tessék? –kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Mi az? A fülén ül, Miss Stewart? Azt kértem, hogy énekelj te elsőnek. –ismételte el újra azt, amit, az előbb is mondott. Amire azt hittem, hogy nem hallottam tisztán.
Ez teljesen meg van húzatva? Én énekelni? De hogy is. Semmi képen sem!
- Én nem fogok énekelni! – jelentettem ki.
- És miért nem?
- Mert, nem tudok. –mondtam váll rándítva.
- Először, hadd halljam azt az éneket, s majd utána kiderül, hogy tudsz e énekelni vagy sem! –mondta, ezzel nem tűrve a visszakozásomat. Na, kezdj neki. Mert innen addig nem engedlek el, amíg nem hallottalak énekelni. Vagy, netán félsz?
- Mi? Én? Dehogyis, nem félek! –vágtam rá azonnal.
Igenis féltem. Mások előtt, mindig is lámpalázas voltam. Egyszerűen képtelen voltam énekelni, ha tudtam, hogy a körülöttem lévők mind arra várnak, hogy hallják az én éneklésemet.
- Akkor kezdj neki! –utasított.
Felállva a helyemről, egy pillanatra a közönség előtti való éneklési félelmem újra körül vett, azonban erőt vettem magamon, majd a zongora felé vettem az irányt. Kis koromban, a nagyi tanított engem zongorázni, minden egyes nyári szünetben, amit nála töltöttem. Így nem volt kétséges, hogy a házunkban is áll egy zongora. Amin régebben nagyon sokat játszottam. Azonban ma már, nem volt rá alkalmam, hogy leüljek elé és játszak.
Leülve a székre, a zongora fedelét felemeltem. Végig simítva billentyűkön, a szemeimet lehunytam. Majd erőt véve magamon, lenyomtam az első akkordokat a zongorán…
’Te marchaste sin palabras,cerrando la puerta,
Justo cuando te pedía,un poco más.
El miedo te alejo del nido,sin una respuesta,
Dejando un corazón herido,dejándome astrás.
Y ahora me muero de amor si no estas,
Me muero y no puedo esperar,
A que vuelvas de nuevo aquí,
Junto a mí,con tus besos.
Es que me muero de amor,si no estás,
Me muero y no puedo esperar,
necesito tenerte aquí,junto a mí
sin tu amor no puedo seguír.
Entre tus papeles descubrí,una carta,
solo en líneas apretadas,frases sin razón.
Dices que el motivo fue la falta de aire,
si siempre te dejé ser libre,sin una condición.
Y ahora me muero de amor si no estas,
Me muero y no puedo esperar,
A que vuelvas de nuevo aquí,
Junto a mí,con tus besos.
Es que me muero de amor,si no estás,
Me muero y no puedo esperar,
necesito tenerte aquí,junto a mí
sin tu amor no puedo seguír.
Dime que no es verdad,que voy a despertar,
cerca de tu piel,igual que hasta ayer.
Porque me muero de amor si no estas,
Me muero y no puedo esperar,
A que vuelvas de nuevo aquí,
Junto a mí,con tus besos.
Es que me muero de amor,si no estás,
Me muero y no puedo esperar,
necesito tenerte aquí,junto a mí
sin tu amor no puedo seguír. ’
A dal végéhez érve, lenyomtam az utolsó akkordokat, majd a tekintetemet Robra emeltem. Körülöttem, csak is néma csönd volt. S ha nem látnám, akkor azt hinném, hogy csak is egyedül lennék a teremben. Rob égető tekintettel nézett rám, s még annyi más érzelmet láttam azokban a gyönyörű szürkés – kék szemeiben, amiket nem tudtam hova tenni. Pontosabban nem tudtam rájuk megfelelő magyarázatot találni, így rögvest.
Kicsit zavart és frusztrált ez a csönd. Senki egy pisszenést, s egy hangot sem adott ki a száján.
- Én mondtam, hogy nem tudok énekelni. –szakítottam meg ezt a kínzó csendet.
- Mi? Kristen, van fogalmad arról, hogy miről beszélsz? –kérdezte, felháborodva Rob.
- Öm… igen? –kérdeztem vissza.
- Most ne szemtelenkedj! Egyszerűen…
- Csodálatos hangod van Kris. –szakította félbe Sissy, mosollyal az ajkain.
- Igen, tényleg jó a hangod… - mondták a többiek is.
- Na persze. –mondtam, majd a helyemre sétáltam.
- Pedig tényleg igaz, az, amit a társaid állítanak. A hangod is szép, a játékod is, és a dal is. Még soha nem hallottam ezt a dalt. –értett egyet Rob a többiekkel.
- Azért, mert… mert ezt a dalt én írtam. –hajtottam le a fejem.
Nem akartam a társaim, meghökkent tekintetét látni, elég volt őket érezni is magamon. Bizonyára mindegyikőjüket lesújtotta az a hír, hogy a ’ nagyszájú ’ Kristen Stewart írt egy dalt.
- Örülök, hogy elénekelted és eljátszottad nekünk ezt a gyönyörű dalt, Kristen. –tapsolt meg Rob, vele együtt a többiek is.
- Oké – oké. Ennyi elég is volt. Nem énekelhetne már valaki más? –kérdeztem, mire Rob fej rázva mosolygót.
Majd egy másik lányt kért meg, hogy énekeljen. Nagy megkönnyebbülésemre, hamarosan ki is csengettek.
Már majdnem elértem az ajtóig, amikor is, Rob hangja megállásra utasított.
- Kristen, maradnál még egy kicsit? –kérdezte mire, ha akartam is volna nemet mondani, nem tudtam. Egyszerűen képtelen voltam akár egy szót is kinyögni.
Megfordultam, hogy vele szemben legyek. Mikor már csak is ketten voltunk a teremben Rob már épp szólásra akarta volna nyitni ajkait, amikor is valaki belépett a terembe, aki nem más volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése