The boundaries of life - A szeretet határai - 6. rész

(Bella)

Az idő oly annyira elrepült a fejünk felett, hogy már egy újabb nap kezdte kezdetét. A hatalmas üveg ablakokon a nap fényei erősen törtek utat maguknak, így meg - megcsillogtatva a bőrünket.

A torkomat egy újabb égető érzés fogta el, amelyet igyekeztem nem kimutatni.

Minél előbb el kell mennem, vadászni. – gondoltam magamban.

-          Ne haragudjatok, de azt szeretném megkérdezni, hogy mi lesz velünk? Itt kell maradnunk, vagy el mehetünk? – tettem fel az igen fontos kérdést, amelyre csak is pozitív választ vártunk, Rosalie-val egyetemben.

-          Természetesen elmehettek. S ha tudtam volna, hogy te vagy az. Akkor már rég elengedtünk volna. – felelte, őszinte mosollyal Ray. – És, ha nem gond hazakísérnénk titeket.

Az ajánlatát halva, Rose felé fordítottam a tekintetemet, amelyet ő állt is. Válaszul bólintva jelezte, hogy ő neki nem gond. Így nekem sem volt az.

-          Nem, természetesen nem gond. De, őt ne hozzátok magatokkal. Mert ha nem én, akkor Rose párja, avagy a családja fogja őt kinyírni. – válaszoltam, miközben arra a féregre böktem, aki mindvégig fültanúja volt a beszélgetésünknek.

-          Rendben. – vágta rá azonnal, Naty egy széles mosollyal. – Akkor, mire várunk? Induljunk! – csapta össze a tenyerét, hiperaktívan.

Ekkor, Rose halkan motyogott valamit. Amely valahogy így hallatszott:

-          Akár csak, Alice.

-          Hamarosan látni fogod őt, ahogyan a többi családtagodat is. – simítottam végig a karján, biztatólak.

Mire ő, halványan elmosolyodott.

Ahogyan Ray-ék ígértek, elengedtek minket, de ő és Naty csatlakoztak is hozzánk. Barátaim segítségével, sikerült visszajutnunk arra az útra, amely felől érkeztünk. Pontosabban a házamhoz vezető út felé tartottunk.

Amikor eljutottunk arra a tisztásra, ahol Rose-ra találtam rá. Ahonnan „elraboltak” minket, egyszer csak ismerős illatokat fújt felénk a szél. Ami miatt mindannyian egyszerre kaptuk fel a fejünket. És őt hitetlen/döbbent szempárral találtuk magunkat szemben. A döbbenettől először Emmett ocsúdott fel. Arrébb lökve a mellette álló, Jaspert felénk rohant. Csak hogy, szerelmét minél hamarabb a karjaiba tarthassa.

A szemem elé kerülő látvány, mosolyt csalt az arcomra.

Ahogyan Emmett, hirtelen felkapta Rose-t a földről és a karjai közt tartva, pörgette meg párosukat. Miközben megkönnyebbülten csókolták meg egymást.

-          Jól vagy? Bántottak? – rohamozta meg aggódóan, kérdéseivel Em, Rose-t.

Aki, ha most tudna, megkönnyebbülten hullajtana könnyeket.

-          Igen, jól vagyok. Hála Bellának. – motyogta, szerelme vállába a válaszokat Rose.

Miközben Rose, és Emmett egymást ölelgették addigra az én tekintetem összefonódott Edward arany barna szemeivel.

Amelyekben a megkönnyebbülés, és a viszontlátás örömét véltem felfedezni a temérdek, számomra még ismeretlen érzések mellett.

Nem tudom, hogy mi vezérelt a következő tettemre, de most ebben a pillanatban nem is érdekelt.

Közelebb léptem hozzá, majd a karjaimmal átöleltem őt. Éreztem rajta a pillanatnyi döbbenetet, amely nem tartott tovább négy vagy öt másodpercnél, mert a karjait körém fonva, hozott közelebb magához.

Nem számított ebben a pillanatban, sem a tér, sem az idő.

Nem számított, hogy őt várja a barátnője.

Nem számított, hogy a barátaim, avagy a családja tagjai közül néhányan éppen mind, szemtanúi a mi ölelkezésünknek.

Egyedül csak az számított jelenleg, hogy itt van. A karjaiban tart, és hogy engem ölel.

Éreztem napfény illatát, amely az orromba kúszott. Amelyet, boldogan szippantottam be. És, raktároztam el mélyen magamban. Csak hogy az emlékeim részese lehessen.

Az elmúlt két napban, akárhogyan próbáltam nem rá gondolni. Mégis ő járt a fejemben. A gyönyörű aranybarna szemei. A féloldalas mosolya, a bársonyos hangja. És az illata.

Arról ábrándoztam, hogy majd egyszer a karjaiba zár, féltőn és szerelmesen. Arról, hogy majd azt mondja nekem, hogy: Szeretlek.

Mind ez csak egy ábránd. Amely közül, most egyedül is csak az ölelése teljesülhetett be. A többi pedig nem. Hiszen, ő mást szeret.

Még ha esetleg nem is olyan szerelemmel, mint mondjuk Rose és Emmett szeretik egymást, mégsem lehetünk együtt…

(Edward)

Hatalmas kő esett le az én, és a családom többi tagjainak a halott szívéről, amikor nővéremék elő kerültek.

Megpillantva Bellát, földöntúli érzés járta át a testem minden egyes részét. Bár, a szemei sötétek voltak, mégis gyönyörű volt. Gyönyörnek láttam őt. Mert az is volt. Még így, kissé koszosan és kócosan is.

Amikor a karjaiba fonta magát, és a finom frézia illata az orromba kúszott, teljes lényemet boldogság járta át.

Amióta ő és nővérem eltűntek, annyiszor képzeltem már el ezt a jelenetet. Csak éppen egy kis változatossággal. Hogy majd én lépek közelebb hozzá, és a karjaimba zárom.

Boldognak éreztem magam, amiért itt van. Amiért nincs semmi baja. Amiért most az én ölelésemben van. A hátamra simuló tenyerei által, mintha a bőröm felforrósodott volna, az érintései nyomán.

Amikor a meggyvörös ajkaira esett a pillantásom, hatalmas késztetést éreztem arra, hogy megízlelhessem őket. Csókolni akartam őt. Érezni akartam teste közelségét, akár egy életén át is.

A családom gondolatait hallva, ajkaimra mosoly kúszott.

-          Olyan tökéletes páros lennének. – Így, Alice.

-          Az érzéseik és a viselkedésük annyira nyilvánvalóak, hogy szinte lerí róluk. Nagyon is vonzódnak egymáshoz. – így Jasper.

-          Igazán összeillenének. – így Carlisle.

-          Na, öcskös, Bella igazán dögös csaj. Aki nem mellesleg sokkal jobban illene hozzád. – üzente bátyám.

-          Akárki is legyen az a gyerek, aki éppen Bellst öleli, de ha akárcsak egyszer is megbántja, akkor annak nem lesz köszönete. – hallottam meg egy eddig ismeretlen férfi gondolatot, aki Belláékkal érkezett.

-          Milyen aranyosak. – gondolta egy másik hang.

Amely egy női hang volt. Aki, a férfi társa lehetett. És a gondolataiban láttam, hogy ők régebben Bella emberi barátai voltak.

-          Remélem, mind a kettőjük szeme felnyílik és küzdeni fognak majd azért, hogy együtt lehessenek. – s végül így Rose.

Nővérem gondolata, nagyon is felkeltette a figyelmemet. Miszerint, hogy reméli küzdeni fogunk majd azért, hogy mi együtt lehessünk.

Vajon tényleg ennyire összeillenénk Bellával, ahogyan azt a többiek látják?

Egyedül csak is azt tudom, hogy őt akarom. Szinte mágnesként vonz magához, pedig nem is ismerem. Egyetlen egy mosolyával. Egyetlen egy pillantásával sikerült neki az elérni, amelyet eddig még soha senki sem tudott. Mégpedig azt, hogy a gondolataimban csak is ő járjon.

Nem sokkal később, Bella kiszabadította magát. Csak, hogy köszönthesse a családom itt lévő tagjait is.

 A kezeim pedig akaratlanul is, lehullottak kecses derekáról. Mert fegyelmeznem kellett magamat, hogy attól függetlenül… hogy én a rövid ismeretségünk alatt, sokkal több érzelmet táplálok iránta, mint amilyent Lily- iránt kéne. Az akkor sem bizonyítja azt, hogy ő is ugyanúgy érezne irántam, mint én iránta.

Az a gondolat, hogy esetleg ő nem viszonyozza az érzéseimet, keserűsséggel öntött el. Amely viszont igaz is lehet. Hiszen, amilyen közvetlen volt az öcsémmel, az azt tanúsította, hogy többet érez ő iránta, mint amilyent esetleg irántam érezne. De, akkor mégis miért ölelt meg engem? Mondjuk Alice, Jasper avagy Carlisle helyett?

Ezek szerint, ha nem érezne irántam valamit, akkor csak nem ölelt volna meg. És akkor nem is hagyta volna, hogy viszonozzam az ölelésemet, kicsit hosszabban.

Ezekkel a gondolatokkal, tértem a családom tagjaival, Bellával és az ő barátaival vissza. Vissza Bella házába.

És a tudat, hogy van remény:

Remény, miszerint ő is úgy érez, mint ahogyan én.

Remény, hogy egyszer együtt lehetünk… biztos löketett adott, a vágyaim beteljesüléséhez…