"Az a legcsodásabb az életben, ha rátalálunk arra az emberre, akivel a kapcsolatunk az évek múlásával folyamatosan mélyül, szépül és örömmel telik meg. A szerelemnek ez a bensősége két ember között a legbámulatosabb jelenség, isteni véletlen."
(Bella szemszög)
Hogy hogyan és milyen tempóban habzsoljuk az életet, szinte mindig az életkorunk határozza meg. Ebben a versenyben már gyermekkorunktól részt veszünk, és soha nem állunk meg. Mintha minél előbb a végére szeretnénk érni. Ahogy érettebbek leszünk, alkalmanként lassítunk, hogy körülnézzünk és élvezzünk bizonyos pillanatokat. Ez a felnőtté válás jele.
Szeretnék minden egyes olyan csodálatos pillanatot élvezni, és tölteni, amikor Edwarddal vagyok. Mellette minden szomorúságomat és bánatomat felváltja a boldogság, ami abból fakad, hogy ő szeret s mellettem van.
Rájöttem, hogy ha ő nem lenne velem, akkor még mindig a magányban, a szüleim és húgom hiányától szenvednék. Mások előtt a „jól vagyok” és a „minden rendben”, mosolygós álarcot viselném. De amióta ő és a családja betoppantak az életembe, minden megváltozott. Őszintén és felszabadultan tudom élvezni a napok minden egyes pillanatát. Azt már régóta tudom, hogy nem akarom elveszíteni Edwardot. De… akármennyire is nem szeretnék arra gondolni, ami előbb – vagy utóbb be fog következik, ha nem teszünk ellene. Még pedig a halálom ellen. Tudom, az még odébb van. Vagy kitudja?! A sorsunk elől úgyse menekülhetünk. De erre még nem szeretnék, és nem is akarok gondolni. Inkább a mának és a jelennek szeretnék élni, annak a férfinak az oldalán kibe menthetetlenül beleszerettem.
Annyira aranyos volt, amiért elhozott ide Stockholmba. A rég áhított álmaim országába/városába. Kicsi koromban, amikor apa jóvoltából Stockholmba utaztunk, mindig boldognak éreztem magam. Szerettem nézni, ahogyan az emberek mindenkivel szeretet teljesen és kedvesen bánnak, ahogyan Esme is. Bevallom, hiányoznak Edward családtagjai. Ahogyan Tempi és Booth, annak ellenére is, hogy haragszom rájuk.Hogy valaha is megfogok –e majd tudni nekik bocsájtani, azért amiért eltitkolták előlem az igazat? Nem tudom.
De most nem akarok rájuk gondolni. Egyébként is azért akartam minél előbb eltűnni Forksból, hogy távol legyek tőlük. Hogy csak is Edwarddal lehessek. Ki, még ha nem is kérem, de mégis minden kívánságomat lesi…
***
Miután az egész délelőttött arra használtuk fel, hogy a másikat kényeztessük, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni.
Belenézve a bőröndbe, örömmel könyveltem el, hogy Alice nem esett túlzásokba a ruháimat illetően. Azokat a felszereléseket vettem fel, amik felülről voltak. Egy fehér fehérnemű szett, melyre egy barna szőrös nyakú kötött – kardigánt vettem fel, s egy barna koptatott farmert. A másik bőröndhöz léptem, amiben sejtelmeim szerint a lábbelik tartózkodtak. A sejtéseim beigazolódása után, egy épp a kardigánomhoz illő szőrmés csizmát vettem ki. Amit miután zoknit is felvettem, húztam fel.
A hajamat csak úgy, mint általában legtöbbször, kifésülten hagytam leengedve.
Mire magamat késznek nyilvánítottam, addigra már szerelmem is végzett a zuhanyzással. Amikor kilépett a fürdőszobából, a derekára csavart törölközővel, a szemeim továbbra is a mellkasára csöppenő vízcseppekre fókuszált, amelyek a hajából csöpögtek. Legszívesebben ismételten az ajkaira vettem volna magam, de próbáltam elnyomni a feltörekvő vágyaimat. Kívántam őt most is, ahogyan az elmúlt percekben is. Érezni akartam a csókjait ajkaimon, arcom és testem minden egyes szegletén. Ahogyan az ujjai érintéseit, a testét, amely az enyémmel összekapcsolódik…
Az ajkaimat egy keserves sóhaj hagyta el, amiért most nem engedhetek a vágyaimnak. Ami az én hibám. Ha nem akartam volna annyira végig sétálni Stockholm felejthetetlen helyein, akkor még most is egymást kényeztethetnénk szerelmemmel.
Addig amíg én magamban viaskodtam a feltörekvő gondolataim ellen, addigra Edward is felöltözvén állt előttem. Ő rajta is, akárcsak rajtam a barna színű ruhák domináltak. Ami mosolyt csalt ajkaimra.
- Összeöltöztünk. –mondtuk ki egyszerre.
Majd elém lépett, hogy ajkaink egy szerelmes csókban forrjanak össze. Az ajkaink elválása után, mind a ketten a kabátjainkba bújtunk. Igaz én az Alice-től kapott – szintén barna – szövet kabátot vettem fel, míg Edward egy szürke színű szövet kabátot. Most is mind mindig remekül festett. Mikor nem?
Mivel tudomásomra jutott, hogy Alice fényképező gépet is elrakott nekünk, amit Edward máris a zsebébe rakott. Még szerencse, hogy ez egy kisebb példányú gép. –gondoltam magamban, miközben az egyik tenyeremet szerelmem-felé nyújtó tenyerébe helyeztem.
Majd kilépve a szobából, és a szállodából, kezeinket összekulcsolván indultunk neki a hosszú sétánknak, a nap sütötte városba.
***
Séta közben, igyekeztem minden egyes olyan pillanatot megörökíteni, amelyekről tudtam, hogy ahogyan most is, úgy a későbbiekben is örömmel fog majd elönteni, ha majd visszaemlékezem ezekre a gyönyörű pillanatokra. Mint például, az ilyenkor is a játszótéren játszadozó vidám gyerekre, kik közé mi is beálltunk játszani. Az édesen csengő kacagásuk, ahogyan nekem is, úgy szerelmem ajkaira is mosolyt csaltak. Amikor az egyik kislány, kit Jamie-nek hívtak, elesett és meghorzsolta a térdét, egyrészt büszkén kísértem szemmel szerelmemet, amint épp vigasztalni próbálta, siker eredménnyel.Annyira aranyosak voltak így együtt, hogy muszáj volt őket lefényképeznem.
Látva Edwardot, amint az ölében ültette a kis Jamie-t, elgondolkoztam egy pillanatra. Elképzeltem, hogy a mi gyerekünket tartja az ölébe, és vigasztalja. Egy kislány vagy egy kis fiú, ki leginkább ő rá hasonlítana.
- Mi a baj? –térített vissza a jelenbe szerelmem bársonyos hangja, akinek a karjait éreztem a derekam köré simítva.
- Semmi - semmi. Csak elkápráztatva figyeltem, ahogyan Jamie-t vigasztaltad. Aranyosak voltatok együtt. –mondtam, miközben a karjaimat a nyaka köré kulcsoltam.
- Kis tündér a kislány. –felelte mosolyogva. Amit nem tudtam nem viszonozni.
- Csókot – csókot! –hallottuk, meg a kicsik kántálását.
Amin én meglepődötten csodálkoztam. Még nincsenek hat évesek se, de már követelőzni tudnak, hogy ők csókot akarnak látni!
- Nem gondolod, hogy teljesíteni kéne a kérésüket? –tette fel a kérdést szerelmem, huncutsággal a szemében.
- Hm… nem is tudom. –feleltem tetettet gondolkodással.
Majd éreztem Edward hűs leheletét ajkaimon. Ami engem a borzongás helyett, forrósággal öntött el. Szinte kínzó lassúságnak tűntek a percek, amíg ajkaink egybe nem forrtak.
A csókunk megszakítása közepette, a kicsik kissé hangos visításba és tapsba kezdtek. Ami szintén mosolyt csalt mindkettőnk arcára.
Kissé szomorúan, de tovább folytattuk a sétánkat.
Kellemes érzésekkel árasztott el, hogy most én is megtapasztalhatom azt, hogy szerelmemmel összekapcsolt ujjakkal egymás mellett sétáljak. Régebben kicsit irigykedve figyeltem a szerelmes párokat, kik egymás kezét fogva szerelmes pillantásokkal mutatják meg a külvilág felé, hogy ők ugyan is szeretik egymást, s hogy ők ugyancsak egy párt alkotnak.
S az, hogy ez mind velem is megtörténik, egy álmom válik valóra.
S csak remélni tudom, hogy ez az álom, soha se fog elmúlni…
***
(Edward szemszög)
Minden egyes perc pillanat, amit szerelmemmel töltök, és tölthetek az maga a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is el tudnék képzelni. Ő hoz fényt az életembe. Nélküle nem lehetnék az, aki most vagyok. Egy boldog és szerelmes vámpír, ki élete szerelme mellett lehet. Ölelheti, csókolhatja és kedves – szerelmes szavakat mondhat, és suttoghat kedvesének.
Stockholm utcáin sétálva, összekulcsolt ujjakkal kellemes érzés töltött el, sőt mi több mintha varázslat lenne. Egy olyan varázslat, ami csak is kettőnket von maga köré. Ahol a gondoknak és a bajoknak, csak hűlt helye van. S csak is a boldog és varázsos pillanatoknak élünk.Szerelmem ajkain újra látom a gyönyörű mosolyait, amikkel még jobban magába bolondít.
Mindig ilyen boldognak és mosolygósnak szeretném öt látni, egész életemben. Amíg csak élek. Nem akarom őt elveszíteni. Azt akarom, hogy velem legyen örökkön – örökké. De ez csak is akkor érvényesülhet, ha ő is egy lesz közülünk. Vajon, tényleg ezt akarom? Megfosztani őt az igazi családérzésektől? A saját gyerektől? Nem, ezt nem tudnám megtenni.
Majd betévedtünk egy játszótérre, ahol a kis gyerekek vidáman játszadoztak. Látva szerelmemen azt az örömöt, amikor a kicsikkel játszadozhatott, tudtam, hogy képtelen lennék őt megfosztani attól, hogy saját gyermeke legyen. Látszik rajta, hogy mennyire szereti őket, s bizton állíthatom, hogy csodálatos anya lenn belőle. A téren lévő kis gyerekek, mind nagyon aranyosak voltak, de közölök csak is a kis Jamie volt az, kivel egész jól kijöttem. Mikor megláttam, amint elesett, s sírni kezdett, amiért lehorzsolta a lábát, annyira megsajnáltam, hogy képtelen lettem volna arra, hogy ne vigasztaljam meg.
Ismerkedésünk közepette, szerelmemre vettem egy pillantást, aki épp pillanatképeket készítettet párosunkról. Gondolataimban felrémlett az a tudat, hogy bár a saját gyerekünket tarthatnám az ölembe, s vigasztalhatnám. De, ez lehetetlen. Nekem, vagyis nekünk, vámpíroknak nem lehet gyermekünk.
Vagy mégis? Hiszen, Adam is félvér. Akkor viszonylag nekünk is lehetne gyerekünk. Carlisle biztosan többet tudna mondani erről.
De mi van, ha Bella nem szeretne tőlem gyereket? Na, jó ez butaság. Még hogy Bella nem szeretné, hogy legyen egy közös kisbabánk?! –viaskodtam magamban, mindaddig, amíg szerelmem arcáról az a bájos mosoly, ami nem rég volt eltűnt. Tudtam valami aggasztja őt, de hogy mi? Azt nem tudom. Bár hallhatnám a gondolatait, hogy tudjam mi jár a fejében!
A kicsik kérésének eleget téve, újra érezhettem szerelmem finom meleg ajkait. Amelyektől kelletlenül de, rövidesen el is kellett szakadnom, hogy tovább folytathatjuk a sétánkat.
***
Mivel a nap lemenőben volt, így visszafelé sétáltunk a szállodába. Ami mellett volt egy kisebb tópart is, aminek a szélénél állva, hátulról átölelve szerelmemet, tekintettük meg a gyönyörű szép naplementét.
A szobánkba menet, rettentő gyorsasággal vetettük rá magunkat a másikra. Meglepett szerelmem sietsége, amit nem tudtam szó nélkül hagyni, csakhogy felhúzzam egy kicsit.
- Nocsak – nocsak! De nem bír a vérével kisasszony! –szóltam rá, vigyorogva.
Mire ő először meghökkent pillantásokkal illetett, majd egy pillanatra elgondolkodtató arcot vágott. Azután pedig hirtelen mozdulatot véve, kibújt az őt ölelő karjaim közül. Amit nem tudtam mire vélni.
- Nem –e? –kérdezte, felhúzott szemöldökkel.
- Nem! –vágtam rá gyorsan, amit nem kellett volna.
- Fogadjunk, hogy én tovább bírom azt… hogy ne érjek hozzád, mint te! –tette fel az ajánlatát, amit egy pár perc leforgása alatt fontolóra is vettem.
Még is miért ne mennék bele? Ha sokáig kibírtam azt, hogy ne érintsem meg őt, akkor most is menni fog. –mosolyogtam el magamban, miközben győztesként könyveltem el a türtőztetésemet. De vajon, sikerülni fog türtőztetnem magam, annak ellenében, hogy ne érintsem meg? Hiszen már maga a tudat is kínoz, hogyha nem érinthetem meg. Hm… de ő volt az, aki előbb ragadott magához, amint beértünk a szobába. Szóval, több mint valószínű, hogy a fogadást én nyertem meg.
- Rendben, állom a fogadást. De mi legyen a tét? –kérdeztem kíváncsian. –miközben az én fejemben, egy pikáns jelenet fordult meg.
Még pedig, az hogy bikini bemutatót tartson nekem. Hú… teljesen olyan leszek, mint Emmett. Atya úristen! Ha ő ezt most hallaná, tuti biztosan büszke lenne magára, amiért állandóan az ilyen hülyeségeivel (tanácsaival) nyüstölt.
- Ha én nyerek… mondjuk, hogy amikor hazaérünk, mármint hozzátok, akkor az egyik este, neked Chippendale fiúnak kell lenned, az egész családod között, s az helyett hogy a lányoknak járod a táncot, a családod férfi tagjainak kell majd táncolnod. Hogy milyen ruhákban, azt majd akkor ott megtudod. –jelentette ki vigyorogva.
- Hm… rendben. De ha én nyerek, akkor, neked pedig bikini bemutatót kell majd nekem tartanod. –fogtam meg a felém nyújtó kezét, csak hogy a fogadásunk megkötődhessék.
- S miért nem a családod férfi tagjai előtt? –kérdezte huncutsággal a szemében.
- Még csak az kellene! Élveznéd mi, ha minden egyes adandó alkalommal, amikor megpillantanak téged, egy szál semmit sem takaró ruhában, azt fontolgassam, hogy kit hogyan nyírnék ki! –jelentettem ki hitetlenkedve.
- Akkor csak is neked fogok majd bemutatót tartani, ha nyersz. –mondta kacsintva, majd az egyik bőröndöt behúzva maga után, tűnt el a fürdőszoba ajtaja mögött.
Minek neki ilyenkor az a bőrönd? –tettem fel magamban a kérdést, mire egy kis időn belül már sejtettem is a választ.Ugyan is Bella, egy halvány rózsaszínű csipkés – áttetsző, rövid hálóingben jelent meg előttem. Amint a szemeimmel végigpásztáztam gyönyörű testét, a vágy szerelmem iránt elemi erővel tört rám. Már épp felpattanni készültem ülő helyzetemből, amikor eszembe jutott, hogy szerelmem most direkt incselkedik velem. Lenyelve a vágyaimat iránta, egy nem tetsző mosollyal ráztam meg a fejem. Az arcára pillantva, láttam, hogy az előbbi öröm mosoly, bosszús mosolyba váltott át. Ami megnevetettet.
- Cseles, nagyon cseles! –szólaltam meg elismerően.
- Még nincs minden veszve! –jelentette ki magabiztosan, ami semmi jót nem ígért.
Igazam is volt, ugyan is eztán jött csak a fekete leves.
Szerelmem a lejátszóhoz lépve, kezdte el kapcsolgatni azt, mind addig, amíg egy számára megfelelőnek tartó számhoz nem ért. Majd egy lágy zenére érzéki táncot kezdet el lejteni előttem. Ami igen is nagy hatással volt rám. Majd egyszer csak előkerült valahonnan, egy szőrmés sálféleség, melyet a nyakam köré fonva kezdte el húzogatni egyik – irányból a másikba. Tudta, hogy ezzel a cselekedetével igenis nagy hatással van rám. Ezt tudtam a kacéran mosolygó tekintetéből. Miközben én a feltörekvő vágyaim ellen harcoltam, ő aközben folytatta a táncát. Ész vesztve – örülten kívántam őt. Ebben a mindössze eddig eltelt másfél percben, már rengetegszer nyújtózkodtak a kezeim a csípője felé, de még időben sikerült visszafognom magam. Amit ő pedig élvezett is. Élvezte, hogy kínozhat. Lenyűgöző, hogy mikre nem képes azért, hogy nyerjen.
Ajkainkat eközben már csak alig párcenti választotta el, amikor is ő még azelőtt elhajolt előlem, hogy megcsókolhattam volna. Magamban fortyogtam a bosszúságtól, hogy így kínoz engem.Majd amikor hátat fordított nekem, s a csípőjét kezdte el riszálni, akkor már végleg elszakadt nálam a cérna. Felpattanva ülőhelyzetemből, mögé osontam, hogy a karjaim bilincsként ragadhassák meg a csípőjét. Éreztem, hogy egy pillanatra megijedt.
- Nem bírom tovább. –leheltem a füleibe.
- Ahogyan én sem. –feleltem, majd velem szembe fordult, s a karjait a nyakam köré fonta.
- Egy igazi szexisen őrjítő nőszemély vagy! –mondtam, s ajkaimat az övéire tapasztottam.
S ezt követő percekben – órákban az előttünk álló egész éjszakát át szerelmesedtük…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése