The boundaries of life - A szeretet határai - 5. rész

(Bella)

Két nappal később…

Két napja már, hogy Rosalie-val ebben a sötét lyukban raboskodunk. Az óta a pillanat óta, amióta az a féreg bántani akarta „újdonsült barátnőmet”, nem jelentkezett nálunk. Ahogyan senki más sem.  Felrémlett bennem az a gondolat, hogy lehet elmentek és minket pedig csak úgy itt hagytak. De utána, egyből eszembe jutott a férfi nekem intézett mondata, miszerint az akkor neki kezdett „eszme” cserénket még folytatjuk…

Ez alatt a két nap alatt, Rose-zal igazán összebarátkoztunk. Bár azt sajnáltam, hogy ilyen körülmények között.

Éreztem, a torkomat kaparó fájdalmat. Amely a szomjúságot jelentette. Már két hete, hogy nem is vadásztam, s bizonyára a szemeim a borostyán színei helyett, mélyfeketében tündökölnek már.

-          Mikor vadásztál utoljára? – tette fel a kérdést barátnőm, továbbra is fürkészve szemeimet.

-          Két hete. – suttogtam erőtlenül, és fáradtan.

Eddig még soha nem éreztem magamat ennyire gyengének és fáradtnak. Még akkor, sem amikor legutóbb majd két hétig nem vadásztam.

-          Az nem jó. – sziszegte a fogai között, amikor a nyikorgó vasajtó két nap után újra kinyitódott.

A szemeimet lecsukva tartottam, csak hogy egy kis erőt tudjak venni magamhoz, ha ne tán megint az a féreg készülne valamire. Ám az ő kesernyés illata helyet, egy tulipán illatot éreztem meg.

-          Álljatok fel! – utasított minket, a női hang.

Amelyet szintén két nappal ezelőtt hallottunk.

Ahogyan akkor is, most is ismerősként csengett. Azonban mindaddig nem tudtam hova tenni az ismerős hangot, amíg fel nem nyitottam a szemeimet.

Amikor a tekintetünk találkozott, a régi emlékeim egyike elém tárult…

1936. szeptember 1.

*Új tanév, új diákokkal és a régiekkel egyaránt kezdhetem a mai napot.

Reggel, anya vitt suliba ugyanis apa már korábban elindult a munkahelyére. A suli parkolójában a barátaim, örömmel fogadták az érkezésemet. Szokásunkhoz érve, a bejárati ajtó melletti lévő padot foglaltuk el. Amíg a társaságunkból, néhányan a nyári élményeiket és időtöltéseiket mesélték el, addig én a szemeimmel csak is egy valamire, helyesbítek egy valakire emeltem. Az iskola udvarán álló, hatalmas tölgyfa alatt ült, és ha jól láttam egy könyvet olvasgatott. Hosszú barna haja, hullámokban hevert a vállán. Nem volt ismerős számomra. Ezek szerint, ő az egyik új diák a sulinkban.

Nem tudom mi vezérelt jelen pillanatban, de valamiért meg akartam ismerni őt. Tudtam, milyen újnak lenni egy olyan helyen ahol mindenki ismer mindenkit. Ahol mindenki bandákban tengődik.

-          Mindjárt jövök! – szóltam a srácoknak, majd lekászálódtam a padról és az ismeretlen idegen lány felé közeledtem.

Érkezésemre a lány, kicsit ijedten és egyben meglepetten nézett fel a könyvéből rám. A szemei szintúgy, mint amilyen a haja gesztenyebarna volt. Letelepedtem mellé, majd felé tartottam ez egyik kezemet, miközben bemutatkoztam.

-          Szia, Isabella Swan. De, mindenki csak Bellának hív.

-          Helló. Natalie Clarkson. – köszönt, kissé hezitálva vissza.

-          Ne haragudj, hogy így ismeretlenül idejöttem. Csak, mivel még nem láttalak soha sem itt, de még a városban sem. Így arra gondoltam, hogy bemutatkozok. – mosolyogtam rá, barátságosan.

-          Óh. Értem. Semmi baj. Nem haragszom. Egyébként pedig, igen. Körülbelül egy hete költöztünk ide. – válaszolta, bátortalanul.

A könyve borítójára pillantva, a mosolyom még szélesebb lett. Ugyanis épp az egyik kedvenc könyvemet olvassa.

-          Értelem és érzelem? Ez az egyik kedvencem. – feleltem, amikor kérdőn nézte végig, amíg a borítóján lévő írást olvastam el. – Nagyon jó könyv.

-          Neked is a kedvenced? Mert, nekem is. Már vagy ötödszörre olvasom, de még most sem tudok betelni vele. – mondta, most már ő is megeresztve egy kisebb mosolyt.

Amíg be nem csengettek, addig arról faggattam, hogy honnan jött. És, hogy miért költöztek ide. Melyik a kedvenc tantárgya, miket szeret olvasni, és még egyéb dolgokról faggattam ki őt, ahogyan ő is engem. Amikor megszólalt a csengő, a barátaimhoz szegeződtünk, akiknek egyből be is mutattam őt.

-          Nekem a film is megvan. Ha gondolod, valamikor megnézhetnénk együtt. – utaltam a kezében tartott könyvre, mielőtt elváltak volna útjaink a folyóson.

-          Komolyan? Az nagyon jó lenne. Még nem volt alkalmam megnézni. – felelte boldogan.

-          Akkor, majd a szünetben megdumáljuk, hogy mikor is nézzük meg. Oké? –kérdeztem, mire bólintott.

Majd elköszöntünk egymástól, a következő szünet erejéig…

Soha nem bántam meg, hogy akkor azon a napon odamentem hozzá. Hiszen, ő lett az én másik felem. Mintha az ikertestvérem lett volna. Ő lett az egyik legeslegjobb barátnőm…*

Jelenben…

Visszatérve a jelenbe, hitetlenül tekintettem az alig egy méterrel álló lányra. Ő is ugyanúgy tett, ahogyan én. Azt hittem, hogy már soha sem fogok látni őt. Erre itt van most előttem. Teljes valójában. Annyi változatossággal, hogy gesztenyebarna haja most sötétvörösben pompázott, ahogyan a szemei.

-          Bella? Bella Swan? – kérdezte, csilingelő hangján, amely a vámpírságnak köszönhetően még dallamosabban csendült fel.

-          Naty? – kérdeztem vissza, miközben egy lépést tettem felé.

Ő átszelte a köztünk lévő távolságot, és a nyakamba ugrott. Viszonoztam ölelését. És, ha tudtunk volna, rég sírásban törtünk volna ki mind a ketten.

A kellemes meghitt pillanatunkat, egy mély köhintés zavarta meg. Akinek, számomra orrfacsaró illatot árasztott.

-          Még is mi a jó fészkes fene folyik itt? – harsant mély hangja a levegőben, mire Naty-val elengedtük egymást. – És mi ért ölelgeted te ezt a cafkát? – kérdezte egykori barátnőmet, idegesen.

-          Először is, ő nem cafka. És, ha még egyszer így hívod, esküszöm, hogy letépem a fejed. Másodszor pedig, ő régen a legeslegjobb barátnőm volt. – köpte a férfi arcába a szavakat, fenyegetően.

-          Na persze. Ha evvel a kis színjátékoddal, csupán megvédeni akarod, őket akkor el kell, hogy keserítselek, hogy nem vettem be a sztorit. – mondta, nevetve.

-          Még is mi folyik itt? – lépett egy kapucnit viselő alak, szintén ismerősen csengő hangot hallatva.

-          Ray? – kérdeztem meg az illetőt, amikor hirtelen felismertem a hang tulajdonosát.

Akit megszólítottam, a kérdésem hallatára lecsúsztatta a fejéről a kapucniját, és felém fordult. Amikor a tekintetünk találkozott, csak úgy, mint Naty-nál egy újabb régi emlék jutott az eszembe.

1938. február 14.

*Valentin nap.

A suliban mindenki csak is erről az eseményről beszélt. A csajok azért, mert mindannyian abban reménykedtek, hogy épp ezen a napon talál majd rájuk a nagy ő. Vagy éppen, azt latolgatták, hogy mit kapnak a párjaiktól. Ez alól, csak én és Naty voltunk kivétel.

Mind a ketten a szinglisséget képviseltük.

A tanórák végez tele után, éppen hazafele tartottam, amikor egy ismerős hangot hallottam meg a hátam mögül, amely a nevemet kiálltja. Hátra fordulva, Ray alakját véltem felismerni, aki lihegve fékezett le előttem. Ray a suli leghelyesebb fiúja volt, akiért minden lány oda volt és van is. De, ő mégse foglalkozott egyik lánnyal sem úgy. Csak egyszerű barátként tekintett rájuk. Igaz, a fiú barátaink mindig avval cukkolták őt, hogy biztosan a saját neméhez vonzódik. De, ez nem volt igaz. De, ha még igaz is lenne, akkor sem tudtuk volna őt elítélni. Még akkor sem, ha akarnánk. Hiszen, ő egyhamar bárki szívébe be tudja lopni magát.

Szőke haja csapzód - tan tapadt a homlokára, míg égszín kék szemei az izgatottságtól izzottak.

-          Mi a baj? Esetleg történt valami? – kérdeztem aggódva.

-          Nyugi, nincs semmi baj. Csak… csak valamit muszáj elmondanom neked. – nyögte ki kissé idegesen.

-          De, még is mit? Csak azt ne mond, hogy elköltöztök, mert akkor esküszöm, hogy magamhoz láncollak! – fenyítettem meg játékosan. Mire, egy apró mosoly kúszott az arcára. – Na, mond.

-          Nem is tudom, hogy hol kezdjem. – vakarta meg a tarkóját, zavartan. – Az a helyzet, hogy… hogy nekem tetszik Naty. Elhívtam moziba, amire ő igent mondott. És, én… egyszerűen félek, hogy elszúróm. Te ismersz mindenki közül a legjobban, és éppen ezért hozzád fordultam valami tanács féléért. – fejezte be, egy kis meg könnyebbült sóhajjal egyetemben.

Amint a mondandója végére ért, egy elképedt és egyben boldog mosoly kúszott az arcomra. A legeslegjobb barátnőmet randira hívta, a legeslegjobb barátom. Akit szinte a bátyámként szeretek.

-          Köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem. Ahogyan azt is, hogy hozzám fordultál. Örülök, hogy Naty az a lány, aki iránt érdeklődsz. És, hidd el, ha önmagadat adott, ahogyan eddig is. Akkor minden a legnagyobb rendben fog menni. – mosolyogtam rá bátorítóan, mire magához ölelve nyomott egy puszit a homlokomra.

-          Köszönöm. Te vagy a világon a legeslegjobb barát, és egyben a legeslegjobb fogadott húg. – suttogta a fülembe, hálásan.

A szavait hallva a szemeimbe könnyek szöktek, az örömtől.

Hazaérve boldog mosollyal az ajkaimon, terültem el az ágyamon, és abban reménykedtem, hogy Naty és Ray randija boldog véggel fog végződni, az este során.

A bizakodásom, és a reményem nem volt, mint hiába. Ugyanis már másnap kéz a kézben jöttek az iskolába, ahol mindenki örömmel fogadta a kapcsolatukat. Még azok a lányok is, akik eddig abban reménykedtek, hogy majd Ray köz - ölük választ valakit…*

Ismét a jelenben…

Ő is ahogyan Naty is, először hitetlenkedve meredt rám, majd közelebb lépett hozzám.

- Bells? Az én kicsi Bellsem? – kérdezett.

Mire, elképedt mosollyal bólogattam. Az arcára boldog mosoly virult, majd hirtelen felkapott a talajról és megpörgetett.

-          El sem hiszem, hogy újra látlak. Azt hittem, hogy már soha sem látlak, látunk többé. Amikor eltűntél, hetekig – hónapokig – évekig kerestünk téged. Mindenkinek fájt a hiányod. De, mégis mi lett veled? Hol voltál, és miként lettél vámpír. Mi történt veled, mit csinált ennyi éven át? – ostromozott meg a kérdéseivel.

-          Ígérem, minden kérdésedre válaszolok. De előtte azt áruld el, hogy mégis miért tartotok itt minket fogva? Mit akartok velünk tenni?

Bár, nagyon örültem annak, hogy a múltamból itt van most előttem az a két személy, akiket az igaz barátaimnak, sőt mi több testvéreimnek tudhattam. Akikről azt hittem, hogy már soha sem fogok látni őket. De, mégis meg akartam tudni az itt létünk az okát.

-          Veletek semmit sem fogunk tenni. Azt, hogy mégis miért vagytok, ti itt azt én sem tudom pontosan. Csak annyit tudok, hogy két vámpírral futottak össze az embereim, akik közül az egyiket meg is ölte valamelyikük. És mivel az egyik emberem meghalt, tudni akartam ki volt az a személy, aki megölte őt. Ezért vagytok itt. Ahogyan én is, hogy megismerhessem az a személyt. – válaszolta, higgadtan. Mire, az eddig némán hallgató féreg dühösen felhorkant.

-          Csak, ne hogy azt mond már te is, hogy ismered ezt a ribancot! - ripakodott rám dühösen Ray-re.

A ribanc szónál, Ray vörös íriszei feketévé változtak, majd az előtte álló férfit a torkánál megragadva taszított fel a falra.

-          Még egyszer ne merj ilyen hangnemet megemelni felem, ahogyan Naty-val szemben sem. Másodszor pedig, ha még egyszer akár egy rossz szóval is illetni mered Bellát, meghalsz! Értve vagyok? – kérdezte sziszegve a fogai között, amire a férfi csak bólintani tudott.

-          Sajnálom. – fordult vissza felém.

-          Nincs semmi. – válaszoltam. – Én voltam az a személy, aki megölte az egyik emberedet. Ahogyan majdnem őt is. – mutattam a torkát fogó alakra. – Amit meg is teszek, ha még egyszer akár csak egy újjal is hozzáér Rose-hoz. – biccentettem a hátam mögött döbbent, és kérdőn tekintő szőkeségre.

-          Ígérem neked, nem fogok az utadban állni senki sem, ha ez így lesz. – nézett rám. – De, menjünk innen egy kényelmesebb és hangulatosabb helyre. Ahol nyugodtan elmesélhetünk egymásnak mindent. – fogta át Naty derekát, amit én mosolyogva figyeltem meg.

Az ajánlatára, beleegyezően bólintottam. Majd karon ragadva a még mindig döbbent Rosalie-t, követtem Ray-éket. Fel egy beton csigalépcsőn egészen egy hatalmas faházig, amelynek az oldalai egy része hatalmas üvegablakokból állt. Amíg Naty Ray mellett foglalt helyett, addig én Rosalivel a velük szemben lévő kanapén. 

Majd ahogyan én is, ők is elmesélték a történetüket onnantól kezdve, amikor utoljára láttak engem…