Ezt nem hiszem el!
Alig hiszem el, amit látok. Nem lehet igaz, hogy itt van. De mégis olyan valódinak tűnik a jelenléte, a hangja, a nevetése, és az a szürke szempár, amely ebben a pillanatban rajtam állapodik meg.
Mielőtt magába szippanthatna a tekintete, megköszörülöm a torkom, ezzel elárulva a nappaliban tartózkodóknak, hogy megjöttem.
- Sziasztok! Christian. – biccentek felé köszönésképp.
- Anastasia! Örülök, hogy újra látlak – mondja egy ellenállhatatlan mosollyal az ajkain.
- Én nem különösképpen – morgom az orrom alatt.
- Szia! – köszönnek vissza Kate-ék.
- Szia mami! – köszön Ana is egy hatalmas mosoly kíséretében, amikor Christian feláll mellőle és felém közeledik.
Azonban én, mielőtt közelebb érhetne hozzám, gyorsan a konyhába masírozok, ahova nagy pechemre ő is követ.
Miközben ki pakolok a bevásárlótáskából, amiben ő a segítségét nyújtja, ügyelve arra, hogy a többiek ne hallják meg, számon kérem az ittlétének okáról.
- Te mit keresel itt, Christian? – kérdem az arcára pillantva.
- Most éppenséggel neked segítek kipakolni? – kérdez vissza furcsa tekintettel.
- Tudod hogy értettem! – nézek rá jelentőség teljesen.
- Hát nem nyilvánvaló? – kérdi, miközben úgy intézi, hogy zsákutcába kerüljek közte és a konyha pult között.
Amikor újra abba a a hihetetlenül gyönyörű szép szempárba nézek, amelyben a tűz és az uralkodási vágyat megvillanását látom , akaratlanul is az ajkamba harapok.
Észreveszem, hogy amikor a tekintete a szemeimről az ajkaimra vándorol, egy hatalmasat nyel.
- Ne rágcsáld az ajkad! – szól rám vágytól elfúló hangon, amely olyan szinten kezdi felpezsdíteni a véremet, hogy csak hajszál híján múlik, hogy az ajkaira nem vetem magam.
Mielőtt elveszíthetném a fejemet, épp akkor, mintegy isteni áldásként, de megszólal a csengő, mire kiszabadulva Christian karjai közül, az ajtóhoz trappolok.
- Ana drágám, minek neked a telefon, ha fel sem veszed? – teremt le egyből Pierre, akinek miután kinyitom az ajtót, be is lép mellettem a házba, majd egy apró csókot lehel az arcomra.
- Neked is szia, Pierre – motyogom rekedten, még mindig az előbbiek hatása alatt állva.
- Mi a baj, olyan sápadt vagy. Minden rendben? – kérdezi aggodalmasan, mire átölelem, majd halkan suttogva válaszolok:
- Persze, csak itt van...
- Ki van itt? – kérdi kíváncsian, és a nyakát nyújtogatja mellettem.
- Christian – felelem, minek hallatára először kérdőn, majd megdöbbenten néz rám.
- Az a Christian? A milliárdos expasid?
- Igen, ő az.
- De hogy kerül ide? Várjunk csak... – esik egy pillanatra gondolkodóba – ha itt van, akkor az azt jelenti, hogy nagyon is komolyan gondolta azt, hogy nem fog rólad lemondani – jelenti ki.
Ekkor segélykérő tekintettel nézek rá, mire ő hitetlenkedve megrázza a fejét, majd a derekamat átölelve a nappali felé tol.
Ana, amint megpillantja a vendégünket, Pierre-hez szalad, aki nevetve veszi fel őt a karjaiba, majd amikor leteszi őt és köszönti Kate-et és Elliot-ot, bemutatom Christiannak, aki a konyhából kilépve, épp egy doboz tojást tart a kezében..
- Pierre, hadd mutassam be neked Christian-t, Elliot fivérét. Christian, ő pedig itt az én Pierre-em.
Igyekszem az utolsó szót hatásosan kiejteni, amellyel úgy látszik el is érem a várt hatást, ugyanis amikor Christian meghallja a „Pierre-em” kifejezést, az állkapcsa megfeszül, majd a kezében levő doboz tojás hangos csattanással ér földet.
A Christian által csapott kisebb zajra hirtelen néma csend telepszik a lakásra. Mindannyian Christianra meredünk döbbenten, aki még mindig megfeszült állal mered a lábai előtt heveredő törött tojásokra.
Az ijedt csendet, amely közénk telepedett, néhány perc múlva már Ana édesen hangzó kacagása veszi át. Ránézve arra a gyönyörű kislányra, akit a sajátomként nevelhetek az én ajkaim sem bírják tovább visszafojtani a nevetést, amely robbanásszerűen fakad ki belőlem, amihez pillanatokon belül a mellettem álló Pierre, Kate és Elliot nevetése társul.
- Na tesó ezt aztán jól megcsináltad. Oké, hogy a tojást felverve szereted, de azért ennyire? – lép Elliot a fivére mellé, és jól hátba veregeti.
- Pofa be, Elliot! – morog rá Christian, majd egy bocsánatkérő mosolyt ereszt meg felém – Bocsánat.
- Ugyan, semmiség az egész – felelem, miközben elindulok a takarítószerekért.
Amíg Pierre, Kate-ék és Ana a nappaliba vonulnak vissza, Christian szerencsétlenül mellém guggolva próbál segítséget nyújtani nekem, amelyet én visszafojtott nevetéssel el is fogadok.
- Lenne egy kérdésem, amire az őszinte válaszodat akarom hallani, Ana – támasztja meg a két kezét a fejem mellett a fürdőszobában, miután kezet mosunk.
- És mégis mi volna az a kérdés? – kérdem egy megadó sóhaj közepette.
- Mi van közted és az a francia ficsúr között? – a ficsúr szót enyhe gúnnyal a hangjában ejti ki, amire nem tudok nem megejteni egy mosolyt – Mégis mi olyan mulatságos, Miss Steele? – kérdi csúfondáros mosollyal.
- Csak nem féltékeny, Mr. Grey? – kérdezek vissza.
- Ez nem válasz volt – jelenti ki, még mindig várva a válaszomra.
- Mégis miért akarod ennyire tudni? Hiszen már mondtam neked, hogy ami köztünk volt, annak egyszer és mind... – az ujját az ajkaimra téve hallgattat el.
- Csak ugyan nem képzeled azt, hogy még egyszer ilyen könnyen megszabadulhatsz tőlem, amikor nagyon is jól tudom, hogy te is annyira akarsz engem mint ahogyan én téged?– mormolja a kérdést egészen közel az ajkaimhoz, miközben az előbb még ajkaimon lévő ujjával a nyakamon simít végig.
Az ajkaimba harapva fogom vissza a feltörni készülő sóhajaimat, amelyet a szavai és az érintései váltanak ki belőlem.
- Már megint az ajkad rágcsálod! – néz rám rosszalló tekintettel. – Direkt csinálod, mi? – kérdezi, és végighúzza az orrát a nyakszirtemen. – Tudod, hogy nem szeretem, ha játszanak velem...
- Én... én nem játszom veled, Christian!
- Nem? Tényleg nem? Akkor elárulnád végre nekem, hogy ki a fene ez a Pierre? – húzza össze a szemöldökét, amikor a szemembe néz.
- A barátom! – jelentem ki, határozottan tartva vele a szemkontaktust.
- Szóval a barátod. És mégis mi... mióta?
- Már egy jó ideje – felelem egyszerűen.
- Már egy jó ideje – ismétli el újra a feleletemet, gúnyos hangnemben – és le is feküdtél vele?
Hirtelen köpni – nyelni nem tudok az újabb kérdését hallva. Megrökönyödött tekintettel meredek a válaszomra kíváncsian váró szemeibe.
- Ehhez aztán meg végképp semmi közöd nincsen! – förmedek rá néhány pillanattal később, amikor már sikerült visszafognom magamat attól, hogy képen töröljem.
- Dehogy nincs! – csattan fel mérgesen.
- Nem! Hozzám már rég, nincs semmi közöd, Christian! – állom tüzesen haragos tekintetét. – Ez az én életem, amivel azt és úgy kezdek, amit, és ahogyan csak akarok. Senkinek nem tartozok magyarázattal arról, hogy éppen kivel mit csinálok, neked meg aztán főleg nem! Fogadd el, hogy én már túlléptem rajtad! – a hangom határozottan cseng, holott pedig nem vagyok az, és bár tudom, hogy ő képes átlátni rajtam, azért mégis abban reménykedem, hogy most az egyszer nem fog.
Azonban eléggé naiv vagyok ahhoz, hogy olyasmiben reménykedem, amelyben úgy is tudom, hogy tévedni fogok. El sem hiszem, hogy ennyire átlát rajtam... vagy egyszerűen még most sem sikerült a színészi tehetségemet profizmusra csiszolni.
- Ezt nem hiszem el! Épp ugyanannyira nem tudtál túllépni rajtam, ahogyan én terajtad. Valld be! Valld be végre, hogy...
- Elég! – vágok hirtelen a szavába. – Azt hiszel, amit akarsz, engem nem érdekel. De most már eressz el! – lökném el őt magamtól, de ő nem ereszt.
- Nem hiszek neked. De egy valamit jól jegyezz meg, Ana! Soha nem mondtam le rólad, mert nem tudtam, és ahogyan eddig, úgy most sem fogok. Vissza foglak szerezni, kerül amibe kerül. Bármi áron, de egy szép napon – amelyet remélek, hogy nem is olyan sokára lesz -, újra az enyém leszel – mondja, és hogy nyomatékot is adjon a szavainak, egy erőszakos csókot lehel az ajkaimra, majd ellökve magát a faltól és egyben tőlem, kilép a fürdőből...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése