The boundaries of life - A szeretet határai - 4. rész

(Edward)

Egész eddigi életemben úgy éreztem magamat jól, hogy „szingliként” tengettem a napjaimat. De, mind ez megváltozott akkor, amikor betoppant a családunk életébe Lily. Bár, eleinte kicsit ódzkodtam tőle. Hiszen mégis a Volturi tagja volt. De amikor eldöntötte, hogy szeretne áttérni a mi életmódunkra, akkor úgy gondoltam megérdemel egy esélyt. Ahogyan mindenki más.

Egészen a mai napig úgy is hittem, hogy jól döntöttem akkor, amikor adtam neki egy esélyt arra… hogy bebizonyítja ő más. Megkedveltem oly annyira, hogy adtam a kettőnk kapcsolatának is egy esélyt.

Nem csak megkedveltem, de meg is szerettem az idő alatt amióta ő is a családunkhoz tartozik. De, az iránta érzet szeretetem nem tudott átalakulni szerelemmé. Bár, nem tudom milyen valójában szerelmesnek lenni. Csak a látszottakból tudom, megkövetkezi a szeretetet a szerelemtől. Mert amit én Lily iránt érzek, az nem szerelem.

De, hogy akkor miért is vagyok vele? Magam sem tudom igazán. Talán csak abban reménykedtem, hogy egyszer viszonozni tudom majd az irántam érzet szerelmét? Vagy csak, egyszerűen azt akartam, hogy legyen mellettem egy olyas valaki, akit a páromnak tudhatok?

Azonban amikor megpillantottam Bellát, a testem valami földöntúli érzés járta át. A szépsége még nővéremet Rosalie-t is fölül múlja. Vörösesbarna hullámos haja finom eper illatot hagyott maga után, minden egyes megmozdulása után. Amely a frézia illatával keveredve, sikerült elbódítania a fejemet. Gyönyörű karamella szempárjai, rabul ejtették az enyémeket mind ahányszor a tekintetünk találkozott.

Lehet, hogy hihetetlenül hangzik. Ahogyan még saját magamnak is. De, azt hiszem ilyen érzés lehet valakibe, első látásra beleszeretni…

Gondolataimból, Bella nevetése térített vissza a jelenbe. Majd az események történése oly gyorsan pörögtek, hogy arra eszméltem fel… hogy sem Rosalie, sem pedig Bella nem tartózkodott a házban.

A házban maradandó családom gondolatai ezerrel üvöltöttek a fejemben, ami csoda, hogy még nem csattant szét.

-          Mégis mire volt ez jó? – nézett húgom, a szorosan belém karoló Lily-re idegesen.

-          Ha Rose bébimnek valami baja esik, azt egy életen át fogod bánni! – csattant fel Emmett is, nem sokkal később.

Még soha eddigi ismeretségünk alatt, nem láttam bátyámat ilyennek. Mérgesnek, elkeseredettnek és még sorolhatnám, ha nem csaponganának a saját gondolataim is a fejemben.

Lehet, hogy most éppen nekem kéne lenni annak a személynek aki Lily mellé áll, de képtelen voltam rá.

Magam sem értem, hogy miért. De féltem, hogy soha többé nem fogom Bellát látni. Hogy nem lesz több időm arra, hogy jobban megismerhessem őt. Féltettem őt, ahogyan a nővéremet is.

Eltoltam magamtól Lily-t, és felegyenesedtem.

-          Én, nem akartam. Sajnálom, annyira sajnálom. – kapott utánam. – Edward, te ugye elhiszed nekem, hogy én nem ezt akartam?

Lily arcára emelve a tekintetemet, a szemeiben a bűntudatot és a kétségbeesést véltem felismerni. De, ez mégsem volt elég. Nekem nem. Ahogyan a családtagjaimnak is, Esme-n és Carlisle-n kívül. Ők hittek neki.

Ahogyan én is akartam, vagy nem is tudom, hogy akartam –e hinni neki.

-          Nem tudom. – suttogtam válaszként, miközben kihúztam a kezemet az övéiből.

Majd az ajtó felé vettem az irányt.

-          Hová mész fiam? – hallottam meg, apám hangját.

-          A nővéremék után. – feleltem.

-          Ne! Bella ott van vele, aki tud magára vigyázni. Ahogyan Rose is. – állított meg az öcsém, Adam.

Kinek a gondolatai Bella körül forogtak. Láttam a gondolataiban, hogy mennyire fontos neki Bella. Aggódott, és egyben féltette is őt, bár tudta, hogy meg tudja védeni magát.

Az öcsém szerelmes lett Bellába. Abba a nőbe, aki az első pillantásnál megbabonázott.

Nem engedhetem meg magamnak azt, hogy mégis beleszeressek. Mert ő az a lány, aki boldoggá tette az öcsémet. És ahogyan elnéztem őket a mai napon, rá kellett, hogy döbbenjek. Bella is szereti Adamet.

És, én nem állhatok kettejük közé. Le kell tennem arról, hogy én és Bella egyszer, egy párt fogunk alkotni, ahogyan azt a gondolataimban elképzeltem…

Az órák csak teltek és teltek. Az órámra pillantva az idő, már hajnali hat órát mutatott. De, Rosalie-ék még sehol sem voltak. A családom tagjain végig nézve, rajtuk is az aggodalom, és a féltés jelei mutatkoztak.

-          Nem bírom tovább. Akármit is mondotok, vagy tesztek én utánuk megyek. – pattant fel Emmett a kanapéról, majd az ajtó felé vette az irányt.

-          Mi is veled megyünk. – pattant fel pöttöm húgom is.

-          Rendben. De azt hiszem, hogy Lily maradjon itt. – szólalt meg apám. – És valakinek vele kéne maradnia. –nézett végig rajtunk.

Azonban egyikünk sem ragaszkodott ahhoz, hogy maradjon. Ahogyan én sem.

-          Menjetek, majd én itt maradok vele. – mondta Esme. Aki időközben át ült Lily mellé, és végig simított a karján.

Mi csak egyetértően bólintottunk, majd szétválva a lányok keresésére indultunk…

Már órák óta csak körözgettünk, de a lányoknak semmi nyoma sem volt. Mindannyian idegesen álltunk egy körbe, és azon morfondíroztunk, hogy mi történhetett. Amikor is Alice hirtelen az egyik percről a másikra megdermedve állt mellettünk, és csak üveges tekintettel meredt előre. Tudtuk, hogy látomása van. Amit én is nyomon követtem.

*Rosalie-t és Bellát láttam, távol állva egymástól egy barlang szerűségnek nevezhető helyen. Egyszer csak egy vasajtó nyitódott ki, amelyen egy hosszú sötét hajú alak lépett ki, akinek a szemei vérvörösek voltak.

- Te szöszi velem jössz! – szólította meg a nővéremet, akihez további gusztustalan perverz mondatokat intézet, miközben a karjánál fogva rángatta el az ajtóig.

A nővérem arcán a félelem, a fájdalom és a gyötrődés érzelmeit véltem felfedezni. Azonban mielőtt a férfi magával vihette volna Rose-t, Bella szólalt meg.

- Ha megteszed, esküszöm, végzek veled! Még akkor is, ha az, az életünkbe fog kerülni. – intézte hozzá a szavait, mindeközben kitartóan nézett a férfi szemébe. Akinek a vigyora azon nyomban leolvadt az arcáról. A férfi ugyanúgy állta Bella elszánt tekintetét, s miközben a gondolataiba merült az ajtóban egy fiatal lány bukkant fel. Azzal az indokkal, hogy figyelmeztesse azt a mocskot. Aki a lány felbukkanása miatt idegesen hagyta el azt a helyet, ahol a nővéremet és Bellát tartják fogva. Az ajtó becsukódása után, Bella Rose mellett termett, akit a falhoz támogatott. Majd újra néma csend telepedett kettejük között…*

És a látomás itt véget is ért. Alice-szel egymásra pillantottunk, és miközben én egyetértettem a gondolataival, a többiek minket fürkésztek kíváncsi tekintettel.

-          Elmondanátok nekünk is, hogy mi volt abban a látomásban? – dörrent ránk Emmett.

*Elmondom én, oké?* - kérdezte tőlem húgom, amire én csak egy bólintással válaszoltam.

Majd Alice elkezdte elmesélni a többieknek is a látomását. Ami után Emmett és Adam egyaránt, dühbe gurult.

-          Ha az a mocsok, még egyszer hozzáér, én esküszöm, amint a kezeim közé kerül, letépem a fejét! – morogta Emmett az orra alatt, miközben azt fontolgattuk, hogy hol lehetnek most a lányok, s hogy miként is tudnánk őket kiszabadítani…