(Bella)
Talán órák, talán csak percek
telhettek el azóta, amióta megállás nélkül csak futok végig a temérdek fa
között. Nem tudom.
Ahogyan azt sem, hogy miért is rohanok.
Amikor emberi szív dobogásokat véltem
meghallani, lelassítottam, majd megállásra kényszerítettem lábaimat. A szívdobbanások a baloldal irányából jöttek,
ahol egy szerelmes párt véltem megpillantani. Felmásztam a fára, és úgy
helyezkedtem el, hogy még véletlenül se vegyenek észre.
Vámpír mivoltomnak köszönhetően,
tökéletesen láthattam és hallhattam, hogy mit is éreznek egymás iránt. Csupán
elég rájuk nézni, és messziről lerí róluk, ők egymásnak vannak teremtve.
Amikor a fiú, gyengéden átkarolta a
mellette ülő, barna hajú lányt, és szép szerelmes szavakat suttogott a fülébe, hatalmas
kényszert éreztem arra, hogy leugorjak a fáról, és tovább fussak. De még sem
tettem. A testem nem engedelmeskedett nekem, ahogyan a szívem sem többé az
eszemnek.
Az egyik percben azt kívántam bár, soha
ne mentett volna meg Adam. A másik percben pedig azt, hogy bárcsak én és Edward
lehetnénk azok a szerelmes párok, akik nem messze tőlem, azon az újonnan
lakkozott padon, ülnek egymást átkarolva.
De hogy ez valaha is beteljesülhet, a
hirtelen cselekvésemnek köszönhetően, nagyon csekély az esélye. Sőt mit több
azt is megmerném kockáztatni, hogy egyáltalán semmi esély sincsen már rá. És ez
mind egyedül az én ostoba viselkedésem miatt.
Legszívesebben felordítottam volna, a
magam iránt érzett kétségbeesett haragom miatt.
Még most is szín tisztán él bennem, a
nem rég történtek eseménye, amikor Edward szerelmet vallott nekem. Ahogy annak
annak a képnek is az emléke is szintén bennem él, amikor egy egyszerű „én”
–nel, elkezdett mondatott, félbe hagyva, hátat fordítottam neki, és
elszaladtam.
Nem tudom mi ütött belém. Csak annyit
tudtam, hogy teljesen összezavarodtam. Én erre nem voltam felkészülve. Nem
hittem és nem is gondoltam arra, hogy ily kevés idő alatt, valaki így érezzen
irántam. Ahogyan arra sem gondoltam, hogy ez a valaki iránt, én is sokkal
többet érzek.
Egy szó mint száz: „beijedtem”.
Hogy attól –e, hogy valaki szerelemmel
szerethet? Vagy attól, hogy netán én is ugyan úgy érzek valaki iránt?
Lehetséges, hogy igen.
De még is hogyan félhetek ettől? Amikor
ez az érzelem a világon az egyik legcsodásabb érzés?
Mind megannyi könyv és film, számtalan
eltéréssel, de még is ugyanarra az érzelem mutat, világít rá. És oly
csodálatra méltó volt olvasni és a szemeimmel látni, amint két ember egymásra
talál. És hányszor vágytam arra, hogy velem is megtörténjék ez a csoda.
És most amikor megtörténik, egyszerűen
gyáván – megfutamodom.
Az eszemet becsaphatom, de a szívemet
nem. Ő tudja az igazat. Ő tudja, hogy mind ez idáig Edwardra vártam. Aki
fellobbantja bennem a vágyat, és a szerelmet. Azt a szerelmet, amelyet ha
megtagadni akarnék, se tudnám megtenni.
Óh,
bárcsak ne lennék ilyen gyáva! Bár ne félnék ennyire az érzelmeimtől!
– sóhajtottam fel, legbelül.
Bár elmondtam volna neki, hogy én is
ugyanúgy érzek iránta, ahogyan ő én irántam.
Akkor
miért nem fordulsz vissza, és mondod el neki?
– kérdezte egy aprócska hang a fejemben.
Lehet, hogy ez lenne a legjobb megoldás,
de mégsem merek. Nem szakíthatom el őt, Lily-től. Nem bánthatom meg Adam-et
azzal, hogy helyette a bátyába szerettem bele, menthetetlenül és
visszavonhatatlanul.
Ez mind csak ostoba kifogások Bella! Lehet, hogy fájni fog nekik, de ha lássák
rajtatok, hogy milyen boldogok vagytok együtt, akkor majd elfogadják a
kapcsolatotokat. Most az egyszer ne gondolkozz, ha nem cselekedj! Menj vissza
hozzá, amíg nem késő! – utasított az
aprócska hang. Amelynek a kérésének eleget téve, hangtalanul leugrottam a
fáról, majd visszafelé tartottam Edward rétjére, annak reményében, hogy még ott
találom, és hogy még nem lesz késő, színt vallani neki.
Amilyen sebességgel csak tudtam, úgy
süvítettem vissza a rét felé. Mikor már csak alig pár méter választott el a
réttől, a szemeimet szorosan összezártam, és magamban azért imádkoztam, hogy ne
legyen még késő.
A réthez közeledve a szemeimet lassan
fel – fel nyitottam, de amikor nem láttam ott Edwardot, kétségbeesetten
szólongatni kezdem őt.
-
Edward, itt vagy? Ha
igen, kérlek gyere elő. Sajnálom, hogy úgy elrohantam. Hidd el, ha visszaforgathatnám
az időt, nem mentem volna el. Egyszerűen féltem. Féltem az érzéseidtől,
akárcsak a sajátjaimtól is. – mondtam a levegőbe, de nem jött válasz.
Beleszagolva a levegőbe tisztán éreztem
a bódító napfény illatát, de a jelenlétét nem.
-
Óh, Edward. Annyira
sajnálom... – suttogtam magam elé, amikor ráébredtem, hogy már nincs itt.
Csalódottan, és szomorúan ereszkedtem a
térdemre, bár könnyek nélkül, de még is zokogásba kezdtem. Hosszúnak tűnő
percekig, halk zokogásom vége lévén, álló helyzetbe egyenesedtem föl.
Mi van ha hazament? - kérdeztem ismételten magamtól. -
Akkor menj, és mondj el neki mindent!
– utasított a már jól ismerős hangocska.
Hallgatva a hangocskára, száguldottam
egyenesen a Cullen ház felé. Istenem add, hogy otthon találjam őt!
A Cullen házhoz érve, bekopogtattam az
üveg ajtón. Amelynek a másik oldalán, egyből ott is termett Alice.
-
Bella! Úgy örülök, hogy
itt vagy. – ugrott a nyakamba.
-
Szia Alice. –
köszöntöttem, viszonozva az ölelését. – Edward itthon van? Beszélnem kell vele.
Mielőtt bármit is mondhatott volna, Esme
kissé szomorúan csillogó tekintetével találtam szembe magamat.
-
Mi történt? – kérdeztem
halkan, amikor befele menet mindenki arcán, enyhe szomorúságot láttam. Ám a
keresett tekintetet, sehol sem találtam.
-
Edward elment. –
válaszolt a nem rég feltett kérdésemre Jasper.
-
Hogy mi? És mikor jön
vissza? – kérdeztem ijedten.
-
Nem tudjuk. Egész
éjszaka nem volt itthon, ma délelőtt meg amikor hazajött, csak annyit mondott,
hogy egy kis egyedüllétre vágyik és elment. – válaszolt ismételten Jasper.
Amint tudatosult bennem, hogy tényleg
elment, egy egész világ dőlt romba bennem.Hát elment?! Ennyire megbántottam
volna talán? Ostoba kérdés volt ez magamtól, mert igen is megbántottam.
Megbántottam azt a személyt, aki miatt újra megdobbant a szívem. Hogy lehettem
ekkora ostoba, idióta liba?
Elment. Még pedig az én hibámból.
-
Ne haragudjatok, de
most hazamegyek. – suttogtam halkan, majd ahogyan jöttem, úgy el is mentem.
A házamhoz vezető úton, dühömben
egyenként kezdtem kicsavarni az utamba kerülő fákat. Gyűlöltem, és haragudtam
magamra, de mélységesen. Az én ostoba viselkedésem miatt, egy egész családnak
és egy szerelmes lánynak, okoztam szomorúságot azzal, hogy Edwardot elűztem
otthonából. Bármit megtennék azért, hogy ezt az egészet, meg nem történté
tegyem, és hogy minden onnantól folytatódjon, amikor Edward a reakciómra várt.
Fáj a tudat, hogy miattam ment el. De a
legeslegjobban az fáj, hogy neki fájdalmat okoztam. Ahogyan a családjának is,
akiket itt hagyott. Még is hogyan tudnék ezek után a családja tagjainak a
szemébe nézni, és úgy tenni mint ha mi sem történt volna?
Sehogy sem!
– jött az egyhangú felelet.
Lehet, hogy gyáva cselekedet lesz amit
tenni készülök. De, ha valahogy a tudomására jut, hogy elmentem. Akkor hátha
úgy dönt, hogy visszatér a szeretteihez. Ebben a reményben, pakoltam össze a
holmijaimat, amikor haza tértem. Be rakva a bőröndjeimet a kocsimba, egy
búcsúlevél írásához kezdtem.
A
levél megírása után, még utoljára körbe vezettem a tekintetemet a
szobámban – ahol elevenen felidéztem, az
Edwarddal eltöltött perceket, órákat - , és a ház többi részében. Majd letéve a
borítékot a nappali üveg asztalára, magam után kulcsra zárva a ház ajtaját,
közelítettem meg a kocsimat. Egy utolsó pillantást vetve a házra, amelyben
rövid ideig a magaménak tudhattam, beültem a kocsimba, majd rátaposva a gázra,
könnyek nélküli – zokogással, hagytam magam mögött Forks városát...
Fél
évvel később...
Az idő múlik. Még ha lehetetlennek tűnik
is. Még akkor is, ha a másodpercmutató minden egyes kattanása olyan fájdalmas,
mint a vér lüktetése a felsebzett bőr alatt. Nem egyenletesen múlik, hanem
furcsa megiramodások és hosszan tartó, üres ácsorgások követik egymást, de
mégiscsak múlik.
Hiába telt el már fél évnyi idő, még
mindig reménytelenül érzem a bűntudatot a rég halottnak hitt szívem mélyén.
Amiért, ilyen gyáva módon eljöttem Forks-ból. Az eddigi lakóhelyeimen közül,
egyedül csak is Forks az egyetlen város, amely rövid idő alatt a szívemhez
nőtt. Mégpedig egyetlen egy család miatt. Akiknek a hiánya nagyon fáj nekem. És
bár mennyire is hiányoznak, még sem tudok visszamenni hozzájuk. Képtelen lennék
újra a szeretet teljes szemükbe nézni, azok után, hogy ő miattam hagyta el őket
egy kis időre.
Azóta a nap óta, amióta elhagytam
Forks-ot, nem voltam képes arra, hogy akárcsak magamban is, de kimondjam a
nevét. Próbáltam minél kevesebbet gondolni rá, de mind tudatlanul, nem jártam
sikerrel.
Sokszor eljátszottam azzal a
gondolattal, hogy mi lenne, ha visszatérnék Forks-ba?! De, minden egyes ilyen
alkalommal, az a kép tárult elém, hogy őt Lily oldalán látnám viszont, amint
boldogan, és szerelmesen tekint ő reá. A hallott szívem, minden egyes ilyen
pillanatban szilánkosra tört.
Hiába “akartam” azt, hogy így legyen.
Még is fájt a gondolat, hogy már mást szeret. Mégpedig azt a nőt, akit a
társául fogadott.
Hiszen
ezt akartad, nem?! Te döntöttél úgy, hogy magad mögött hagyott Forks-ot, és őt
is! Akkor meg még is, mi a francért siránkozol érte? Felejtsd el, vagy legalább
próbálj meg túl lépni rajta! – szólt rám egy
ismeretlen hangocska a fejemben.
Ne
hallgass rá Bella! Igaz, hogy te döntöttél így. De, mindig van egy második
esély arra, hogy mindent helyre hozz. Hallgass a szívedre!
– jelentkezett, a régóta nem hallott ismerős hang.
Mintha az ördög és egy kis angyal
lézengett volna ebben a pillanatban a fejemben, akik próbáltak a helyes út felé
terelni. Még is melyikük kérésének tegyek eleget? Hallgassak a halott szívemre,
avagy próbáljak meg túl lépni azon a férfin, akit szeretek?
-
Bella! Hé hahó Bella,
hallasz? – bökött oldalba valaki, ezzel kirángatva a gondolataimból.
Az illetőre figyelve, a tekintetem a
mellettem barátságosan mosolygós, hosszú szalma szőke hajú lányra esett. Akinek
csak ugyan úgy, aranybarnán tükröződött a szeme mint az enyém. Hiába alig két
hónapja, hogy ismerem őt és a családját. Még is olyan, mint ha már ezer éve
ismerném őt. A természete, Rose-ra és
Alice-re emlékeztet. Ahogyan a ruhák iránti vásárlási mániája, a családja iránt
önzetlen szeretet, amelyet erősen védelmez, csak ugyan ő rájuk emlékeztet. Arra
a két lányra, akiket barátnőként szerettem meg. Egyedül csak is róluk, és róla,
Tanya-nak meséltem. Meghallgatott, és vigasz támaszt nyújtott nekem. Amiért
mindig is hálás leszek neki.
-
Ne haragudj. – kértem,
bocsánatot.
-
Már megint ő rá
gondolsz, igaz? – kérdezte.
-
Igen. Pedig akárhogyan
is szeretném őt kiverni a fejemből, nem tudom. A szívemből nem tudom őt
kiszakítani. – ráztam meg a fejemet, telhetetlenül felsóhajtva. – De, ne beszéljünk
róla, oké? – kérdeztem. Mire, csak
bólintott egyet. – Mi lenne, ha tovább kutatnánk az igazi édesanyám után?
-
Rendben. – felelte. –
Már tudom is, hogy hol folytathatjuk tovább a keresést. Gyere. – nyújtotta
felém a kezét, amelyet elfogadván, hagytam, hogy felhúzzon a szikláról, és
követtem őt...
A délután további részében, Tanya-ék egy
régi jó ismerős segítségével, beletemettük magunkat az édesanyám adatainak
felkutatásába.
Éppen egy 1922 – ei lapot olvasgattam,
amikor Tanya ismét megbökött.
-
Tessék. – fordultam
felé.
-
Ezen a képen, nem a
szüleid vannak? – bökött a kezemben lévő újságra, amelynek a jobb felső
sarkában egy kép volt, Renée-ről és Charlie-ról. – Az pedig mellettük pedig,
nem Esme? Tisztára, úgy néz ki mint ő. – mutatott a másik képre.
A Reneé-ről és a Charlie-ról készült kép
láttán, a nyakamban lógó szív alakú medalionhoz nyúltam. Amelyet levéve a
nyakamról, szétnyitottam. És egy ugyanahhoz hasonlító kép tárult elém, annyi
különbséggel, hogy én is rajta vagyok, még kis baba koromban. Renée-ről, Esme
képére pillantottam. És a sok hasonlóságot köztük látván, ismételten
lejátszódott előttem a 17-ei születésnapom estéje.
Édesanyádat
Esme Anne Platt – nek hívták... – ismételgettem magamban
Charlie szavait.
Miközben a képeket próbáltam összetenni
magamban, a figyelmemet a Tanya által felolvasott hírre emeltem.
*A
tegnapi napon, egy hihetetlen csodával és egy szomorú esettel kellett
szembesülnie, a város sheriff-jének Charlie Swan-nak és feleségének, Reneé
–nek. Kezdetnek is megtudtuk, hogy Renée-nek a másodunoka testvérének, a
tegnapi reggeli órákban, az alig három hetes kislányának tüdőfertőzés miatt
leállt a szíve. Az orvosoknak több időnyi újraélesztési próbálkozása után,
mégsem sikerült megmenteniük a kislány életét. A fiatal kismama ezt a tényt,
nem tudta elfogadni, így egy végső búcsút véve kislányától, elhagyta a
kórházat, és vele együtt a várost. Egy szóval, nyoma veszett. Ezt követően,
hihetetlen határos módú csodával, a hallottnak hitt kislány szíve újra működésbe kezdett. Vajon, mi lesz a gyönyörű kislány sorsa, akit az édesanyja kívánsága
miatt, Isabella-nak neveztek el? Reméljük, hogy minden jóra fordul majd. És,
hogy anya és lánya újra együtt lesznek majd.
írta: Penelope Calter*
Egyszerűen képtelen voltam felfogni az
imént hallottakat. Ez nem lehet. Képtelenség, hogy ez valós legyen. Nem tudom
elhinni, hogy az én történetem egy és ugyanaz mint amint az előbb olvasott fel
Tanya.
-
Alig hiszek a
szemeimnek is annak amit az előbb olvastam fel. – mondta hitetlenkedve, Tanya.
Miközben a tekintetét hol a kezében
tartott lapra emelte, hol pedig rám. Én ha akartam volna se tudtam volna,
bármit is mondani. Egyetlen egy hang sem jött ki a torkomon. Annyira
össze voltam zavarodva ettől az egésztől, hogy szinte azt sem tudtam volna
hirtelen eldönteni jelen pillanatban, hogy lány vagyok –e vagy fiú.
De abban biztos voltam, hogy az újságban
a szüleimnek hitt két személy, az ugyanazok akiket egykoron még anyának és
apának hívtam. És, hogy a másik képen pedig azaz Esme képe tekint vissza ránk,
akit Forks-ban meg ismertem.
Hát akkor ezért volt olyan furcsa és
különös érzésem, amikor megpillantottam őt, és amikor megöleltem. Mintha valami
bizonyos szál hozzákötött volna. És ez a bizonyos szál, pedig nem más mint az,
hogy ő az én “igazi édesanyám”.
Egyrészről hihetetlen mennyiségű
megkönnyebbülés, öröm és boldogság öntött el, amiért végre megtaláltam őt.
Másrészről pedig, szomorúságot az felől, hogy ő egy és ugyan azon a személy,
akinek a magam hibájából fájdalmat okoztam azzal, hogy elüldöztem akkor a
szeretet első, fogadott gyermekét.
Legszívesebben most azonnal fognám
magamat, és visszarohannék Forksba és, Esme nyakába vonnám magam, és elmondanám
neki, hogy már mióta arra a pillanatra vágytam, hogy őt megtaláljam. És, hogy
bocsánatot kérjek tőle. De még sem teszem.
Mi van ha már nincsenek is Forksban?
Mivan ha már látni sem akarnak, amiért csak egy levelet hagytam magam után?
Még ha Forks-ban is laknának még mindig,
és ha nem is haragszanak rám. Még akkor sem tudom, hogy képes lennék –e újra
vissza menni oda, hozzájuk.
-
Mi a terved? Vissza mész Forks-ba, és elmondod Esme-nek az
igazat arról, hogy te vagy a lánya? – rángatott vissza a jelenbe, barátnőm.
-
Nem tudom. Egyrészről
szeretnék visszamenni, hogy elmondhassam neki azt amit megtudtam. Másrészről
pedig, félek. Félek, hogy esetleg már nem találnám ott őket., vagy a rosszabbik
esett, hogy nem hinne nekem. – hajtottam le a fejemet.
És ekkor, felkeltette a figyelmemet azt,
hogy Tanya honnan is ismerte fel Esme-t?
-
Várjunk csak. Te honnan
tudod, hogy ő azaz Esme, akivel Forks-ban megismerkedtem? – fordultam felé.
-
Öm, hát... kérlek ne
haragudj rám amiért nem mondtam el eddig... – nézett rám bocsánatkérően. - ...
de, úgymond mi és a Cullen-ék unokatestvérek vagyunk. Sajnálom, hogy nem
mondtam el ezt neked. De, nem tudtam, hogy miként is reagálnál rá, ha
megtudnád, hogy ismerjük őket.
Ha akartam volna sem tudtam volna rá,
avagy a többiekre haragudni. Hiszen, tudták, hogy mennyire fájdalmas volt nekem
otthagyni őket.
-
Nem haragszom. Csak...
csak, egyszerűen. Alig tudom elhinni ezt azt egészet. Mármint, hogy végre
rátaláltam az igazi édesanyámra. Aki nem más, mint a mindig csupa szív Esme.
Akire egyébként is úgy tekintettem, mint a saját anyámra. És most pedig kiderült,
hogy ő az. Nem is tudom, hogy mihez kezdjek most. Annyira tanácstalan vagyok. –
ejtettem a fejemet a tenyerembe.
-
Nyugodj meg. Majd,
együtt kitaláljuk, hogy hogyan tovább. Rendben? – simította a kezét, a kezemre.
Tőlem csak egy erőtlen bólintásra futotta,
majd felállva az asztaltól, a kezünkbe fogva a lapot, hagytuk el a könyvtárat,
és tértünk vissza a Dennali rezidenciára. Ahova amint beléptünk, nem várt
meglepetés fogadott minket. Amely során az arcunkat a döbbenet fogta közzé...
(Edward)
Lehetséges, hogy egy halott szív újra
akár egy perc leforgása alatt is, de leálljon, hogy aztán szilánkosra hulljon?
Mert én ezt éreztem abban a pillanatban, amikor Bella egyszerűen hátat fordítva
elrohant. Hiába kiáltottam utána, hiába szaladtam utána. Elvesztettem a nyomát.
Képtelenség szavakba önteni azt, hogy
milyen érzés kerített akkor hatalmába. Mintha mindent egy sötét burok ejtett
volna rabul. Összetörtem ez nem volt kétség. Bármit megtettem volna, azért hogy
ő viszonozza a vallomásomat.
De, mindhiába. Mindhiába volt a sok
reménykedés, amikor mindig zsákutcába jutottam. A Denalli klánnál töltött egy
hét, döbbentett arra rá, hogy mi van akkor, ha csak egy kis időre lett volna
szüksége? Mi van, ha hirtelen túl sok mindent zúdítottam rá egyszerre?
Erre összpontosítva, tértem mégis vissza
Forksba. Ám, a kezdeti reménykedésem és izgatottságom mind hiába volt. Őt már
nem találtam otthon, sem pedig a Cullen házban. Csupa üresség fogadott a
szobájában, amelyben már csak alig érezhető volt a finom levendula és frézia
illata.
Az emlékek képei nyomán, kihalásztam
zsebemből a kissé összegyűrődött levelet, amelyet maga után hátra hagyott.
Drága Cullen család!
Sajnálom.
Tudom, ez a szó édes kevés ahhoz, hogy
csupán csak egy levelet hagyok magam után.
Első sorban is, nagyon örültem annak,
hogy Adam révén megismerhettelek titeket.Azon kevéske idő alatt, amit veletek
tölthettem el, örökre az emlékeimbe fogom zárni.
Soha nem hittem volna, hogy egyszer olyan
személyekre lelek, mint amilyenek ti vagytok. A rég halott szívembe, örökre
sikerült belopnotok magatokat. És ha akarnám, se tudnálak titeket onnan
kiszakítani. De, nem is akarom.
Hogy miért is íródott ez a levél? És,
miért is jöttem el Forks-ból?
Azért, mert történt velem olyasmi,
ezalatt a két nap leforgása alatt, ami miatt nem tudok ésszerűen gondolkozni.
De az helyett, hogy megoldottam volna a problémámat, gyáva módon megfutamodtam.
Meg ismertem valakit, akibe nem lett
volna szabad beleszeretnem. De, azonban túl későn ért a felismerés, az iránt,
hogy miként is érzek az illető iránt. Bár elmondhattam volna neki, hogy miként
érzek iránta! De, ahhoz is már túl késő. A fájdalom az miatt, hogy ennek az
illetőnek fájdalmat okoztam, még lehetetlenebbé tette számomra, a további
létemet Forks-ban.
És ahhoz, hogy elfelejtsem őt, el kell
mennem.
Esme és Carlisle, ti rendelkeztek ezen a
földön a legnagyobb erejű képességgel, még pedig azzal, hogy határtalan
szeretettel tudtok az emberek felé fordulni. És ha valami baj van, ti mindig
találtok rá jó megoldást. Ti tartsátok össze azt a családot, amelyben én nem
tartozom bele.
Alice és Jasper. Bár köztetek sok olyan
dolog van ami nem közös bennetek, mégis emiatt, vagytok igazán egyek. Jasper
benned, egy olyan személyt ismertem meg, akit talán soha sem fogok tudni
kiismerni, de mégis úgy gondolom, hogy ez valamiért így is van rendjén. Nem
mindig jó, ha az ember könnyen kiismerhető. Alice, te az a személy vagy, akit
nem lehet nem szeretni. És azt kívánom, hogy ez maradjon is így. Ne változz
meg, senki kedvéért sem. Maradj az, akivé megismertelek.
Emmett és Rosalie. Emmett, te lettél az
én fogadott, nagy medve bátyám. Aki mindig minden helyzetett, humorossá, és
egyben boldoggá tett. Rose, téged a legeslegnehezebb itt hagynom. A barátnőmmé
és nővéremmé fogadtalak, és mindig is az leszel számomra. Kérlek bocsáss meg
nekem.
Lilly, bár a kapcsolatunk nem igazán a
legjobban kezdődött, még is megtudtuk oldani a problémáinkat. Igaz téged nem
sikerült annyira megismerni mint a többieket, de még is tudnod kell, hogy soha
nem haragudtam rád, azért amit az első találkozásunkkor tettél. Egy hatalmas
szívességet kérek tőled. Ne okozz csalódást a családodnak, és legfőképp
Edwardnak.
Adam. Neked őszinte bocsánatkéréssel
tartozom. Sajnálom, amiért én nem tudtam, viszonozni az érzéseidet. Pedig,
akartam. Te mindig is különös szerepet töltöttél be a szívemben vámpíréletem
kezdetén, amely során, még fontosabbá váltam számomra. Szeretlek, de csak testvéremként, és egyben a legeslegjobb
barátomként. Akire bármikor, bármiben számíthattam. Remélem, egyszer megtudsz
nekem bocsájtani.
Talán, ha sikerült volna beléd szeretnem,
akkor nem kellene most elmennem, és hátrahagynom azokat a személyeket, akiket
szeretek. És akkor téged is boldoggá tudtalak volna tenni.
De, ez vagyok én. Isabella Anne Swan, aki
megfutamodva mindentől, mindent a háta mögött hagyva húzza el a csíkot, az
helyet, hogy megoldást keresne a problémáira. Azt hiszem ebben mindig is jó
voltam. Nem igaz?!
Edward, te vagy az a személy, aki miatt
lett egész ez a család. Te vagy az a személy, akire felnéznek a többiek, akár
csak én. Soha ne akarj más lenni, csak is légy mindig önmagad. Még akkor is, ha
néha – néha fáj...
Talán egyszer, még a közeli jövőben viszont látjuk egymást. Legalábbis ebben bízom.
Legyetek mindig egy igazi összetartó és
szerető család.
Köszönöm, hogy megismerhettelek titeket.
Köszönöm, hogy még akárcsak ha egy kis rövid időre is, de a családotok egyik
tagjának tudhattam, és érezhettem magamat.
Most búcsúzom, abban bízva, hogy előbb
vagy utóbb, de megbocsájtotok!
Bella
Összehajtva a levelet, csúsztattam azt
vissza a farmerom zsebébe, és azon tűnődöm, hogy bárcsak visszaforgathatnám
időt. Ha ez lehetségessé válna, mindent megtennék azért, hogy ne hagyjam őt
elmenni. Szeretett, ahogyan én is őt. De vajon még most is így érez? Szeret?
Vagy esetleg, tényleg sikerült neki elfelejteni engem?
Az utóbbi kérdés, szörnyű érzést keltett
bennem. Nem tudnám elviselni azt a tudatott, hogy valaki másnak mondja azokat a
szerelmes szavakat, amelyeket én akartam, és akarok tőle hallani.
Vágyom rá, jobban mint eddig bármi
másra. Szeretni, ölelni és érezni, akarom őt. De, lehetetlen kívánság ez. Nem
tudom, hogy hol van. Pedig kerestem. Fel is kutattam érte az egészet országot,
de mintha a Föld nyerte volna őt el. Pedig tudom, és érzem, hogy életben van.
Csak azt nem tudom, hogy hol. Már – már betegesen a rögeszmémmé vált, az hogy
megtaláljam őt. Hogy elmondhassam neki, többé már nincs miért aggódnia. Hiszen,
a szívem egyedül is csak az övé.
Bárcsak,
megtalálnálak végre szerelmem! – sóhajtottam
fel magamban, miközben kifelé bámultam a kocsim ablakán. Amelyet most, Jasper
vezet.
-
Vajon ki lehet, az új
családtagjuk Tanya-éknak? – hallottam meg, Lilly kérdését.
Akivel a visszatérésem utáni napokban,
elváltak útjaink. Bár nem akartam őt megbántani, de nem akartam őt tovább
ámítani azzal, hogy idővel majd viszonozom az irántam érzet érzéseit. És hónapok elteltével, ő és Adam még közelebb
kerültek egymáshoz. Aminek köszönhetően, ők ma már egy boldog párt alkotnak.
Örülök, hogy végül ők egymásra találtak.
De, mégsem tudtam felhőtlenül örülni sem nekik, sem másnak. Ugyan is Bella
nélkül, mintha megszűnt volna létezni számomra a boldogság.
-
Hamarosan megtudjuk,
kicsim. – simította a kezeit, a kezére öcsém.
-
Alice, te se látod őt?
– kíváncsiskodott tovább, a mellettem ülő lány.
-
Nem. És ez igazán
bosszantó érzés is. – zsörtölődött, húgom bosszúsan.
-
Idővel majd megtudjuk
szívem. – próbálta őt lenyugtatni Jas, kevesebb sikerrel.
Az út további részében, újra a tájat
tüntettem ki figyelemmel, mind addig
amíg, nem érkeztünk a Denali házhoz.
Belépve a házba, egyedül csak Tanya-t és
az új családtagjukat nem találtuk. És akárhogyan is kutattam Carmen, Elezar, Irina avagy Kate fejében, az
illető után, nem jártam semmi sikerrel.
-
Miért nem engeditek,
hogy lássam az új családtagotokat? – tettem fel a kérdést, pár perc után.
-
Azért, mert örülnénk
neki, ha te is úgy akárcsak a többiek, látnád meg először őt. – vigyorgott rám
szélesen mosolyogva, Kate.
Elengedve a fülem mellett a válaszát,
sétáltam az ablakhoz, és mindaddig ott álltam és szüntelenül bámultam ki a
havas tájra, amíg meg nem hallottam Tanya gondolatait. Hallottam a többiek
hitetlenséggel fűtött gondolatait, miszerint: “Ez nem lehet igaz! De még is ő az!” – és meg ehhez hasonló
kérdések tódultak a fejemben, a többiektől. Amikor egy ismerős illatot éreztem
meg a levegőben. Amely során először lehunytam a szemem, majd amikor
kinyitottam, újra lecsuktam.
Nem
lehet ő! – hitegettem magamat, de amikor újra
kinyitottam a szemeimet, az ő arcán és gyönyörű karamella szemeiben, ugyan azt
a döbbenetet láttam, mint amilyent ő láthatott rajtunk...
(Bella)
Mielőtt fel ocsúdhattam volna az elém
terülő látványtól, hirtelen egy szalma szőke hajzuhatagot, és egy szoros
ölelést éreztem meg magam körül.
-
Édes istenem Bella! –
suttogta Rose, hitetlenséggel a hangjában.
Visszaöleltem, és hosszú perceknek
tűnő rövid idő után, amikor elengedett, először Alice – ölelt magához, majd őt
követte a többiek ölelése. Kivéve, Lily és... és Edward. Akinek fél évnyi idő
után, most először ejtettem ki a nevét, magamban.
-
Tudod, hatalmas bajban
vagy amiért, elhagytál minket! – ölelt magához újra Rose, miközben a
tekintetemet fogva tartotta, Edward aranybarna szemei. – De a lényeg, hogy jól
vagy, és nem esett semmi bajod.
Miközben az ő és a többiek a rosszalló,
dorgálásait hallgattam, próbáltam elfordítani a tekintetemet az Edwardéról, de
hosszas küzdelem után, sikerrel jártam.
-
Tudom. És ha tehetném,
visszaforgatnám az időt. De nem tehetem. – feleltem, bocsánatkérően tekintve
mindannyiukra.
Majd amikor a tekintetem Adam-re
siklott, hatalmasra tágult szemekkel néztem, amint összekulcsolja az ujjait
Lily-ével.
-
Ti – ti... együtt
vagytok? – kérdeztem, döbbenten még fel sem fogva a dolgokat amelyek körül
vesznek –e pillanatban.
-
Igen, együtt. Miután Te
elmentél, rá pár napra Edward hazajött, és Lily-vel úgy döntöttek, hogy
szakítanak. Majd rá pár hónapra, miután én és Lily egyre közelebb kerültünk
egymáshoz, összejöttünk. – mosolygott rám, félénken Adam.
-
Óh... – ennyit nyögtem
ki csupán.
Ezt követően beállt közénk, a hosszú
kínos csönd. Próbáltam felfogni, hogy mindannyian itt vannak, és ő is. Ahogyan
azt is, hogy Lily már nem Edward, hanem Adam párja. De, nehezen ment. Annyira
ledöbbentett ez az egész, hogy egyetlen egy értelmes mondat sem jött ki a
számon. Pedig tudtam, hogy valamit mondanom kéne, de képtelen voltam bármit is
mondani, mind addig amíg Tanya megnem szólalt mellőlem.
-
Én azt hiszem, hogy
Bella is szeretne valamit mondani arról, amit ezelőtt pár órája tudtunk meg. –
mondta, mire mindenki érdeklő és kíváncsi tekintettel meredt rám.
-
De... – kezdtem volna a
tiltakozásba, ám barátnőm nem hagyta.
-
Nincs de. Joguk van
tudni. És miért ne most mondanád el? Ha? – kérdezett vissza. – Na rajta. –
noszogatott.
Majd, egy mély levegőt véve belekezdtem,
a mondókám első felébe.
-
Mint tudjátok, a
vámpírrá válásom óta, mind tudatlanul az igazi szülő anyám után kutattam. –
néztem rájuk, mire mindannyian egy bólintással jutalmaztak. – Egészen a mai
napig, egyetlenegyszer sem tudtam semmilyen formában a nyomára akadni. De, ma
délelőtt, amikor Tanya-val a helyi könyvtárban voltunk, ráleltünk egy bizonyos
1922 –ei lapra. Volt benne két kép. Az egyiken Renée Platt és Charlie Swan
volt. Míg a másikon egy bizonyos Esme Anne Platt.
Amint kiejtettem Esme nevét, mindenki
egyszerre fordult először “anyám” felé, majd vissza felém.
-
Várjunk csak... azt
akarod mondani, hogy Esme az igazi édesanyád? – kérdezett rá a biztosra Adam.
-
Igen azt akarta
mondani. – válaszolt helyettem Tanya. – Hát nem nagyszerű? Bella végre
megtalálta az édesanyját, akit mindez idáig keresett. Esme pedig, vissza kapta
a halottnak hitt lányát. – vázolta össze a lényeget két mondatba. – Na, miért
nem ölelitek meg egymást? – lökött Esme felé.
-
De hát, hogy? És...
alig hiszem el. Hiszen, láttam és hallottam amint... amint az orvosok abba
hagyták a... – nézett rám hitetlenül Esme, miközben a szavakat keresgélte. De,
mielőtt abba hagyhatta volna az elkezdett mondatát, belefojtottam a szót.
-
Tudom, hogy mit érzel
most. Hiszen én is így érzek. – tettem felé még egy lépést, mind addig amíg meg
nem álltam előtte. – Tulajdonképpen az soha nem vetődött fel bennem, mi lesz
akkor ha megtalállak. Nem hittem, hogy élni fogsz akkor amikor találkozom
veled. Annyira vágytam arra, hogy megismerhesselek... Megölelhetlek? – kérdeztem félve.
A válasz helyett, a karjaiba vont. És ha
tudnánk sírni, akkor most biztosan mind a ketten, az örömtől sírnánk...
Amikor elengedtük egymást, azt vettük
észre, hogy kettesben maradtunk.
-
Találkoztam veled, és
még sem tudtam, hogy te vagy az, akit
mindmáig kerestem. – szakítottam meg a csendet.
-
Amikor az orvosok
közölték velem, hogy... hogy nem tudtak megmenteni, veled együtt haltam meg én
is. Te voltál a legfontosabb dolog az életemben. És amikor elveszítettelek, nem
voltam tovább képes élni. Elhagyva a kórházat, csak futottam megállás nélkül.
Mind addig amíg egy sziklás peremhez nem értem. Nem gondolkodtam, hanem
cselekedtem. És levetettem magamat a szikláról. De, mielőtt meghalhattam volna,
akkor talált rám Carlisle. Eleinte, nehezen tudtam elviselni, hogy nem hagyott
meghalni. De, azután az évek elteltével Carlisle és Edward, majd a többiek új
értelmet adtak az életemnek. És bár a te hiányodat senki sem tudta feledtetni
velem, még is megpróbáltam élni a Carlisle adta új élettel. Soha nem
felejtettelek el. Minden egyes nap gondoltam rád. A csoki barna szemeid, az
aprócska ujjaid, lábaid még a mai napig is tisztán él bennem, ahogyan a kicsi
ráncocska is a szád szegletében. És, most hogy itt vagy, és kiderült, hogy te
élsz, hihetetlen boldogsággal önt el. Annyira szeretlek kicsim. – ölelt, újra
magához.
-
Én is szeretlek anya! –
viszonoztam a vallomását.
-
Igaz, nagyon örülök,
hogy visszakaptalak. És annyi kérdésem lenne hozzád, de mivel itt van az előttünk álló öröklét, így erre
bőven lesz időnk. De, most menj és beszélj Edward-dal. – simogatta meg az
arcomat.
-
Honnan...
-
Mindig is tudtam, hogy
mit éreztek egymás iránt. És miután elolvastuk a leveledet, Edward bevallotta
mindannyiunknak, hogy beléd szeretett, és hogy azt a két napot, amelyről
említést is tettél, veled töltötte el. Menj, és hozzátok helyre ami menthető.
Hidd el, minden rendben lesz. – mondta, kedvesen.
-
Köszönöm! – nyomtam egy
puszit az arcára.
Majd, Edward keresésére siettem.
Akire azon szikla szirten leltem,
amelyen a minap meredtem a gondolataimba. Érkezésemre, felém kapta a fejét.
-
Szia! – köszöntem
először.
-
Szia. – köszönt vissza.
Mielőtt minden kertelés nélkül,
belevághattam volna a személyes iránta és vele érzett érzelmeimmel
kapcsolatosan, egy újabb mély levegőt vettem – még akkor is, hogyha éppenséggel
nincs is szükségem rá -.
-
Arra kérlek, hogy
hallgass meg. – kértem, mire ő figyelmesen tekintett a szemeimbe. – Emberként,
nem volt alkalmam szerelembe esni. Sőt mi több, egyetlen egy fiúm sem volt. És
ez nem volt másként sem, vámpírlétem alatt sem. Nem tudtam milyen érzés a
szerelem, hiszen ha soha sem éreztem úgy, akkor honnan tudhattam volna? Csak
elképzelni tudtam. Amikor téged először megpillantottalak, a világ megszűnt
körülöttem létezni. És ha ember lettem volna, biztosan összeestem volna, akár egy
pillantásodtól is. Amikor engem és Rose-t elraboltak, azt kívántam bár még
egyszer újra láthatnálak. Boldog voltam amikor a karjaidba vethettem magamat,
ahogyan akkor azon éjszakán is. Amikor másnap elvittél a rétedre, valami
varázsos érzés kerített hatalmába. Különösnek éreztem magamat, amiért egyedül
engem vittél el oda. De, amikor a vallomásoddal szembesültem, akkor... akkor
megijedtem. Váratlanul ért. Nem voltam felkészülve rá. Nem tudtam, épp ésszel
gondolkozni. Ezért futottam el. Amikor megálltam, akkor alaposan le is
korholtam magamat, amiért ott hagytalak. Mielőtt elfutottam volna, láttam a
szemeidben a szomorúságot. Ami révén nagyon de nagyon haragudtam magamra. Nem
akartam neked fájdalmat okozni, de még is megtettem. Annyira fájt, hogy
megbántottalak. Amikor visszamentem, már nem találtalak ott, ahogyan otthon
sem. És akkor döbbentem rá, hogy én is beléd szerettem. De már túl késő volt.
Ezt tudva, és ennek okáért, hagytam magam mögött Forks-ot. Sajnálom, hogy ilyen
későn ébredtem rá. És bármit megtennék, ha visszaforgathatnám az időt. –
fejeztem be, szomorúan.
Majd elfordítva a fejemet Edwardról, a
figyelmemet az égre emeltem.
-
Hogy aztán újra
elmenekülhess előlem? – hallottam meg néhány perc elteltével a kérdését.
-
Nem. – reagáltam
gyorsan.
-
Akkor? – érkezett az
újabb kérdés, most már mögülem.
-
Mert... mert, akkor
elmondtam volna az érzéseimet. –
feleltem, mire megéreztem a körém fonodó karjait, amelyekkel közben maga felé
fordított.
-
Nem kell ide a
visszaforgatható idő. Ha nem így
cselekedtél volna, akkor az is lehet, hogy soha sem tudtuk volna meg, hogy ki
is az igazi édesanyád. – fogta két keze közé az arcomat. – És, csak hogy tudd,
soha sem késő. – suttogta közelebb hajolva
az ajkaimhoz, amelyeket pillanatokon belül az övéivel be is tapasztott.
Forróság járta át testemet, amint ajkait
megéreztem az enyémeken.
-
Szeretlek Isabella Anne
Swan. – suttogta egy újabb csók közben.
-
Én is szeretlek, Edward
Anthony Masen Cullen. – viszonoztam vallomását, ahogyan a forró szerelmes
csókját is.
Epilógus
Az évek bár elteltek a fejünk felett, még is ugyan
az a fajta erős kapocs köt egymáshoz minket, mint amilyen a kezdetektől fogva.
Soha nem fogom megbánni, hogy Forks-ra esett a választásom. Ahogyan azt sem,
hogy akkor este nem számolva a következményekkel elrohantam hazulról. Mert ha
nem így tettem volna, akkor nem kaptam volna vissza az édesanyámat. Nem kaptam
volna, igaz és hű barátokat, akikre a testvéreimként tekinthetek. És akkor,
soha nem találkozhattam volna, vagyis soha nem ismerhettem volna meg álmaim és
életem férfiát. Akibe mind tudatlanul, a mai napig is menthetetlenül és
visszavonhatatlanul szerelmes vagyok...
“Az igaz
szeretnek, a boldogságnak, és az önzetlen bízalomnak megvannak a maga határai!”
The End
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése