A búcsú
„Ne menj el! Kérlek, maradj velem, Ana!” – viszhangzanak a fülemben és a fejemben egyaránt Christian szavai, amikor hangos dörömbölésre leszek figyelmes, amely pontban a fürdőszoba ajtaján csattan. Ijedten nyitom fel a szemeimet, mire szembe találom magam a tükörképemmel.
A fehér blúz még mindig rajtam, és be is van gombolva. Lejjebb pillantva, a szoknyám is rajtam van még. Kábán nézek újra szembe a tükörképemmel, s értetlenül meredek a kipirult arcomra.
Mi folyik itt? Mi történt? – kérdezem magamtól, miközben arra próbálok rájönni, hogy miért is nézek ki pontosan úgy, mint azelőtt, mielőtt lefeküdtem volna Christiannal. Óh, ne! Ez nem történhetett meg! Nem feküdhettem le vele... vagy mégis?
- Ana, minden rendben? Ana? Ha nem válaszolsz, vagy nem nyitsz ajtót, isten bizony, hogy betöröm ezt az átkozott ajtót! – hallom Christian ideges, parancsoló hangját, ami déja vu érzést kelt bennem.
Miért érzem magam úgy, mintha egy álomba keveredtem volna? Vagy ez maga volna a valóság? De akkor mégis... – azonban a gondolatmenetemet nem tudom befejezni, ugyanis a fürdőszoba ajtaja megadva magát, a csempe padlóra zuhan, amitől egy erőteljes sikoly hagyja el az ajkaimat...
Christian nem foglalkozva az ajtóval, hozzám lép, és karjaimnál fogva megragad, miközben maga felé fordít.
- Mi a francot műveltél, Ana? Miért nem nyitottál ajtót? – kiabál rám. – Válaszolj már, a kurva életbe! – ráz meg, ami folytán a kezdeti ijedtségem haragba kezd át futni.
- Engedj el! – kérem haragosan, de mintha meg sem hallott volna, ráz tovább, és követelni kezdi a válaszokat, amelyekre ha akarnék se tudnék válaszolni per pillanat.
- Van fogalmad arról, hogy mennyire aggódtam? Főleg akkor, amikor, öt percnél tovább folyattad a csapot. Azt hittem, hogy rosszul lettél, és elájultál és... és... – temérdek érzelem hullámait látom a szemeiben, amelyek egycsapásra, újra haragot árasztanak felém. – Mit műveltél?
- Eressz el, Christian mert ez így fáj! – kérem felszisszenve a kezei szorításában, mire elenged és tesz tőlem két lépést hátra.
- Ana, én... nem akartam. Bocsáss meg! – suttogja a szavakat. – Bocsáss meg... – ismétli el újra, majd elfordítva a fájdalmasan bűnbánó tekintetét, kilép a fürdőből.
- Christian! – kiáltom, amikor követem, ő pedig éppen akkor csapja be maga után az ajtót.
Követem őt, és közben arra kérem, hogy álljon meg, de ő továbbra is előre halad, mígnem leinti a felé közelítő taxit, amelybe beszállva, pillanatokon belül el is tűnik a látókörömből.
Hagyom, hogy a könnyek újra utat törjenek maguknak, miközben visszatérek a lakáshoz...
Belépve a lakásba, a csukott ajtónak döntöm a hátam, és a nemrég lezajlott eseményeket játszom le újra és újra magamban.
Mégis hogy jutottunk el idáig? – teszem fel a kérdést magamnak, de nem vagyok benne biztos, hogy akarom-e tudni rá a választ. – Mégis mi értelme volna tudni? A ma történtek is csak azt tanúsítják, hogy mi nem vagyunk egymásnak valók, és talán soha nem is voltunk azok...
Hiába tagadnám, hogy soha még egyetlen egy pillanatra sem reménykedtem abban, hogy esetleg Christian megváltozhat. Hogy gyengéd, és türelmes lehet. De tévedtem, és még mekkorát.
Dühös vagyok magamra, jobban mint valaha, akár bárki másra. Dühös vagyok, amiért hagytam magam, hogy akár egy rövid kis időre is, de elgyengüljek. Haragszom magamra, mert... mert még mindig szeretem őt teljes szívemből.
Letörölve a könnyeimet az arcomról álltam fel, majd miközben a repülőjegyeinket rendelem meg, becsomagolom a ruháinkat, és a dolgainkat, amiket magunkkal hoztunk, és amiket haza is szeretnénk vinni.
Miután mindent becsomagolok, és átnézek, el lett-e rakva, veszek egy forró fürdőt, majd a hálóingembe bújva, bemasírozok az ágyamba, ahol pillanatokon belül el is nyom az álom...
Reggel felébredve és felkészülve arra, hogy elmenjek Anáért, előtte úgy látom jónak, hogy a fürdőszoba ajtaját még az indulásunk előtt megcsináltatom.
Kate kocsijába pattanva, a Clayton vasárubolt felé veszem az irányt, ahol nem kis megdöbbenésemre Paul–lal futok össze, aki felajánlva a segítségét húz ki a pácból...
Miközben Paul az ajtót helyezi vissza, elmeséli, hogy közel egy éve megismerkedett egy kanadai lánnyal, akinek a kezét szándékozik megkérni.
- Nagyon belezúghattál, ha már az eljegyzést fontolgatod. De tudod mit? Bolond lenne az a lány, ha nemet mondana – jegyzem meg nem sokkal később.
- Nem is tudom elmondani, hogy mennyit is jelent nekem. Ő annyira más mint a többi. Ne értsd félre, te is sokkal másabb vagy a többinél, de ő...
- Ő az a lány, aki mellett le szeretnéd élni az életed – fejezem be az elkezdett mondatát.
- Igen – bólogat helyeslően. – Egy hatalmas seggfej ez a Grey, amiért...
- Ne! – szakítom félbe. – Ne beszéljünk róla, oké? Ő a múlté...
- Bocs, csak annyira dühítő, hogy ilyen szomorú vagy miatta – mondja, és megsimogatja a csészém mellett heverő kezemet.
- Majd csak túl leszek rajta – vonom meg a vállam.
Beszélgetésünket hirtelen Paul telefonja zavarja meg.
- Vedd csak fel nyugodtan – mondom, miközben a kávéscsészéket a mosogatóba helyezem, amiket el is mosok addig, amíg Paul telefonál.
Miután Paul befejezi a telefonálást, közli, hogy sajnálja, de vissza kell mennie a boltba, amit én meg is értek. Megegyezve abban, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot veszünk egymástól búcsút, majd amíg ő a bolt felé, addig én a Grey villa felé veszem az irányt...
Megérkezve a villához, a hátsó kert felé veszem az utat, amerre Gretchen, a szobalány invitál.
A kerthez érve, a medence szélénél heverő Mia-hoz közeledem, akinek a karját megrázva, próbálom a figyelmét magamra irányítani.
- Jesszusom Ana! A szívbajt hozod rám! – kap a szívéhez, amikor kiveszi a fülest a füléből, és a napszemüvegével egyetemben a napágy mellett lévő asztalra helyezi.
- Ne haragudj, nem volt szándékomban megijeszteni téged – nézek rá, bocsánatkérően. – Ana-ért jöttem, nem tudod, hogy merre lehet most? Gretchen azt mondta, hogy itt talállak kint titeket.
- Ö-ö... azt hiszem még mindig Christian-nal bújócskázik, de már ezt játsszák vagy egy órája – feleli szemforgatva, amiről egyből eszembe jut egy régi emlék.
Egy emlék Christian-ról, és arról, amikor kéjesen szenvedélyes büntetést kaptam tőle, amikor csak megforgattam a szememet az ő jelenlétében... – mielőtt azonban belefeledkezhetnék az emlékeimbe, Ana vidáman csilingelő kacagását hallom meg, aminek a hatására megfordulok a tengelyem körül, és kitárom a karjaimat, amelyekbe pillanatokon belül, szinte bele is repül.
- Szia, mami! – köszön egy hatalmas mosoly kíséretében, és egy cuppanós puszit nyom az arcomra, amit én viszonozok is.
- Szia tündérem. Jól érezted magad, és jól is viselkedtél? – kérdezem miközben a füle mögé tűrök egy göndör fürtöt.
- Olyan volt mint egy felpörgött duracell nyuszi, de a pozitív formában – válaszol helyette Grace, aki időközben csatlakozott hozzánk. – Carrick és én, mintha tíz – tizenöt évet fiatalodtunk volna mellette, olyan jól éreztük magunkat vele – neveti.
- Igen, nagyon jól éreztem magamat mami, még ajándékot is kaptam, nézd csak – mutat a hajába tűzőt smaragdzöld színű pillangós csatra.
- Nagyon szép, de ugye nem felejtetted el meg is köszönni az ajándékot?
- Nem, mami – feleli, majd lekéredzkedve az ölemből, Grace-hez tipeg – még egyszer nagyon szépen köszönöm, Grace néni.
- Már egyszer megköszönted angyalkám, de most is csak azt tudom rá felelni, hogy én köszönöm, hogy neked adhattam – Grace megsimítva az arcát, egy apró csókot lehel a homlokára.
- Ana, beszélhetnénk? – teszi fel a kérdést hirtelen Christian, mire végül ráemelem a tekintetemet.
Az arca és a tekintete bűntudatot áraszt felém, hangjából a visszautasítástól való félelem cseng ki.
Két énem viaskodik egymással. Az egyik azt üzeni nekem, hogy mondjak neki nemet, és hátat fordítva, tudomást se vegyek róla, míg a másik azt, hogy hallgassam meg őt...
Az utóbbira hallgatva, beleegyezően bólintok egyet, és hagyom, hogy a csónakház felé vezessen.
A csónakház küszöbét átlépve, a fejembe kúsznak azon pillanatok képei, amikor elhozott ide, csak hogy bemutasson a családjának, akikkel együtt vacsoráztunk. Azon az estén voltunk itt először, és utoljára... – azonban mielőtt újra az emlékeimbe merülnék, Christian hangja térít vissza a jelenbe.
- Látom rajtad, hogy te is ugyanúgy emlékszel arra, amikor...
- Ha arról akarsz beszélni velem, hogy a múltban együtt töltött pillanatokat elevenítjük fel, akkor azt inkább kihagynám. Nincs kedvem nosztalgiázni – nézek rá jelentőségteljesen.
- Nem erről akarok beszélni veled – rázza meg a fejét - hanem arról, ami tegnap este történt.
- Felejtsük el, oké? Borítsunk rá fátylat! – jelentem ki.
- Mégis hogyan tudnám elfelejteni, Ana? – kérdi, és közben tesz felém néhány lépést. Alig pár centire áll tőlem, pont annyira, hogy simán megtudna érinteni, hogyha kinyújtaná a kezét, de mégsem teszi. – Bántottalak, Ana! Ismét. – a tekintete bűntudatosan fájdalmat mutat.
- Ne kezdjük ezt el megint, Christian, kérlek – könyörögve állom a tekintetét.
- Shh... most én beszélek – a mutatóujját a számra téve hallgattat el. – Megszegtem a neked tett ígéretemet, mert ismételten csak fájdalmat okoztam neked. Nem akartam, és mégis megtettem. Gondolom, hogy az este történtek után méginkább távol akarsz maradni tőlem. Hidd el, én is ezt tenném a helyedben. Hiába tudom - tudjuk mind a ketten, hogy ötven árnyalattal el vagyok cseszve, de akkor is kellesz nekem, Ana.
- Nem lehet, Christian. Nézz csak ránk! – mutatok először rá, majd magamra. – Te és én sehogy sem illünk össze, és talán soha nem is illettünk. Megpróbáltuk, és mégis mire, hová jutottunk? Én nem tartozom a te világodba, Christian.
- Abban igazad van, hogy nem tartozol bele, mert te magad vagy az én világom. Akarlak téged, szükségem van rád. Kellesz nekem, Ana! – jelenti ki a szavakat jelentőségteljesen, tudatva velem, hogy nem a levegőbe beszél.
- Mint már egyszer mondtam, megpróbáltuk, és mégsem vált be. Nem vagyok képes arra, hogy újra ... nem bírnám ki ... nem akarom, hogy újra fájdalmat okozz nekem. Nem tudnám elviselni. Még egyszer már nem – motyogom, miközben igyekszem visszanyelni a könnyeimet. – Meg kell próbálnod elfelejteni engem, avagy túllépni rajtam. Meglátod, majd egy szép napon betoppan az életedbe az a nő, aki... aki illeni is fog hozzád...
Küszködve a szavakkal és a könnyeimmel határozom el, hogy most van itt az ideje annak, hogy elbúcsúzzam attól a férfitól, akinek a szívemet adtam.
- Nekem nem kell más nő rajtad kívül, fogd már fel végre! – morogja. – Csakis te kellesz ne...
- Ég veled, Christian! – vágok a szavába, majd megfordulva, sietős léptekkel hagyom el a csónakházat, és a házba rohanok, ahol szembe találom magam Grace kérdő aggódó tekintetével.
Letörlöm a könnyeimet, és igyekszem minél hamarabb mosolyt varázsolni az arcomra.
- Köszönöm, hogy vigyáztatok Ana-ra – szólalok meg némi idő elteltével.
- Ugyan, nincs mit megköszönnöd, drágám. De veled minden rendben? Mit tett már megint a fiam, hogy sírni láttalak az imént? – kérdi aggódva.
- I-igen, persze minden rendben van, csak belement valami a szemembe.
Már épp mondani készülne valamit, amikor Ana és Mia jelenik meg közvetlenül mellettünk.
- Kicsim, itt az ideje, hogy elköszönj Grace néniéktől – guggolok le hozzá.
- De miért? Nem maradhatnánk még egy kicsit, mami? – kérdi reménykedve.
- Sajnálom, de hamarosan indul a gépünk, amivel hazamegyünk, ahol újra együtt lehetsz majd Holly–val és Chris-sel, a maminak pedig dolgozni kell mennie.
- Óóó... – lebiggyesztett ajkakkal néz rám, majd az egyik pillanatról a másikra reménykedő hangon szólal meg. – De ugye még visszajövünk ide?
A feltett kérdése hallatán a szívem apró darabokra kezd el hullani a belsőmben.
- Igen kicsim, még visszajövünk ide – felelem, de ahogyan én is, úgy Mia és Grace is tudja, hogy a válaszom nem volt sem határozott, sem pedig magabiztos. – Most azonban köszönj el szépen! – noszogatom, mire teljesíti is a kérésemet.
Amíg Grace-től búcsúzkodunk, Mia lehozza Ana hátizsákját, majd tőle is elköszönünk. Mielőtt végleg elhagyhatnánk a villát, Christian bukkan elő, akinek az ölelésébe úgy bújik bele Ana, mintha sohasem akarná őt elengedni.
- Vigyázz a mamira, rendben? – kéri meg Ana-t, aki szófogadóan bólint. – Nemsokára találkozunk, hercegnőm! – mondja neki, és homlokon csókolja.
- Ígéred? – kérdi meg, és mielőtt Christian felelhetne a válaszra, a szemeimbe mélyeszti ígérettől izzó szürke tekintetét.
- Ígérem! – feleli határozottan, majd letéve Ana-t az öléből, hozzám lép. – Ha azt hiszed, hogy lemondok rólad, akkor nagyot tévedsz, Ana! – suttogja a fülembe, amely mögé egy apró csókot lehel.
Ahogyan ezelőtt, úgy most is megborzongok a közelségétől, ezzel elárulva magamat. De hiszen eddig is tudta nagyon jól, hogy mit vált ki belőlem a közelsége – jegyzi meg a tudatalattim.
- Hamarosan látjuk egymást! – mondja, miközben végigsimít az arcomon, majd az anyja mellé lép.
- Viszlát! – köszönök el, míg Ana integetésre emeli fel a kis kezét.
Amint megállapítottuk, hogy mindent el és be is pakoltunk, az időközben hívott taxihoz sétálunk, amelybe beülve, rövid időn belül már a reptér felé vezető úton vagyunk.
A reptérre érve szerencsénkre nem kell sokat várnunk arra, hogy utazhassunk, ugyanis már lassan – lassan de fel lehet szállni a gépre, amelyen elfoglalva a helyünket, és becsatolva a biztonsági övünket, rövid időn belül bemondják a felszálló maszlagot. A gépünk egyszerre csak felfele kezd emelkedni, mire egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat annak örömére, hogy sem holnap, sem pedig az azutáni napon nem kell majd attól tartanom, hogy újra összefutok Christian Grey-el...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése