Beszélgetés Christiannal - és a - Vacsorameghívás elfogadása
Kora hajnal lehet, miközben Christian és én a konyhában egymással szemben ülünk az asztalnál. Mindkettőnk előtt ott gőzölög a forró, zöld teás csésze.
Hiába határoztam el magamban, hogy ha tehetem, távol tartom magamat tőle, mégsem megy. Szeretném elfelejteni a múltat, de az nem megy olyan könnyen. Pedig olykor, mennyivel könnyebb lenne kitörölni azokat az emlékeket, amelyek mély, fájdalmas sebeket ejtettek bennünk. De talán épp ez lehet az oka annak, hogy próbáljuk magunkat erősnek mutatni, hogy még véletlenül se lássanak minket összetörve.
De mit ér mindez, ha az érzelmeink nem változnak? Ha még mindig ugyanúgy érzünk azon személy iránt, aki annak idején új értelmet adott az életünknek, s mégis összetört bennünk valamit?
Mert akárhogyan is próbálok úgy tenni, hogy nem érzek már ugyanúgy iránta mint régen, a szívemet mégsem csaphatom be. Már csupán a puszta jelenlététől, és attól, hogy itt ül velem szemben, hevesen kezd dobogni a szívem.
Lopva lesek fel rá, amikor ő éppenséggel a csészéjét tünteti ki a figyelmével.
Ahogyan most itt ülök, erős késztetést érzek arra, hogy az ölébe vessem magam, és az ujjaimmal a hajába túrjak. De továbbra is csak abban a karosszékben ülök, amelybe lehuppantam.
- Ana nagyon aranyos és gyönyörű kislány – szólal meg némi idő elteltével Christian.
- Igen, az. Nagyon is – értek vele egyet, és az ajkaimra egy apró mosoly kúszik, amikor Ana – ra gondolok.
- Azt mondtad, hogy örökbe fogadtad őt. Mi történt az igazi szüleivel? – kérdezi kíváncsian, fürkésző tekintettel vizslatva engem.
Én meg mint akit hipnotizáltak, avagy akitől éppen követelnék, úgy kezdek el mesélni arról, hogy miként is került hozzám Ana, de előtte egy aprót kortyolok a teámból.
- Amikor Párizsba költöztem, a szomszédomba szintén új lakók költöztek, akik nem mások voltak, mint Ana valódi szülei, Claire és Peter. Ana akkor még csak nyolc hónapos volt. Nagyon kedves, barátságos és szeretetteljes emberek voltak a szülei. Már az első nap magába bolondított a kicsi.
Mosolyogva emlékszem vissza arra a napra, amikor megismerkedtem Ana szüleivel. Szegény Peter-t egyből megsajnáltam, akit Claire ide – oda ugráltatott, ahogyan a továbbiakban is tette. De Peter ahelyett, hogy megsértődött volna, boldogan tett eleget gyönyörű felesége kéréseinek, én pedig Claire elfoglaltságát nézve – amint a picivel foglalatoskodott - , kedvesen fel is ajánlottam a segítségemet, amit egy vacsorameghívással háláltak meg.
Az idő elteltével, gyakran besegítettem Claire –nek, míg Peter eljárt dolgozni. Ő is ugyanannál a könyvkiadónál dolgozott, mint amelyiknél én is dolgozom.
- Alighogy Ana betöltötte az egyet, Claire-ék egy szerencsétlen autóbalesetben az életüket vesztették – egy kis rövid időre elakadok a mesélésben, de épp csak annyira, amíg el tudom fojtani a könnyeimet. – Aznap épp a második házassági évfordulójukat ünnepelték meg egy vacsorával, így én vigyáztam a kicsire. Késő éjszaka volt, amikor két rendőr megjelent a lakásom ajtajában, azt a hírt közölve velem, hogy ők meghaltak. Rettentő fájdalmas volt az az időszak számomra, mert nagyon közel álltak hozzám. A temetésük után kaptam egy levelet az ügyvédjüktől, a végrendeletük miatt. Mindaddig nem is tudtam róla, hogy van nekik, amíg fel nem olvasták. Mivel Claire és Peter is árvaházban nevelkedtek, és rajtam kívül nem is igazán bíztak meg másban, így a házukat és Ana felügyeleti jogát is rám hagyták... napokig, vagy hetekig nem tudtam eldönteni, hogy mitévő legyek. Végül is huszonhárom évesen én még nem igazán bíztam abban, hogy képes leszek arra, hogy felneveljek egy kislányt, de elveszíteni sem akartam... – fejezem be történetet röviden, s közben azon igyekszem, hogy ne bőgjem el magamat az emlékek felelevenítése miatt.
- Most is megleptél engem Anastasia, ahogyan régen is – húzza féloldalas mosolyra az ajkait. – Igazán csodálatra méltó vagy, ahogyan az is, amiért mégis magadhoz vetted a kicsi Ana-t.
- Ez nem igaz... – mondom ki hirtelen azt, ami először az eszembe jut, majd gondolatban korholom is magam miatta.
Mégis mi a fenéért mondtad azt, hogy „Ez nem igaz”? – Nem tudom. – válaszolok vissza magamnak.
- De igaz! És erről nem is vagyok hajlandó vitatkozni, és ugyanezt ajánlom neked is, Ana!
Remek, már megint ugyanez a hangnem! – fortyan fel egyik felem, míg a másik felvillanyozódva ül fel képzeletbeli kanapéján, amiért újra hallhatja azt az ellentmondást nem tűrő hangnemet.
- Mert különben mit csinálsz? Ismét a térdedre fektetsz, és elfenekelsz? – kérdezem cinikusan, miközben a másik felem izgatottan dörzsöli össze a két tenyerét.
De amikor észreveszem, amint az előbbi kérdésem hallatán összerezzen, legszívesebben képen törölném magamat.
- Azt nem! Soha nem tenném meg többet! – mondja ki bánatosan.
Ezután föláll a székéről, majd amikor mellém ér, a térdére ereszkedve fogja két keze közé az enyémeket.
Mikor a szomorú és fájdalmas tekintetét újra rám emeli, egy elveszett gyermeket vélek magam előtt látni az ő képében.
Eddig is tudtam, hogy az ő élete sohasem volt teljesen felhőtlen. Sem a gyermekkora, sem pedig a felnőttéválása nem volt olyan boldog és kiegyensúlyozott, mint amilyet mindenki máshoz hasonlóan ő is megérdemelt volna.
- Ó, Ana! Bármit megtennék azért, hogy meg nem történtté tegyem azt az estét! Szörnyen érzem magam, amiért az én elcseszett életem miatt elveszítettelek...
Annyira elesettnek, és sebezhetőnek vélem őt most látni, hogy úgy érzem, a szívem szakad darabokra.
- Gyűlölöm magam, amiért ilyen elcseszett vagyok. Gyűlölöm magam, amiért bántottalak téged. És gyűlölöm magam azért, mert hagytalak elmenni – szorítja meg a kezemet.
- Ne... ne mondj ilyet – kérem, holott közben enyhe örömet is érzek azért, amiért kezd végre megnyílni előttem.
- Az igazat mondtam, Ana! Olyan elveszettnek érezem magam nélküled. Pont azért nem akartam mély érzelmeket belevinni a kapcsolatunkba, mert attól tartottam, hogy ha megtudod, hogy milyen is vagyok igazából, akkor elhagysz. Ami mint tudjuk, meg is történt.
Lehet, hogy az lenne most a helyes, ha valamit reagálnék erre, de egyszerűen képtelen vagyok bármit is mondani.
Elveszettnek érzi magát nélkülem? – Hát akkor én mit mondjak, miként éreztem magamat ebben a két évben? És tartott attól, hogy elhagyom?
- Christian én... ami megtörtént az megtörtént. A múlton nem tudunk változtatni. Talán ennek így kellett lennie. Hiszen mind a ketten mások voltunk, és vagyunk is, és mást is akartunk. Te azt akartad, hogy eleget tegyek a te elvárásaidnak, én pedig azt, hogy te tegyél eleget az enyémeknek, de ez egyikünknek se vált be. Éppen ezért mentem is el valójában.
Végre sikerült kinyögnöm azt, ami már hosszú ideje megfogalmazódott bennem. Igaz, nem számítottam arra, hogy ilyen hamar kell elmondanom neki, de nem bánom, hogy így történt meg.
Enyhe megkönnyebbülést érzek magamban, amiért gondtalanul sikerült kimondanom azt, amit akartam.
- Tudom, és igazad is van. De... – kezdi el, azután félbehagyja a mondatot.
- De? – kérdezek vissza.
- ... szeretném, ha mi ketten újra megpróbálnánk együtt. És én igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni annak érdekében, hogy eleget tegyek az elvárásaidnak. Tudom, hogy sokat kérek, de lásd be, hogy te is akarod ezt.
- Nem tudom, hogy valóban akarom-e! Nem kérhetek tőled olyasmit, ami neked esetleg gondot okozna...
- Nem, tévedsz! Nekem örömet okozna az, ha teljesíthetném a kéréseidet. De csak akkor, ha az nem az, hogy felejtselek el, mert azt nem tudnám megtenni – vág hirtelen a szavamba. - Kérlek, vacsorázz velem holnap este! – kéri.
Én pedig néhány pillanat erejéig gondolkodóba esem. Bevallom, ezt nem így terveztem, sőt, mi több, egyáltalán nem erre számítottam. Soha nem hittem volna, hogy a mostani Christian, és az a férfi, akit két évvel ezelőtt megismertem, egy és ugyanaz a személy lenne. Mintha kicserélték volna. Igaz, amit el akartam mondani neki, azt elmondtam, de amit most mondott, meglepett. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy így érezzen velem kapcsolatban.
Fogadd el a meghívást! – parancsol rám a tudatalattim határozottan. Végül is csak egy vacsoráról van szó, nem pedig egy új szerződés kötéséről.
- Rendben, veled vacsorázom holnap este – válaszolom. – De ha most megbocsátasz, visszamennék Ana-hoz.
- Persze – feleli megkönnyebbülten.
Amint talpra szökken, engem is felsegít. Majd még mindig a kezemet fogva, kísér el az Ana-val közösen elfoglalt szobába.
- Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívást – simít végig az arcomon, én pedig akaratlanul is a számba harapok attól, amit akkor érzek, amikor megérint. Látom a vágyat a szemében, amikor a tekintete az ajkaimra téved, de mégsem tesz annak érdekében, hogy eleget tegyen neki. – Aludj jól, Ana! – utasít, majd elengedve a kezemet távozik el arra, amerről jöttünk.
- Te is, Christian! – szólok utána, mire ő a válla fölött visszatekint, és egy ellenállhatatlan mosolyt virít felém.
Betérve a szobába, sóhajtva támasztom a hátamat az ajtónak.
Egy vacsora Christian Grey-jel? Biztosan jó döntés volt ezt elfogadni? – kérdezem magamtól, mire ördögi felem táncot lejtve, helyeslőn bólogat.
Ha már elfogadtam, nem tehetek ellene semmit. Ennyi talán még belefér, s utána majd le is fogom tudni zárni magamban véglegesen a múltat – gondolom magamban, majd mikor egy hatalmas ásítás hagyja el a számat, az ágyhoz lépve újra befekszem Ana mellé, és most már álomtalanul szenderedek el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése