(Edward)
Bár
meglehetne állítani az időt. Bár így maradhatnánk örökre.
Egymás karjaiban.
Érezve
a másik jelenlétét. Érezve ujjaink játékát a másikon.
Még soha eddigi életemben nem éltem át
ilyen, élményi pillanatokat mint amilyent, a karjaim közt fekvő szépséges
angyallal.
Csodás érzés volt az ajkait az enyémeken
érezni. Felemelő érzés volt, az ajkaimmal és az ujjaimmal felfedezni teste
minden egyes részét. Ahogyan gondolatban lejátszottam az ez előtt történtek
pillanatait, éreztem amint a vágyaim újra feltámadnak. De megpróbáltam magamat
visszafogni. Hiszen, csak nem támadhatom le őt újra. Nem akarom, ezt a nyugodt,
békés és leírhatatlan pillanatot elrontani.
Azonban a gondolataim közé akaratlanul
is beférkőzött az a kérdés, amelyre nem igazán akartam a választ hallani.
Mi lesz ezután? Mi lesz velünk?
Képes lennék elhagyni Lily-t érte? – A
válaszom: Igen.
Vajon, ha szakítanék Lily-vel, ő velem
maradna?
Erre a kérdésre csak is ő tudná megadni
a választ.
Bár tudnám, hogy mire gondol most. Vajon
ő is azon morfondírozik, hogy mi lesz velünk ezután?
Meg kellene kérdeznem őt, de egyszerűen
nem megy. Félek, hogy esetleg azt mondaná, hogy ennyi volt. Azonban én nem érem
be ennyivel. Képtelen vagyok távol tartani magamat tőle. Nem megy. Minden egyes
percben, csak is mellette szeretnék lenni. Ölelni és csókolni őt, akkor és ott,
amikor csak akarom.
-
Bár tudnám, hogy mire
gondolsz most. – suttogtam a füle tövébe, ahova egy apró csókot leheltem.
-
Ugyanezt mondhatnám én
is. – tornázta fel magát, épp csak annyira, hogy a tekintetünk egybe
olvadhasson.
A kijelentésén muszáj voltam
elmosolyodni.
Annyira csodálatos, gyönyörű ő. Neki
sikerült mind azt elérni amit eddig soha senkinek. Neki sikerült megdobogtatnia
rég, halott szívemet. Amely csak is miatta, érette dobog.
Egy kusza tincs, amely érdekes módon
vörös volt, az arcára tapadt. Levéve az egyik kezemet a derekáról, simítottam a
fülé mögé a haját, miközben a gyönyörű karamella tekintete még mindig fogva
tartott.
A fejemet feljebb emeltem a párnáról, és
amikor az ajkaink közel kerültek egymáshoz, lassan összeillesztettem őket.
Először lágyan ízlelgettem ajkait, majd
a nyelvemmel az övét felkeresve szenvedélyes táncba hívtam. Éreztem amint
átveti rajtam egyik lábát, mire a kezeimet a fenekére téve, csúsztattam őt
fentebb, mind addig amíg újra el nem vesztem benne.
Mind a ketten egyszerre nyögtünk bele a
csókba... majd pár másodperc elteltével, Bella mozogni kezdett. Csókunkat
megszakítva, mozgott... vagyis inkább ringatózott. Amikor a kerekded mellei a
mellkasomat súrolták, a torkomból morgás szerűség szakadt fel, majd a fenekébe
markolva kényszerítem őt a gyorsabb mozgásra.
Lejjebb hajolt, hogy ajkaink újra eggyé
váljék.
Gyengéden csókoljuk egymást, miközben ő
továbbra is mozog. Beszívom elsőnek az alsó ajkát, majd a felsőt. A fogaim közé
csippentve ajkait, óvatosan húzogatom, még több kéjes sóhajokat kiváltva
angyalomból.
Mindketten éreztük, hogy már nincs sok
hátra így Bella még gyorsabban mozgott, mind addig amíg el nem ért minket a
csodálatos gyönyör. Hagytam, hogy szorosan belém kapaszkodjon, és miközben a
csupasz hátát simogattam fel és le, egymás szaggatott lélegzetvételeit
hallgattuk.
Bár erre a vámpír mivoltunknak
köszönhetően, nem lenne szükségünk. Azért még is van, amit a testünk nem felejt
el.
Percek, avagy órák telhettek el
felettünk, amikor Bella kibújt a karjaim közül és maga köré tekerve a lepedőt,
kimászott az ágyból.
Felkönyökölve figyeltem, amint a szoba
egyik sarkában lévő, két ajtós szekrényhez lép, és tiszta ruhákat vesz ki.
Kiakartam mászni, hogy aztán a karjaimba fogva őt, visszacipeljem az ágyba. De
még sem tettem. Kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy egyenlőre most csak
ennyit kaphattam belőle. Még akkor is, ha többet kaptam belőle az elmúlt pár
óra alatt mint amiről még álmodozni sem mertem volna. Azonban belőle sosem
lenne elég, ezt tudom és érzem is.
Némán lépett az egyik ajtóhoz, ami épp a
fürdőszobába nyílt, és belépett oda. Hallottam amint a lepedő a csempére
huppan. Hallottam amint megnyitva a csapot, éppen a számára megfelelő
vízhőmérsékletre állítja be a vizet.
Pár másodperc töredékébe tellett, mire
miután elképzeltem amint a víz cseppek érinti selymes – gyönyörűen kecses
testét, azonnal kiugrottam az ágyból. Hipergyorsasággal mögötte termettem, és
az egyik tenyeremet a hasára csúsztatva húztam őt közelebb magamhoz, míg a
másikkal a bal vállára simítottam gesztenyebarna haját. Csak, hogy apró
csókokat lehelhessek a nyakára és a fültövébe egyaránt.
-
Nincs még eleged
belőlem? – kérdezte, mosolyogva.
-
Belőled sosem elég. –
feleltem, miközben a fogaimmal a fülcimpáját harapdáltam.
A kijelentésem után, felém fordult.
Karjait a nyakam köré fonva húzott lejjebb, egészen közel az ajkaihoz.
-
Ennek örülök. –
suttogta az ajkaimba, s most ő kezdeményezte a csókot.
Amit rögvest viszonoztam is.
Megszakítva a csókunkat, megmosdattuk
egymást, majd miután felöltöztünk, és megbizonyosodtunk arról, hogy a házban
egyedül is csak mi ketten vagyunk, Bellát kézen fogtam és a „rétem” felé
vezettem őt.
A zöld színben pompázó réthez érve,
megálltam, és elengedtem Bella kezét. Csodálattal figyeltem amint, elkerekedett
szemmel tesz egy majd nem sokkal később még több lépést előre. Majd körbe –
körbe fordulva, térképezi fel eme gyönyörű és nyugodt hangulatú helyet.
-
Ez... gyönyörű. –
suttogta, a rét közepén állva.
-
De te még gyönyörűbb
vagy. – mondtam, mire mosoly jelent meg meggyvörös ajkain.
-
Ne mondj olyat, ami nem
igaz.
-
Én csak is az igazat
mondtam neked Bella. Te vagy a leggyönyörűbb nő, akit valaha is láttam. Kérlek,
ez alól ne legyen semmi kétséged. – amint mögé termettem, az ujjaimmal végig
simítottam szépséges arcán.
-
Ez a kedvenc helyed? –
kérdezte, lehunyt szemekkel.
-
Igen. – válaszoltam,
majd megfogva a kezét, húztam őt le magammal a fűbe. S miután kényelmesen
elhelyezkedtünk, elmeséltem neki, hogy mikor is találtam rá a rétre. – Még
akkoriban fedeztem fel amikor, Carlisle-lal, és Esme-vel először jöttünk Forksba.
Amint először megpillantottam ezt a helyet, azon pillanatban beleszerettem. És
onnantól kezdve, amikor egyedüllétre vágytam mindig ide jöttem ki.
-
Lily-t is elhoztad már
ide? – tette fel hirtelen a kérdést, ám a hangjában némi gunyort véltem
felfedezni.
-
Nem. Rajtad kívül senki
mást nem hoztam ide. A családom tagjai nem is tudják, hogy hol van. Csak annyit
tudnak, hogy van. – feleltem.
-
És akkor engem, hogy –
hogy elhoztál ide? – fordult meg, és kíváncsi tekintetét az enyémbe
mélyesztette.
-
Őszintén? – kérdeztem, mire
egy bólintás volt a válasza. – Nem tudom. Hirtelen ötlet volt. Egyszerűen nem
akartam elszakadni tőled. Azt akartam, hogy velem légy, egy olyan helyen ahol
senki sem zavar minket. Ezért hoztalak el téged ide.
-
Köszönöm. – lehelt egy
apró csókot ajkaimra.
Hosszú ideig ültünk még így
összeölelkezve a rétemen, közben pedig élete azon részéről faggattam őt, amikor
még ember volt.
Amikor Bella egyszer csak elhallgatott,
és hosszú percekig meg sem szólalt, kezdtem aggódni.
-
Mi a baj? – kérdeztem
meg, kedvesen.
-
Mi lesz velünk? – tette
fel azt a kérdést, amelyre a minap már egyszer én is gondoltam.
-
Nem tudom... – mondtam
ki. - ... de azt igen is tudom, hogy én veled szeretnék lenni.
-
Ahogyan én is szeretnék
veled lenni... de...
-
...de?
-
De neked ott van Lily,
aki szeret téged, és én...
-
Te?
-
Én nem szeretnénk
kettőtök közé állni. – felelte, majd kiszakítva magát a karjaim közül ma már
másodszorra, és fel állt.
Én is föl álltam, majd a derekánál fogva
fordítottam magam felé.
-
Nem vagyok Lily-be
szerelmes. Soha nem is voltam az. Szép, okos és kedvelem őt. De csak ennyi. De,
te más vagy. Te már az első pillanattól kezdve megbabonáztál. Amikor te és
Rosalie eltűntetek, azt éreztem, hogy ha bármi bajod is esik, avagy ha nem
látlak soha többé, akkor én abba belehalok. Amikor meglettetek és magamhoz
ölelhettelek, a földkerekség legboldogabb vámpírjának éreztem magamat. Amiért
nem esett semmi bajod, amiért a karjaimba tarthattalak. A nap minden percében
csak is körülötted forogtak a gondolataim. Amikor veled vagyok, elhiszem hogy
ennek az életnek is van értelme. Melletted vagyok csak igazán önmagam. Amikor
tegnap megcsókoltalak, és te viszonoztad a csókom, akkor már biztosra tudtam,
hogy képtelen lennék többé magamat távol tartanom tőled. Ezért is jelentem meg
nálad az este. Nem akarok tőled távol lenni, ölelni és csókolni akarlak a nap
minden egyes percében. Akkor és ott ahol azt szeretném. Téged akarlak, senki
mást. Régi hallott szívem, éretted dobbant meg újra. Szeretlek Bella.
Vallottam színt, a vele való
érzelmeimről. Hagytam, hogy a szavaim teljesen eljusson a tudatáig.
Néhány perc elteltével, az ajkait
szólásra nyitotta.
-
Én...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése