Te vagy az egyetlen, aki valaha is megérintette a szívemet

Prológus

Sétálni indulok, de nem tudom merre tartok. Vannak pillanatok, mikor már elbizonytalanodok, nem tudom hová tartozok, vagy kiben bízhatok.

  Egy kis idő elteltével beülök egy csendes kis kávézóba, ahol egy forró csésze teát rendelek. Amíg a teámra várok, kipakolom a pár hónappal ezelőtt vett laptopomat, és a selyem borítású – fedeles emlék könyvet. Amelybe a mindennapi érzelmeimet írom le.

  Lassan megérkezik a teám is, amely mellé nem kérek semmi mást. Egy aprót kortyolok a forró citromos nedűből, amely égető lávaként csúszik le a torkomon.

  Felnyitva a laptopot, a „Napló” címet viselő szöveges dokumentumot nyitom meg – amelyet talán, idővel egyszer majd átnevezek - , és újra gépelni kezdek, s közben kizárok mindent és mindenkit magam körül...

  „Kezdem úgy érezni, csak egy elveszett lélek vagyok.

Boldogtalanság fátyla borítja be a testem, csak arra várok, hogy valaki fogja meg a kezem, mutassa meg nekem a helyes jövőhöz vezető utat.

  Szabadítsatok ki innen, hogy elfelejtsem a keserű múltat! – kiáltanám ki hangosan, hogy mindenki hallja a segélykiáltásomat. De mégsem teszem.

  Pedig azt mondtam magamnak, hogy mostantól erős leszek, annak ellenére, hogy egyes egyedül vagyok és sírok. Azt mondtam magamnak, hogy mostantól boldog leszek, és nem aggódok, annak ellenére, hogy akit szerettem, elvette minden boldogságom. Azt mondtam magamnak, hogy mostantól a magam ura leszek annak ellenére, hogy titokban még most is szeretem őt.

  Azt mondtam magamnak, hogy mostantól megpróbálok túllépni azon a valakin, akit szeretek, annak ellenére, hogy most is sírok, miközben gépelem mindezt és arra a valakire gondolok.

Nehéz azt tettetni, hogy boldog vagy, nehéz próbálkozni, és nem szeretni azt a valakit. Nehéz továbblépni, mikor úgy érzed, egyes egyedül vagy...

  Fekete tintával fehér lapra írok, sötét könnyem hull, pedig fényes nappal sírok. Kívül vidámság, arcomon mosoly ragyog, belül keserűség s magány foglya vagyok...”

  A kézfejemmel letörlöm a könnyeimet, majd mikor észreveszem, hogy a kávézó lassan kezd kiürülni, visszahelyezem a könyvet és a laptopot is a táskámba.

  Magam mögött hagyva némi pénzt a teám rendelése miatt kilépek a kávézó ajtaján, és elindulok az egyik irányba.

  Nem zavar a késői idő, amely szerint már este nyolc óra is elmúlt. És ahelyett, hogy hazamennék, és otthon elmélkednék a holnapi nap miatt, egy gyönyörűen kivilágított parkba tévedek be, ahol az egyik pad hát támlájára felülve az égre emelem a tekintetem.

  Pár napon belül mégis találkozni fogok azzal a férfival, akit öt évvel ezelőtt elhagytam, s akit, bár mint tudatlanul próbálok elfeledni, mégsem tudok.

  Vajon eszébe jutok–e még néha? Vagy azóta már a számtalan alávetettjei elfeledtettek engem, s ma már én is csak egy vagyok neki a sok fél között?

  Egyet azonban biztosan tudok, hogy nem engedem... hogy ha viszont látom, legyen akármilyen szívdöglesztő is... lássa rajtam, hogy még mindig érzek iránta valamit, s ebben az új énem és az új életem nagyszerű segítségem lesz majd. Legalábbis ebben bízom.

  Nagyot sóhajtva, felállok... éjfél van, júniusi nap, állok a bűvös hold alatt... majd végül ráveszem magam a hazaindulásra...