Csak egy rossz álom
Az este folyamán szerencsémre Christian nem próbálkozott meg többet szóba elegyedni velem, ami aggaszt is egy kicsit.
Na jó, nem kicsit, hanem nagyon is! – szólal meg a belső hang a fejemben...
Esetleg nem is volt igaz az, amit mondott? Csak egy hazug ürügy volt számára, olyasmit a szemembe vallani, amelyet talán nem is gondolt komolyan? Csak azért mondta, mert most nincs senki aki... aki kielégíthetné a vágyait? De akkor mégis miért tűntek oly őszintének a szavai?
Kérdések. Rengetek kérdés, amelyekre a választ nem találom. Vagy csak egyszerűen nem akarok rá találni.
Amikor Kate és Elliot mindenkitől elköszönve, a hosszú fehér limuzinnal elindul nászútjukra; Dominikába, lassan minden vendég szedelőzködni kezd, ahogyan azt én is tenni készülök. Csakhogy sem Mia, sem pedig Greace nem enged minket el, így a mai éjszakát én és Ana is a Grey rezidencián kényszerülünk tölteni, amit most nem is bánok igazán, főleg azért, mert némi alkoholt is sikerült legyűrnöm.
Elköszönve Greace-től, Ana –val ugyanabba a szobába térünk be, ahova a minap még Christian kisért minket. Amint Anát az ágyra fektetem, pillanatokon belül el is szenderedik. Azonban mielőtt én is nekikészülhetnék (volna) az alvásnak, halk kopogást hallok meg. Az ajtóhoz botladozva, amelyet ki is nyitok, Mia-val találom szembe magamat, aki egy kék selyem hálóinget és egy váltás ruhát nyomva a kezembe, egy „jó éjt!” köszönéssel, már magamra is hagy, mielőtt még köszönetet mondhatnék (volna) neki.
Majd reggel! – gondolom magamban.
Becsukva az ajtót, a Mia-tól kapott hálóinggel és a váltás ruhával a fürdőszoba felé veszem az irányt...
Mikorra a friss fürdővel végzek, már kezdem érezni, hogy az alkohol lassan kezd kiürülni a szervezetemből, így minden dőléstől, avagy eséstől mentesen sikerül belebújnom a finom kék selyem hálóingbe, amely úgy tapad rám, mintha rám öntötték volna.
Kilépve a fürdőszobából, a hatalmas ágyhoz sétálok, majd befekszem az én kis angyalkám mellé, akinek az arcára egy apró puszit nyomok, miközben betakarom magunkat, majd egy kis idő után érzem, amint engem is lassan elnyom az álom...
„Egy sötét utcán találom magam, hol vad kutya morgásokat és ugatásokat hallok, hol pedig hangosan nevető mély férfi hangokat. A félelem az egész testemet elárasztja, miközben futok és csak futok valami elől. Amikor fel – felbukok valamiben, akkor újra felállok és tovább futok. A hajam csapzott, míg a kék selyem hálóingem koszosan és cafatokban lóg rajtam.
Látok egy fehér deszkás házat, amelynek az ajtaján teljes erővel dörömbölni kezdek.
- Kérem, engedjenek be! Hallják? Segítsenek... kérem! – kiáltom zokogva, rémülten.
Amikor senki sem nyit ajtót, a kezemet a kilincsre csúsztatom, amelyet lenyomva, az ajtó fület sértő nyikorgással tárul ki.
Remegve lépek be az ajtón, amelyet halkan be is csukok magam mögött, és a hátamat erősen nekivetem.
Mielőtt egy kis időre megkönnyebbülhetnék, mély dörmögő férfihangot hallok meg. Ijedten, és félve közelítem meg azt az ajtót, ahonnan a férfi hangja hallatszik. Kis résnyire nyitom az ajtót, amelyet a szobában lévő kis szekrényen lévő lámpa világít meg.
A férfi hangja egyre mérgesebbé válik... én pedig még egy kicsivel jobban kitárom az ajtót. Egy nagydarab, szakadt ruhában lévő alakot látok, aki épp a nadrág szíját hajtva ketté, közelít egy keskeny heverő felé, ahol egy fiatal, sápadt, barna hajú nőt vélek megpillantani, akinek a keze a ragacsos, zöld szőnyegen hever.
A férfi a csillogó csatos, nagy csizmájában a nő fölé áll, és tovább ordít, miközben a nadrágszíjjal a nőt üti.
- Kelj fel! Kelj fel, te büdös kurva! Büdös kurva vagy....
A nő maga elé tartva a kezeit védekezésképp, szipogva könyörög a férfinak.
- Hagyd abba! Kérlek, hagyd abba! – kérleli halkan, összehúzva magát. De nem sikít.
Segítenem kell rajta. De mégis hogyan? Mégis hogyan tudnék elbánni ezzel a nagydarab férfival?
Valami ésszerű mód után kutatva, egyszer csak egy halk koppanás hallatszik a hátam mögül. Amikor megfordulok, a tekintetem a falhoz csúsztatott asztal alá esik, ahol egy apróra összekucorodott kisfiút veszek észre, aki az ujjait a fülébe dugva, szorosan lehunyva tartja a szemeit, miközben az ajkait szorosan szorítja össze.
Már épp azon vagyok, hogy odalépve hozzá, a karjaimba vonva őt, elmenekülök erről a helyről, amikor a férfi dörmögve kitárja az ajtót.
A falhoz húzódva kísérem figyelemmel, amint a férfi még mindig a nadrágszíjjal a kezében lehajol, és amikor észreveszi a kisfiút, vigyorogva megszólal:
- Hát itt vagy, te kis szaros!
Amikor megragadja a fiút, előjövök rejtekhelyemről, és a maradék erőmmel a férfi hátát és vállát ütöm, miközben azt kiáltom, hogy:
- Ne bántsa! Engedje el őt, maga állat!
Ahol érem, ott ütöm teljes erőmmel, de mintha meg sem érezné az ütéseim súlyát. De én nem adva fel a küzdelmet ütlegelem tovább, és könyörögve kérem, hogy eressze el a fiút.
- Hagyja abba! Ne... ne bántsa...”
- Ana! Ana, kérlek térj magadhoz. Ez csak egy rossz álom! - simogató, angyali hangot hallok a fülemhez egész közel. – Ébredj fel, Ana! – szólít továbbra is ugyanaz a hang.
Ijedten és rémülten ülök fel, s nyitom ki a szemeimet.
Valaki aggódva von a karjaiba. Christian az – ismerem fel az illatát, amelyet amelynek belégzése nyugtatólag hat rám.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el az ébredésem óta, de jelenleg most nem is ez foglalkoztat. Leginkább az érdekel, hogy mit keres ő itt?! És hogy miért is álmodtam azt, amit álmodtam.
Az álmomra gondolva a hideg futkos a hátamon. Bár nem szeretnék rá emlékezni, mégis erősen magam előtt látom ugyanazt a jelenetet, amelyet álmomban láttam.
Annyira szörnyű volt az egész... de legfőképpen az, hogy nem tudtam segíteni sem a nőn, sem pedig a kisfiún, aki pontosan hasonlított arra a kisfiúra, akit Christianként képzeltem el akkor, amikor sikerült kicsikarnom belőle, hogy milyen volt a gyermekkora azelőtt, mielőtt Greace-ékhez került volna.
Édes istenem! Nem lehet, hogy éppen arról a jelenetről álmodtam, amelynek az emléke rémálomként kísérti szinte minden egyes éjjelen Christiant?
És ha ez így is volna, én mi a fenéért álmodtam ugyanazt? És miért most, amikor ezelőtt még soha ilyenről nem álmodtam? – kérdezem magamtól, de választ most sem találok rá.
A tudatalattim is az állát simogatva próbálja meglelni a választ, avagy valami értelmes magyarázat után kutatni, de mindhiába... sikertelenül járt.
Amikor végérvényesen is tudatosul bennem, hogy hol vagyok, és hogy kinek a karjai között is ülök, hirtelen húzódok hátrébb.
- Jobban vagy már? – kérdezi aggódó éllel a hangjában, amelyet ugyanúgy ki is tudok olvasni a szürke szempárból.
- Igen – felelem bólintva, miközben a tekintetemet a mellettem mélyen alvó gyönyörű kis angyalra emelem... – Hogy kerülsz ide... mármint ebbe a szobába? – kérdezem meg, némi idő elteltével, és újra felé fordulok.
Ugyanabban a ruhában van, mint amiben az esküvőn is volt, csak most nincs rajta sem a szmoking, sem pedig a nyakkendő. Az ing ujja a könyökéig fel van hajtva, miközben a nyakánál ki van gombolva két gomb.
Vágyok arra, hogy a kezeimmel végigsimíthassak a fedetlen területen, amelyet később az ajkaimmal követnék végig, de tudom, hogy nem szabad.
Egyrészről azért, mert nem lenne helyénvaló, másrészről meg ő sem engedné, hogy megérintsem.
- Épp az ajtó előtt mentem el, amikor meghallottam a hangodat. Kopogtattam is, de amikor nem feleltél, aggódni kezdtem, így bejöttem – feleli színtisztán. – Esetleg akarsz róla beszélni? – kérdezi.
- Mi? Mégis miről? – kérdezek vissza zavarodottan.
Most vajon igazat mond, vagy megint hazudik? Mégis hogyan tudnék hinni abban, amit mond, avagy reagál és tesz?
- Hát az álmodról. Ami így megrémisztett téged – mondja.
- Ó... nem. Nincs semmi jelentősége. Csak egy rossz rémálom volt az egész. Már nem is emlékszem rá... – vonok vállat.
Minden nyugodtságomat beleviszem ebbe a válaszba, csak hogy ne faggathasson tovább arról, amiről most nem igazán szeretnék beszélni, amit most hol örökre el szeretnék felejteni, hol pedig válaszokat akarok kapni az álmomra.
Látszólag elhiszi, ugyanis egy megértő sóhaj hagyja el az ajkait, amelyek a tekintetemet kezdik el vonzani, azonban van egy olyan érzésem, hogy ezt a témát úgy sem fogja annyiban hagyni...
… és még milyen jó is volt a megérzésem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése