Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Szemtől - szemben, Mr. Ellenállhatatlannal!

...Amikor a tekintetünk összekapcsolódik elvesztem a külvilággal a kapcsolatot, és csakis az ő hitetlenséget és az örömet sugározó szürke szemeibe nézek....

  Azonban mire észbe kaphatnék, hogy mégis mi a fenét művelek, amikor arra a döntésre határoztam el magamat, hogy semmilyen jelét sem fogom adni annak, hogy még mindig érzek valamit iránta... elfordítom a tekintetemet róla. Hosszú perceknek tűnik számomra, mire a figyelmemet újra a házasságot kötő fiatal párra tudom emelni.

  A szertartás gyönyörű , és amikor a pap végszóként kimondja, hogy a vőlegény megcsókolhatja a menyasszonyt, akkor Elliot, hogy még színesebbé tegye ezt a pillanatot mindenki számára, hátra dönti barátnőmet, aki egy nagyot sikkantva fonja a karjait újdonsült férje nyaka köré. Majd amikor megtörténik az első hitvesi csók, mindenki nagy tapsviharban és üdvrivalgásban tör ki. Ezután pedig mindenki egyszerre tódul az ifjú pár köré, hogy a jókívánságaikat és gratulációikat tudják átadni nekik.

  Majd Grace kérésének eleget téve, a felállított sátorban lévő kijelölt helyeken foglalunk helyet. Az örömanyák és az örömapák utáni tósztot  én folytatom. Felidézve egy rövidke kis emléket, amelyen barátnőmmel könnyezve mosolygunk egymásra,  egy néhány soros idézettel fejezem be a gratulációmat, amelyet külön az ifjú párnak írtam.

-          „Akit párodul melléd rendelt az ég, becsüld meg, szorítsd meg kezét. És ha minden álmod valósággá válik, akkor se feledd el, Légy hű mindhalálig.” ...tiszta szívből kívánom, hogy ez a szerelem, amely köztetek van, örökké tartson – emelem fel a poharamat, ahogyan mindenki más is teszi. – Az ifjú párra! – kiáltom, majd kortyolok egyet a pezsgőből, miután viszonzom Kate és Elliot ölelését.

  A figyelem nem sokkal később Christian-ra terelődik, aki pár szavas mondatával mindenkit levesz a lábáról, köztük engem is. De amikor a tekintetünk találkozik, igyekszem minél közömbösebben viselkedni az ő irányába. Éppen ezért intézem mindig úgy a következő órákban, hogy inkább kínzom magamat egy hatalmas társaságban, mint hogy beszélgetésbe elegyedjek vele. Még akkor sem, ha legbelül a pillangóim ezerszeresen kelnek szárnyra, amiért újra látom őt teljes valójában.

  Akikkel csak tudok, néhány perc erejéig mosolyogva váltok szót, de amikor a hosszú asztalon lévő terítékhez érek, egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat, amiért végül egyedül lehetek, legalább egy kis ideig...

  Ám mint mindig, a legeslegrosszabb pillanatban szólom el magam. Ugyanis néhány perc múlva, egy fekete szmokingos alak lép mellém, akit csupán a jelenlétéből egyből felismerek.

  Ő az. Itt áll tőlem alig pár centire, közel egy érintésnyire.

  Ó, a csudába! Ilyen peches is csak én lehetek! – csattanok fel gondolatban. – Miért nem történik egyszer az, amit én szeretnék?

-          Miss Steele, milyen elragadóan néz ki ebben a ruhában! – mély érzéki hangját hallva érzem, amint a bőröm libabőrös lesz, és a szívem hevesebben kezd el dobogni. – Rég nem találkoztunk.

-          Köszönöm Mr. Grey. Ön is kifogástalanul néz ki ma – nyögöm ki, miközben igyekszem összeszedni magamat. – De ha most megbocsát…– mondom, és már el is slisszolnék, ha a karom után nem kapna.

  Beleborzongok az érintésébe, amely során újra felszínre törnek bennem azon pillanatok történései, amikor az ujjait és ajkait a bőrömön éreztem.

  Nem! Nem és nem! Nem gondolhatok most erre! – rázom meg a fejem gondolatban, és akármennyire is fáj, de kihúzom a karomat Christian kezei közül. És teszek még egy lépést a távozásom közepette, de amikor kiejti a nevemet, megtorpanok.

-          Anastasia...

  Mégis hogyan képes erre? Hogyan képes megállásra késztetni a hangjával?

-          Szeretnék veled találkozni.

-          Nem lehet – vágom rá hirtelen.

-          Vagy nem akarsz - jelenti ki. – Mond ki, hogy nem akarsz velem találkozni – kéri. – Mondd a szemembe! – utasít, mikor nem szólalok meg. – Anastasia, mondd ki! – ismétli el az utasítását, miközben maga felé fordít.

  Hihetetlen, hogy még ennyi év eltelte után is, képes arra, hogy utasítást adjon ki nekem. Mégis kinek hiszi ő magát?!

  Mr. Ellenállhatatlannak! – feleli ördögi felem, aki két évnyi szabadság után visszatérni kívánt. Nagyon vicces! – fintorogva felelem vissza neki.

  Mély levegőt veszek, hogy kimondhassam neki azt amire kért, ám mielőtt szólásra nyithatnám a számat, Ana jelenik meg, egy orchidea virágból készült koszorúval, amelyből az ő fején is díszeleg egy.

-          Mami, mami, nézd! Ezt neked hoztam. Elliot bácsi megengedte, hogy ezt neked adjam – mondja egy hatalmas mosoly kíséretében, és az említett tárgyat pedig felém tartja.

  Látom Christian arcán a döbbenetet, és a zavarodottságot. Vajon most azt feltételezi magában, hogy netalán férjhez mentem, vagy összejöttem, egy olyan férfival akinek van egy gyereke?

  Aranyos mosolya láttán az én ajkaim is mosolyra húzódnak. Majd ellépve Christian-tól, lehajolok Ana-ért, aki amint az ölemben tudja magát, a fejemre helyezi a koszorút.

-          Köszönöm hercegnőm! – nyomok egy puszit az arcára.

-          Tetszik? – kérdezi kíváncsian.

-          Igen – felelem mosolyogva.

  A családi kis meghittségünket Christian köhintése zavarja meg. És bár nem igazán fűlik hozzá a fogam, mégis jobb, ha most adom a tudtára, hogy Ana ki is számomra.

-          Kicsim, hadd mutassam be neked Christian-t, Elliot bácsi testvérét – szólítom meg Ana-t, aki kíváncsian fürkészi, az éppen őt figyelő férfit.

-          Christian, ő itt Ana, az örökbefogadott lányom – szólítom meg, de a tekintetemet a  karjaimban lévő, angyali kislányon tartom.

  Hallom, amint kifújja a levegőt, ám azt nem tudom, hogy a megkönnyebbüléstől-e.

  -          Szia! – hallom meg Ana hangját, amint Christian-hoz szól.

-          Szia kis tündérlány! – viszonozza a köszöntést barátságosan.

  Mire felé kapom a pillantásomat. Őszintén megdöbbent a látvány, amelyet Christian arcán látok. Barátságosan mosolyog Ana-ra, miközben a tekintete ellágyultan ragyog.

  Mi történik itt? Lehetséges volna, hogy Ana őt is elvarázsolta alig egy perc leforgása alatt?

  És mégis miért önt el ez az egész örömmel, és megkönnyebbüléssel ahelyett, hogy kétségbe esnék, amiért így még nehezebb lesz távol tartanom magamat tőle...?