Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem!
Minden olyan gyorsan történik, hogy szinte alig tudok magamhoz térni. Máskor, más helyzetben rögvest megkérdezném Christian-t, hogy hogyan talált rám, de most... képtelen vagyok akár egyetlen egy szót is kinyögni.
A félelem és a rémület úgy járja át testem minden egyes részét, s mozzanatát, mint ahogyan eddig sosem. Nem tudom, hogy mi tévő legyek, mit csináljak. Keresgélni próbálok a gondolataim között, hogy mégis hogyan tudnék segíteni Christian-nak, de mégsem jutok semmire sem, a kezdeti sokktól, amely azt hiszem, mindez idáig vakon elbújt bennem, és csak most kezd felszínre törni.
Egy kisebb sikkantás hagyja el az ajkaimat, amikor Ian egy jobb horoggal a földre küldi Ötvenemet. Na most a te Ötven árnyalatod egy kis helyett: jó ideig egy szép kis csinos, lila monoklival fog járkálni! – mondja egy aprócska hang a fejemben, akire mérgesen összeszűkült szemmel nézek. Mégis hogy jön ő most ide, hogy ilyenekkel traktálja tele az agyam?! Legszívesebben a hajam tépném, amiért saját magam idegesítő gondolataival foglalkozom ahelyett, hogy valahogy segíteni próbálnék Christian-on.
Ám Ötvenem nem is sokáig teketóriázik a visszavágáson, ugyanis oldalra dőlve kirúgja az egyik lábát a támadója alól, pont úgy, hogy az hanyatt vetődjék. Mielőtt Ian észbe kaphatna, Christian közelebb kúszik hozzá, az egyik lábával lefogja a másikét, míg a másikkal a férfi kezeit fordítja ki.
Ian felnyög, de igyekszik palástolni az imént szerzett fájdalmait azzal, hogy Christian-t szidja, mindazért, amiért ő mindazt megkapta, amit ő sohasem.
A szavaiból épphogy csak ki tudom venni, hogy egykoron ő is ugyanannál a családnál volt, ahol Ötvenem volt, mielőtt a Grey család örökbe fogadta helyette. Azt is elárulja, hogy mennyire gyűlöli is őt, amiért neki nem jutott ki a jóból.
Egy pillanatra elfog az együttérzés szele, de amikor Christian-ra esik a pillantásom, csupán csak szánalmat érzek iránta. Szánalmasnak tartom amiért csupán merő irigységből ilyen emberré vált. Egy olyan emberré, aki hagyja, hogy... hát ez az! – csapok a homlokomra gondolatban, amikor rájövök arra, hogy Mrs. Robinson arra használta fel mindeddig Ian-t, hogy utánam kémkedjen. S valószínűleg, hogy csak azért nem tett semmit annak érdekében, hogy félreállítson, mert nem számított arra, hogy Christian utánam fog jönni.
- Te ro-ha-dék! – Ian akadozó hangja térít vissza a jelenbe a gondolataimból, amikor Christian karjai a nyaka köré feszülnek.
- Christian! – kiáltok Ötvenem felé, mielőtt még megölné Ian-t. – Ne! Ne tedd meg! – kérem, amikor felém fordítja a fejét.
Ian eközben próbálja magáról eltávolítani a nyaka köré fonódott kart, ám Christian addig – addig tartja fogva, amíg abba nem hagyja a küszködést.
- Erről az egészről is csak te tehetsz, ribanc! – förmed rám haragosan, a szőke hajú nő, valamennyivel távolabb tőlem. Felé fordítva a fejem, a tekintetem a még mindig a kezei között levő fegyverre siklik. – Ha te nem lennél, Christian még mindig az enyém lenne. De tudod mit? Ha nem lehet az enyém, akkor a tiéd sem! – jelenti ki, és az ajkai egy kárörvendő mosolyfélére húzódnak – amik leginkább vicsorításra hasonlítanak -, majd a fegyvert immáron másodjára is nekem szegezi.
Hallom, amikor meghúzza a ravaszt. Hallom, Christian felém kiáltó hangját. Hallom a szívem egyenetlen dobbanását, de én mégis csak az egyenesen rám irányuló fegyvert bámulom, amelyből a kilőtt golyó felém süvít.
A gondolataim egy szemvillanásnyi idő alatt elhallgatnak a fejemben, mintha soha nem is lettek volna ott.
Lecövekelve állok a helyemen, várva a golyóra - amely hamarosan a szívem tájékán fog eltalálni -, ahelyett, hogy elugranék... de egyszerűen képtelen vagyok a mozgásra egészen addig, amíg Christian hirtelen a semmiből ott nem terem előttem... Ekkor arrébb lök, és így a golyó őt találja el helyettem.
A fájdalomnak egyetlen egy jelét sem látom az arcán, még akkor sem, amikor térdre rogyva felém nyújtja az egyik kezét. Amikor odakúszom hozzá és zokogva a nyakába vetem magam, az ujjaimon meleg nedvességet érzek meg, mire feljebb emelem a kezeimet. Megpillantva az ujjaimon végigcsörgedező vért, rémülve tolom el magamtól Christian-t, hogy aztán egy futó pillantást vethessek a hátára, ahol el találta a golyó.
- Té-ged...té-ged ta-lál-t el... el a go-lyó! - dadogva közlöm Christian-nal, hogy megsérült, de amikor a szájából is elkezd folyni a vére, már nem tudok gátat szabni a könnyeimnek, amelyekkel mind idáig erősen küszködtem.
A rajtam levő kabátom ujjával letörlöm a vért az alsó ajkáról, majd igyekszem őt óvatos gyengédséggel úgy fektetni, hogy a feje az ölemben legyen.
Kizárva mindent és mindenkit a fejemből, egyedül csak is a karjaim között fekvő férfit figyelem, miközben azért könyörgök neki, hogy ne csukja le a szemeit, és hogy ne haljon meg.
- Ó, bébi! Ne, kérlek ne.. ne sírj! – kéri, és egy fájdalmas nyögés hagyja el a száját.
- Shhh! Ne beszélj! – utasítom, majd utána amikor a szemei egy picivel hosszabb ideig lecsukva maradnak, akkor éppen az ellenkezőjére kérem. – Vagyis de! Kérlek! Kérlek szépen, Christian, beszélj hozzám! Nézz rám!
- Ana, én... én..szer... – szólal meg, de a hangja alig hallható suttogás – etlek... – nyögi ki, majd elhallgat, és az eddig a kezeimet simogató ujjai egyszer csak megállnak mozdulataikban.
- Christian! – szólítom meg újra és újra, de amikor nem felel, és a teste sem reagál, magam tehetetlenül kezdem el ököllel verni a mellkasát.
Mindaddig csapkodom őt, amíg erős karok magukhoz nem ragadnak, és valami számomra most érthetetlenül hangzó nyugtató szavakkal igyekszik valaki megnyugtatni.
Hiába tiltakozom és kalimpálok, az engem szorosan fogva tartó kezek nem engednek a szorításukból. Amikor Christian-t piros ruhába öltözött emberek veszik körül, és levágják róla a vértől átázott ingét, majd az oldalára fordítják, hogy meg tudják nézni a golyót ért sebet, a fogva tartóm maga felé fordít.
- Miss Steele! – egy ismerősen csengő hang szól hozzám, és amikor feljebb emelem a fejem, Taylor fájdalmasan együtt érző tekintetével találom szembe magam.
- Ó, T-Tay-lor! – ejtem ki a nevét dadogva, majd közelebb bújva hozzá engedem tovább a könnyeimnek, hogy eláztassák az éppen engem vigasztalni próbáló férfi felső ruházatát.
Nem tudom, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy a Christian-t körbeálló emberek elkezdték ellátni próbálják, de amikor meghallom Ötvenem hangját, amint a nevemet motyogja, a lábaim egyszer csak feladják a szolgálatot. Taylor utánam kap, de épp hogy csak szólásra nyitom a szám, a látásom elhomályosodik, majd szépen lassan, fokozatosan, minden elsötétedik körülöttem...
Ismerős hangokat hallva, amint felnyitom a szemeimet, az erősnek tűnő fény miatt rögvest vissza is csukom. Néhány másodpercnyi idő múlva újra megpróbálkozom a látással, de most sokkal lassabban nyitom ki a szemem, mint az előbb. Amint kitisztul a látásom, Kate-et és Mia-t pillantom meg közvetlenül mellettem.
- Vi... vizet... – szólalok meg, de a hangom szinte csak halk suttogásnak hangzik, de a két lány így is meghallja azt, amit mondok.
- Ana! – kiáltják egyszerre a nevemet, felugorva ülő helyzetükből. – Végre felébredtél. Hogy érzed magad? Mindjárt szólunk egy orvosnak, vagy nővérnek.
- Vizet... – nyögöm ki rekedten újra a kérésem, mire Kate máris szerez valahonnan egy poharat, amelyet meg is tölt vízzel.
Aprókat kortyolva a vízből, míg Kate arról számol be, hogy mennyire aggódtak értem, addig Mia kiszaladt a szobából, de néhány perc múlva már vissza is tér egy orvossal és egy nővérrel, akik rövid vizsgálatokat végeznek el rajtam.
- Hogy érzi magát, Miss Steele? – kérdezi a doktor, miközben a szemeimbe világít.
- Mint akin átment egy úthenger – felelem adok választ a kérdésére egy halk nyögés kíséretében. – De most ne is velem foglalkozzunk. Kérem, mondja meg, hogy... hogy van Christian? – térek rá rögvest arra az egyetlen fontos dologra, amely a leginkább érdekel. – Ugye... ugye még él? – kérdezem félve.
- Igen, még él Miss Steele – feleli. – Szerencsére még épp időben meg tudtuk műteni, és kivenni a golyót, de nagyon sok vért vesztett, így vérátömlesztésre volt szükség. Pillanatnyilag túl van az életveszélyen, de mivel a golyó közvetlenül a szíve mellett csapódott be, így az elvesztett vér miatt az intenzíven tartjuk mély altatásban, megfigyelés alatt.
- De, fel fog épülni, igaz?
- Megteszünk minden tőlünk telhetőt.
Megteszünk minden tőlünk telhetőt.... pillanatnyilag túl van az élet veszélyen... – visszhangzanak a fejemben a doktor szavai, amelyek hallatán az ajkaim megremegnek, és a könnyeim újra utat kezdenek törni magunknak.
- Kérem, láthatom őt? – nézek az orvosra, akinek az arcán és a tekintetében az őszinte együttérzést látom meg.
- Ez nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, Miss Steele – feleli, és az időközben hozzám lépő Mia-ra, majd Kate-re tekint. – Kérem, ne hagyják, hogy ki kelljen az ágyból, ugyanis a lábának és a bordáinak most még egyenlőre nem tenne jót, ha járkálna!
Mia és Kate megértően bólint, mire én ellenszegülve az orvosi utasításoknak, és nem törődve a bordáimba és a bal bokámba nyilalló fájdalommal, felülök az ágyban, majd levetem magamról a takarót.
Amikor Mia-ék a karomnál fogva igyekszenek visszanyomni az ágyra, felszisszenek a fájdalomtól.
- Ne haragudj, Ana! Nem akartunk fájdalmat okozni, de hallottad a dokit! – utal Kate az imént elhangzottakra, azonban én nem figyelve rá, próbálok a lábamra állni.
- Nem érdekel! Látni akarom Chritian-t! – nézek rá kérőn.
- Hamarosan láthatod, de nem így, nem ebben az állapotban. Kérlek, Ana!
- De látnom kell őt. Mellette akarok lenni – válik könyörgővé a hangom.
- Ana, nem... – szólal meg mellettünk Mia szintén tiltakozva, de amikor ráemelem a könnyes kérő tekintetem, egy megadó sóhaj hagyja el az ajkát, majd kilépve a szobából, hamarosan egy tolókocsival tér vissza.
- Mit csinálsz, Mia? – néz rá megrökönyödve Kate, amikor engem segít beleültetni a székbe.
- Miss Grey! – szól rá az orvos is helytelenítően.
- Sajnálom, de ha Ana a bátyám mellett akar lenni, akkor hadd legyen mellette. A bátyám is ugyanúgy mellette szeretne lenni, ha Ana feküdne ott helyette. – jelenti ki Mia, mire hálásan pillantok fel rá.
Majd miután az orvos megadóan leveszi az infúziós tasakot az állványról, amelyet az ölembe helyez, Mia kifele a szobából, egyenesen abba az irányba és oda tol, ahol Ötvenem fekszik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése