(Bella
szemszög)
A nevem Isabella Anne Swan, de mindenki
csak Bellának hív. Bár külsőleg egy egyszerű 17 éves lánynak látszom, azonban
valójában már a nyolcvanötödiket taposom. Hogy, hogyan is lehetséges ez? Úgy,
hogy vámpír vagyok, 1938-től.
1938.
szeptember 13.
Ma
van a születésnapom, amire az én szeleburdi anyám, Renée egy születésnapi bulit
tervezett. Bár, nekem nem igazán főtt hozzá a fogam. Az eddigi tizenhét évem
alatt, mindig is utáltam a meglepetéseket, és ez azt hiszem mindig is így fog
maradni. De, ha evvel boldoggá tehetem a szüleimet, akkor elviselem.
A
buli kezdete előtt, anya kedvéért egy mély dekoltázsú kék színű ruhát vettem
fel. A ruha természetesen gyönyörű volt. Rajtam azonban egyáltalán nem állt
jól. Igaz ezen a véleményen egyes egyedül csak én osztoztam.
Majd
lassan a vendégek is megérkeztek. Ismerős arcok, és egyben ismeretlen arcok
tűntek fel a partimon. Akiknek a születésnapi kívánságait és ajándékait,
felvett áll mosollyal fogadtam.
Mindenkivel
egy – egy két rövid mondatot váltottam csak, majd amikor a születésnapi
tortámon lévő gyertyákat elfújtam, kívánság nélkül apa segítségével felvágtam a
hatalmas tortát. Ha anya tudná, hogy valójában semmit sem kívántam, lehetséges,
hogy egy kicsit megorrolt volna rám. De, én úgy voltam vele. Hogy nincs
szükségem semmi sem. Mert mindenem meg van, amire valaha is vágyhattam volna.
Egy
szeretet teljes szülők, és igazi barátok. Akikre bármikor – bárhol, bármiben
számíthatok.
Hamarosan
a partim végett ért, s ezzel együtt mindenki távozott.
Már
épp a szobám felé vettem az irányt, amikor apám hangja megállásra késztettet.
-
Bella
kicsim, maradj még egy kicsit. – kérte, mire megfordultam s csatlakoztam
hozzájuk, a nappaliba.
Majd
helyett foglaltam az egy személyes fotelben, anyával szemben, akin az idegesség
jeleit véltem felfedezni.
-
Mi
a baj anya? –kérdeztem, kíváncsian.
Anya
nem válaszolt a kérdésemre, helyette apára emelte a tekintetét. Aki pár perces
várakoztatás után, végre felém fordította a fejét.
-
Valamit
el kell mondanunk neked kicsim, amit… amit már rég el kellett volna mondanunk…
csak, nem tudtuk, hogy miként s, hogyan közöljük veled azt… - kezdett bele
idegesen, azonban nem folytatta tovább.
Egy
kis ideig némán hallgattam, és vártam. Vártam, hogy apám tovább folytassa a
beszédét. Nem értettem, hogy miért idegesek mind a ketten ennyire, s hazudnék,
ha azt mondanám, egy cseppet sem rémített meg az, amit a tekintetükből olvastam
ki. Még pedig a félelmet.
-
De,
még is mit? Valami baj van? – kérdeztem aggódva. – Mondjátok már el, a fenébe
is! – kértem őket, egy oktávval hangosabban is, amikor már egy jó ideje csak
hallgattak, egymást nézve.
-
Hidd
el, mi nem akartunk előtted titkolózni, de mi csak neked akartunk jót… - nézett
apa rám újra – s mivel már felnőttél, úgy gondoltuk, épp itt az ideje, hogy
megtud az igazat arról, hogy nem mi vagyunk az igazi szüleid. Mind össze alig
egy hónapos voltál, amikor hozzánk kerültél.
Apám
szavai, visszhangként csengett a füleimben. Nem ők az igazi szüleim… nem tudtam
elhinni, azt, amit mondott.
-
Mi…
micsoda? – kérdeztem vissza, ijedten.
-
Kérlek,
bocsáss meg nekünk. – tett egy lépést felém anya, azonban én felrugaszkodtam a
fotelból, és hátrább léptem tőle.
-
De,
még is miért? Miért hazudtatok nekem éveken át? Az egész életem, egy hazugság
volt? – néztem magam elé, miközben a hangom hisztérikussá kezdett válni. – Ki
vagyok én? Kik az igazi szüleim? –néztem újra rájuk.
Apa
anyára pislantott, aki a könnyeivel küszködve bólintott.
-
Édesanyádat
Esme Anne Platt –nek hívták, édesapádat pedig Charles Evenson-nak. Édesanyádat a nagyszüleid arra
kényszerítették, hogy feleségül menjen édesapádhoz. Aki rendszerint, folyton –
folyvást bántalmazta szegényt. Anyád hiába próbált segítséget kérni, senki sem
hitt neki. Ugyanis Charles mások előtt mindig kedves, jó módú fiatalemberként
mutatkozott. Amikor Esme megtudta, hogy várandós – veled -, megszökött
otthonról, egyenesen hozzánk. Ugyanis Esme és Renée, másod –
unokatestvérek. Mivel, kedves volt és,
barátságos volt a környékbeliekkel, hamar beilleszkedett. S, a helyi
közösségben tanított. Szerette a gyerekeket. Ahogyan a gyerekek is szerették
őt. Majd amikor megszülettél, rettentő boldog volt. Már akkor nagyon szeretett
téged, amikor még a pocakjában volt. S ez nem volt másképp sem, amikor a
karjaiban tarthatott. Mindössze, alig három hetes voltál, amikor tüdőfertőzést állapítottak
meg nálad az orvosok. Az orvosok minden eszközzel azon voltak, hogy
megmentsenek téged. De amikor leállt a szívverésed, s nem sikerül újra
éleszteniük téged, Esme összeroppant. Képtelen volt felfogni, azt, ami veled
történt. Elbúcsúzott tőled, majd elment. Távozása után, nem sokkal később
megtörtént az a csoda, amelyre senki sem számított. A kis szívecskéd, újra
verni kezdett. Próbáltuk megkeresni, Esme-t. Hetekig – hónapokig kerestük őt,
de nem találtuk meg őt. Mintha, a föld nyerte volna el. Mivel nem akartuk, hogy
apád benned is valami kárt tegyen, így magunkhoz vettünk téged. S igyekeztünk
mindent megtenni annak érdekében, hogy egészséges és boldog gyermekkorod
legyen, a betegséged után, amiről szintén nem beszéltünk veled. Mérhetetlenül,
nagyon sajnáljuk kicsim. – a mondandója befejeztével, apa helyett foglalt anya
mellett, kinek a kezeit kulcsolta össze a sajátjaival.
Annyira
váratlanul, és… és hihetetlenül értek apám szavai, hogy nem tudtam tovább itt
maradni. Nem szólva egyetlen egy árva szót sem, rohantam ki a házunk ajtaján.
Nem törődve, szüleim zokogó kérlelésével. Rohantam, amerre a lábam vitt
miközben a könnyeim utat törtek maguknak. Nem törődtem a lábamon lévő vérző
sebekkel, amiket a folytonos botlásoknak köszönhettem. Fájtak a lábaim, de
mégis tovább rohantam a hatalmas fák sűrűjében.
Egy
újabb esés kíséretében, megállásra késztettem magam.
-
Hmmm…
micsoda finom illat. – hallottam meg közvetlenül a fülem mellől egy mély
férfihangot.
Amitől
meg is ijedtem. Az egyik pillanatban még a fülem mellől érkezett a hangja, a
második pillanatban pedig már előttem állt. Hosszú szőke haja, hátra volt
kötözve, azonban a fekete szemei még jobban megijesztettek. Tudtam, hogy nem ő
valami más. Hiszen, senki sem tud ilyen gyorsan az egyik helyről a másikra
igyekezni, egy szempillantás alatt.
Próbáltam
hátrább kúszni, miközben akárhogyan próbáltam segítségért kiáltani, egy hang se
jött ki a torkomon. A levegőt gyorsan kapkodtam, amit a férfi észre is vett,
mert gúnyos mosolyra húzta ajkait.
-
Szeretem,
ha az áldozataimon érzem a félelem szagát. – ért hozzám közelebb, s az orrát
végig húzta a nyakamon.
Majd
egyszer csak egy harapást éreztem meg a nyakamon, amitől egy hangos sikoly hallatszott a torkomból. Fájt és egyben égetett a harapásnyomás. A nyakamhoz
kapva, láttam amint az ujjaim csupa véresek, azonban a férfi már nem volt ott.
Mielőtt a mély sötétség magával ragadhatott volna, éreztem amint valaki felemel
a fűről, s hallottam amint valamit suttog, de hogy mit arra már nem tudtam
figyelni. Csak is az égető tűzre, amely testem minden egyes sejtjét porrá
égeti…
Három
nappal később…
Nem
tudtam, hogy mióta lehettem a mély sötétség rabja, ahogyan azt sem tudtam, hogy
mi történt velem. Csak azt tudtam, hogy valami itt nem stimmel. Tisztán hallom
a madarak csiripelését, valahonnan nem messze a vízesés csobbanását, s még oly
sok hangot, ami kezdett megrémiszteni. Éreztem a fertőtlenítő szagát, s
mellette a fahéj illatát.
Erőt
véve magamon kinyitottam a szemeimet, s ekkor a tekintetem két szép aranybarna
szempárral találkozott. Aranybarna? De, ez hogy lehet? Még soha életemben,
eddig nem találkoztam olyannal, akinek aranybarna szemei lettek volna.
-
Ne
félj tőlem, nem foglak bántani. – szólalt meg, dallamos hangján.
-
Már
miért félnék? – kérdeztem értetlenül.
Majd
hallva a saját hangomat, a kezeimet a szám elé tettem. Ez nem az én hangom
volt. Képtelenség, hogy ez az én hangom lett volna. Körbe néztem a kissé
keskeny, ám de mégis hangulatos barna szobában, de rajtunk kívül senki mást nem
éreztem, láttam, avagy hallottam körülöttünk. Ezek szerint, lehetséges, hogy ez
a csilingelő hang hozzám tartozik?
-
Mi
történt? Hol vagyok? S, hogy kerültem ide? És… és, mi történt velem? –
ostoroztam őt a kérdéseimmel.
Miközben,
elképedve füleltem, hogy ez a hang igenis az enyém.
-
Először
is, a nevem Adam Cullen. Másodszor pedig, akármilyen hitetlenül is hangzik, de
te is akárcsak én, vámpír vagy. Épp haza fele tartottam, amikor sikolyt
hallottam az erdőből. S ez a sikoly, a te sikolyod volt. Egy vámpír harapott
meg téged, akit én… nos, megöltem. Igyekeztem, hogy még időben ki tudjam majd
szívni a mérget belőled, de már túl késő volt. S így, az átváltozásod akkor meg
kezdődött, ezért ide hoztalak a házamba. Tudom, hogy ez szinte képtelenségnek
hangzik, de ez az igazság. Sajnálom.
Hogy
én vámpír? Ez lehetetlen. Vagy mégsem?
Lehet,
hogy más az én helyemben egy ilyen válasz után, vagy képen röhögi az illetőt,
vagy ijedtében elmenekül. De, én még se tettem meg az egyiket. Nem tudom miért,
de hittem neki. A tekintetében, csupa őszinteséget véltem ki venni.
-
Az
én nevem, pedig Bella. – szólaltam meg egy kis idő után, mire rám emelte
tekintetét, s halványan elmosolyodott. – Mesélnél, nekem erről a… vámpírságról?
–kérdeztem félőn, mire bólintott. Majd mesélni kezdett.
Megtudtam,
hogy őt egy Carlisle nevű vámpír változtatta át, ahogyan a testvérét, és a
többi család tagjait. Elmesélte, hogy ő, a családja, és egy másik klán csak is
állatok vérén élnek, csak hogy emberek között tudjanak élni. Miközben a család
tagjairól mesélt, észrevettem rajta, hogy mennyire is szereti őket. Sok mindent
megtudtam róla, és a családjáról…
Azt hiszem, ha akkor azon az estén Adam
nem hallotta volna meg a sikolyomat, s ha nem rohan azonnal a segítségemre,
akkor ma már nem élnék. Sok mindent köszönhetek neki, amiért az örökké
valóságig hálás leszek neki. Neki köszönhetem azt, hogy nem lettem egy
elvetemült emberi vérre szomjazó szörnyeteg. S ahogyan ő is, én is csak állatok
vérén élek az óta is. Pontosan hatvanöt éve. Ez idő alatt, sikerült kezelnem az
ösztöneimet és visszafogni a vérszomjamat is.
Sikerült, a pajzsomat is kezelnem.
Amiről Adam képességének köszönhetően, szerezhettünk tudomást. Ugyan is az ő
képessége az, hogy megérzi mások képességét, s tudja, hogy mi is az pontosan.
Így derült ki az enyém is, ami egyben két képességből is áll. Egy védő pajzs,
amin egyetlen egy vámpír képesség sem tud áthatolni. A másik része pedig az,
hogy mások köré is ki tudom emelni ezt a pajzsot.
S bár akármennyire is hiányoztak a
szüleim, akik egészen tizenhét éves koromig neveltek, minden erőmmel azon
voltam, hogy megleljem az igazi édes anyámat. Aki, minden bizonnyal már
meghalt. De, megfogadtam, hogy nem adom fel a reményt, annak érdekében, hogy
minél többet megtudjak róla. Érdekelt, hogy hova tűnt el a „halálom” után, hogy
lett –e új családja… S pontban a vámpírrá válásomat követő, egy év után kezdtem
el édes anyám után kutatni. S bár Adam felajánlotta a segítségét, még sem
fogadtam el.
Ugyan is már épp eleget segített nekem.
Túl sokat tett már meg értem.
Kedveltem Adamet, sőt mi több sokkal
többet is éreztem iránta, azonban alkalmam már nem volt rá, elmondani neki.
Ugyan is nem sokkal később visszatért a családjához.
Szomorú voltam amiért, el váltak az
útjaink, de azaz egy tudat vigasztalt, hogy még látni fogjuk egymást hamarosan…
Nem tudom, hogy miért éppen Forksot
választottam arra, hogy tovább kutassak édesanyám után, de valami azt sugallta,
hogy itt ebben az esős kis városban, végre sikerrel fogok járni.
Gondolataimból, a telefonom csörgése
riasztott fel. Aminek a kijelzőjére pillantva, az ajkaim boldog mosolyra
húzódtak.
-
Adam,
úgy örülök, hogy hívtál. – szóltam bele
vidáman a telefonba.
-
Jó
végre hallani a hangod, Bells. – hallottam
meg, boldog hangját. – Hogy vagy?
-
Jól,
mert már rég hallottam a hangod. És, te?
-
Most
már sokkal jobban. –felelte. – Sikerült valamire bukkannod? Merre vagy?
-
Nem,
sajnos még mindig a sötétben tapogatózom, ahogyan eddig is. De, nem adom fel.
–mondtam határozottan. – Most éppen
Forksban vagyok.
-
Hogy?
Itt Forksban? Ez most komoly? –kérdezte hitetlenül.
-
Igen,
Forksban. De miért?
-
Mert…
mert én és a családom is Forksban lakunk. –mondta.
-
Akkor
feltétlenül találkoznunk kell. –jelentettem ki,
azonnal.
-
Mindenképpen.
–vágta rá.
Ezután gyorsan dedikáltam neki a címem,
mire azt mondta, hogy fél óra múlva itt is lesz nálam. Amint letettük a
telefont, azonnal felrohantam a szobámba, hogy gyorsan átöltözzek. Majd, egy
párszor beletúrva a hajamba, boldog mosollyal az ajkaimon vártam, hogy újra
találkozhassak Adammel…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése