(Edward szemszög)
Már lassan hajnalodott, amikor azon kapom magam, hogy még mindig a fekete bőrkanapémon fekszem, s a plafont bámulva a gondolataimba merültem el egész éjszaka. Úgy döntök, hogy még egy darabig megengedek magamnak, egy kis lazsálást. Így visszatérek a gondolataimhoz. Ilyenkor mikor csak ülök, vagy éppen fekszem az ágyamon, sokszor kívánom azt, bár én is álmodhatnék. De ez lehetetlen, számunkra.
Bár egy egyszerű ember lennék, s nem kéne attól tartanom, hogy valakire rátámadok....
- Keresztapu! Keresztapu segíts! –szalad be nevetve Adam, kit az apja vett üldözőbe.
Ekkor a karjaimba kapva, kiugrom vele az ablakon, majd vissza véve őt a szobájába, térek vissza az ablakomon át a szobámba, és fekvő helyzetbe helyezkedem el a kanapémon úgy, mint ha mi se történt volna.
/*Nah, most meg vagy kis törpe... innen aztán előlem nem menekülhetsz kis krapekom!*/ - nevet fel, saját gondolatán Emmett.
Visszatartván a nevetésemet, számolom a perceket mielőtt, melák bátyám beérne a szobámba.
5...
4...
3...
2...
és 1...
- Meg vagy! –kiáltja diadalittasan.
- Mi van? –teszem fel a kérdést megilletődést tettetve.
- Várj! Hol van Adam? Hiszen, ide rohant be! És érzem is az illatát, intenzívebben is –mondja kétségbeesetten.
- Itt nincs, amint láthatod. Nincs a szobájában? –kérdezem visszatartva a vigyoromat.
- Ö...oké... kösz. –mondja zavarodottan, és elhagyva a szobámat battyog át a fia szobájába.
Hogy visszavágjak Em-nek az idétlen beszólásai miatt, ismételten kiugrom az ablakomon, hogy aztán Adam szobájában kössek, ahol egy kacsintás követően a hátamra felkapva őt, ki ugrom az udvarra, majd a konyha felé veszem az irányt.
A konyhába lépve, Esme épp Adam reggelijét készíti.
- Jó reggelt nagymama! –köszön Esme-nek, majd pusziért nyújtózkodik felé.
Amit fogadott anyám, egy szeretett teljes mosoly közepette meg is ad neki. Én is nyomok egy puszit anyám homlokára, majd Adam kérésére egy pohár narancslét töltök ki neki. Miközben kereszt fiam a reggelijét fogyasztja, időközben betévednek a többiek is. Alice gondolatban üzen, hogy előkészítette a ruháimat, amit a kanapámon találok meg.
Egy hálás pillantást követően, visszatérek a szobámba, ahol lekapva magamról a tegnapi ruhákat, veszek egy gyors zuhanyt. Amikor végzek a fürdéssel, és megtörölközöm, magamra kapom az Alice által kiválogatott ruhákat.
A hajamat hiába próbálom jobb belátásra bírni, de mind kevesebb eséllyel sikeredett, a meg szokott frizurámmá varázsolnom. Felkapva a szürke dzsekimet, és a táskámat, amibe még a tegnapi nap folyamán beledobtam a szükséges sulis cuccokat, na meg a tankönyveket, amit, még Alice el is hozott tegnap, csatlakozom újra a testvéreimhez, akik már csak rám vártak.
Elköszönve Esme-től és Adam-től, indulunk el a suliba.
Mivel az én szürke Volvómmal megyünk, még becsengetés előtt odaérünk, jóval, tíz perccel. Leparkolva a suli parkolójában, amikor egyenként kiszállunk a kocsimból, a parkolóban lévők szeme mind rajtunk állapodnak meg... A gondolataik pedig ezerrel szállingóznak felém, mintha több ezernyi darázs, vagy méh lepne el hirtelen.
Mikor becsengetnek mi is befelé kezdünk szállingózni az előttünk álló „iskolai” épületbe. A folyóson ismét mindegyik szempár rajtunk állapodik meg....
Így telt el az egész délelőttünk is.
Egyben mi voltunk a középpontban, és a téma. A fiúk gondolatai egyrészt a féltékenységből állt ki, na meg Alice-ről és a Rose-ról való fantáziálgatásak. A lányoknak a gondolatai meg mi felénk áradoztak ezerrel. Jessica Stanleyé különösképpen az én irányomba áradtak. Egész nap üldözőbe vett. Amit Em roppant mód most is viccesnek talált.
A menzára érve, hogy a látszatot megtartjuk mi is beállunk a sorba és leveszünk egy – egy ételnek mondható valamit, és egy üveg vizet.
Leülve az egyik üres asztalhoz a sarokban, beszélgetésbe elegyedünk egymással. Lassacskán a menza jócskán meg is tel.
Amikor véletlenül, Alice gondolataiba bele olvasok, kicsit furcsának érzem a titkolózását.
/*Mindjárt, ideér... már csak öt perc. Bírd ki ezt valahogyan Alice... gondolj pl .Jasperre és az együtt töltött csodás éjszakára. */
Hogy ki is ér ide öt perc múlva, nem tudom meg. Ugyan is túlságosan eltakarja előlem a látomását, ahogyan az utóbbi időkben is tette. Ami, néha – néha nem igazán sikerült neki... Olykor meglesve a látomásait kissé furcsállódtam, amiért csak foltokat láttam. De ezen nincs sok időm többet gondolkodni, ugyan is arra leszek, figyelmes hogy Rose a következő szavakat vágja férje képébe:
- A ma éjszakát a nappaliban, vagy az egyik vendégszobába fogod tölteni. Vagy a kis Jessicádnál! – majd felállva az asztalunktól távozik a kijárati ajtón.
Amint kilép az ajtón, egy hatalmas csattanást hallunk meg, miközben én bele hallgatok nővérem gondolataiba, ahonnan megtudom, hogy eléggé feldühödött. Szólva a testvéreimnek, siettünk ki a menzáról, ahol megpillantjuk az éppen kőről feltápászkodó dühős Rose-t, és egy szépséges angyalt. Kinek haja hullámos vöröses barna színbe pompázik, és szemei pedig csoki barnákban tündököl. De azonban, az ámulatomból nővérem dühödt hangja rángat ki.
- Mégis mit képzelsz? Van fogalmad arról, hogy mit csináltál? Nem...- kezd bele, de azonban a szépséges angyal amint sikeresen felkel a hideg kőről, nővérem szavába vág.
- Nem látok a szememtől? Ezt akartad kérdezni? Hát akkor tessék itt a válaszod. Nem, nem látok. Ugyan is „VAK” vagyok! És sajnálom, ha véletlenül letörött a műkörmöd, vagy ha a kibaszott drága ruhád elszakadt vagy, épp bekoszolódott. És egyébként is, te jöttél nekem. Ami egy kicsit hálátlan is, mert nekem többnyire lenne jogom kiakadni, mint neked! –mondja nyugodt hangon, majd otthagyva a döbbent Rosalie-t, rövid időn belül el is tűnik a látó körünkből.
Rose-hoz lépve, Alice csak egy folytában a következő szavakat mormolja magában:
/*Ezt mégis mért nem láttam előre. Ha láttam volna, akkor bizonyára meg tudtam volna akadályozni. Szegény lány. Vajon mennyi ilyen esetet élt már? Olyan nyugodtan kezelte ezt a szituációt. Egy csepp megbántottságot se láttam rajta, és még a hangjából se lehetet kivenni ennek jelét. De még a haragét se. Inkább a gúnyt. Igen ez a jellemző arra a szóra, ami a hang lejtését jelképezte. Minél előbb beszélnem kell vele. ...*/
- Istenem, szegény lány! Olyan ostoba és idióta vagyok. Azonnal meg kell találnom. –szólal meg feleszmélve az előbb történtekből, nővérem.
Majd itt hagyva minket rohan abba az irányba amerre a titokzatos szépség távozott. Mi pedig Rose után sietünk. Pár perccel később azonban, nővéremre a parkolóban lelünk rá, ahogyan a kocsimnak dőlve a tenyerébe temeti arcát.
- Mi történt? –kérdezzük egyszerre.
- Utána szaladtam, és utol is értem. Már épp szólásra nyitottam volna a számat amikor, is megszólalt, hogy hagyjam békén. Majd jött egy fekete BMW és beszállt a kocsiba –hadarja, és Em mellkasára hajtva a fejét, néma zokogásba kezd.
A gondolataiból kiolvasva, mélységesen megbánta a viselkedését. Ha nem haragudott volna meg Emmett beszólására, akkor nem bántotta volna meg az angyalomat. Angyalomat? Mégis miket beszélek én? Hiszen nem is ismerem. De a szépsége és a frézia illata teljesen megbabonázott. Frézia illata? Pontosan ugyan olyan az illata, mint, amit tegnap az óvodában is éreztem.
/*Na, jó... ezt azonnal verd ki a fejedből Edward. Mégis mit keresett volna ez az angyal tegnap ugyan abban az óvodában, amiben Adam is jár? Te már képzelődsz! */ - kezdtem el vitatkozni magamban, egészen a hazáig vezető úton.
( Bella szemszög)
......másnap......
A mai reggelem is épp ugyan úgy telt, mind az eddigi elmúlt egy évben. Reggeli teendőim elvégzése után, felveszem a Brennen által választott ruhákat. Hajamat most csak kifésülve hagyom, hogy a vállamra hulljon.
A vállamra kapva a táskámat, lépdelek le a lépcsőn, mindvégig a korlátba kapaszkodva. Belépve a konyhába leülök az asztalhoz, ahol a reggelimet már Brennen elém is készíti. A reggelim elfogyasztása után, szólol Seeleynek, hogy indulhatunk.
Elköszönve nénikémtől, el is indulunk az iskolába, ahol mindenki az új diákokról beszél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnálom őket. De ez Forks. Ahol az új lakók, diákok vannak mindig a középpontban, legalábbis egy jó darabig az biztos.
Emlékszem, amikor mi érkeztünk ebbe a borús kis városba. Hármunk közül, egyedül Seeley volt az, aki jól tűrte az emberek kíváncsiságát és érdeklődését. Tempivel sokáig, Seeley nélkül nem is nagyon mertünk ki menni az utcára, mert olyankor rögvest jöttek a kérdéseik ostromával.
Az órák a délelőtt folyamán elég gyorsan teltek, ugyan is egyszer csak azon kapom magam észre, hogy már mindenki a menzára indul. Elpakolva a táskámba, követem társaimat a menza épületébe. Már éreztem, hogy közel járok az ebédlő ajtajához, amikor is az ajtó nyitódását hallom meg hirtelen, majd egy hirtelen jött hideg test becsapódását érzem meg, magamon. A lendülettől hanyatt vágódom, ahogyan a nekem csapódó hűvös test is. Miközben épp feltápászkodom a hideg talajról, egy hűvös, de mégis csilingelő hangot hallok meg, közvetlenül közelebbről.
Mivel ezt a hangnemet már megszoktam másoktól, de azért még is ki fejtem úgy a nem tetszésemet, hogy rájöjjenek, attól, hogy még nem lát az ember attól, függetlenül ők is ugyan olyan emberek, ahogyan ők. Már számtalanszor estem át az ilyen helyzeteken, de megtanultam, hogy ha sírva fakadok, vagy akár egy csepp jelét is mutatom annak, hogy fáj számomra az ilyen viselkedések akkor csak még jobban a sárba fognak tiporni. Sírnék, ha volna értelme. De nincs értelme annak, hogy ilyen dolgokért feleslegesen is hullatjak akár egy csepp könnyet is.
Szerencsémre Booth még időben értem jött, így sikerül is leráznom az engem követő idegent:
- Hagyj békén! –utasítom őt.
A lépteimet megszaporázva közelítem meg a kocsi, aminek az ajtaját Booth már ki is tárja előttem.
- Szia, kicsi lány! Mi a baj? –kérdezi, miközben ő is beszáll mellém, majd beindítja a kocsit.
Az óvodáig tartó út alatt elmeséltem neki, a történteket.
-.... a menzára tartva valaki fellökött. De bizonyára, nem vehetett észre, hogy én is ott vagyok. Így a lendülettől mind a ketten, a kőrre zuhantunk, de a lány, aki nekem jött ő hamarabb felállt, s egyszer csak megszólalt, de idegesen. És amikor már épp azt a kérdést tette fel nekem, hogy nem látok a szememtől. A szavába vágtam, és én fejeztem be ezt a kérdést helyette. Amire meg is adtam a válaszát, s ott hagyva fordultam vissza, a parkoló felé abban reménykedve, hogy most hamarabb jössz értem. Ami szerencsémre így is volt. –fejezem be a történtek elmesélést kissé kiakadva.
- Saj... –kezdene épp bele a részvétbe, amit én rögvest félbe is szakítok.
- Kérlek, ne mondd azt, hogy sajnálod! Ezt már megbeszéltük. Ezen nem tudsz segíteni. Ne is törődj vele. Mert én se törődöm –mondom, és lezártnak is tekintve a beszélgetésünket.
Amíg az óvodába tartunk, néma csendbe burkolózunk. Mikor megérkezünk, elköszönök Boothtól, s megkérve őt hogy most egyedül szeretnék bemenni, indulok is befelé az oviba.... A gyerek körében léve, a menza épületi rosszkedvemet, mintha a szél fújta volna el.
Susan közli is velem, hogy jó lenne, ha a pénteki napon, kicsivel korábban jönnék, ugyan is a kicsik szülei, vagy a közelebbi hozzátartozóik soron követik majd a munkánkat és a gyerekeik fejlődését. Amint, ezt megtárgyaljuk, a gyerekekkel labdázni kezdünk.
Közben pedig örömmel fogadom, hogy a többiek szinte már úgy fogadják a kis Adamet mintha, már régóta a mi óvodánkba járna. És ezt, ahogyan észrevettem a mai napon, Adamnek is nagyon jó érzés.
- Adam? –szólítom fel.
- Igen Bella? –jön közelebb hozzám.
- Hogy érzed magad itt? –kérdezem meg kíváncsian.
- Nagyon jól érzem magam. A többiek nagyon rendesek, és kedvesek velem –feleli, s mintha örömöt vélnék kihallani a hangjából.
- Ennek, nagyon örülök. Na, de menj csak nyugodtan vissza a többiekhez –mosolygok rá kedvesen.
Miután a gyerekek meguzsonnáznak, a szüleik is megérkeznek időközben.
- Nagymama, ő itt Bella! –hallom meg Adam hangját mellőlem.
- Örvendek. Az én nevem Esme Cullen –csendül fel egy kedves, barátságos hang.
- Én is örvendek. Isabella Swan, de szólítson, kérem Bellának –kérem.
- Á... Mrs. Cullen. Bizonyára a fia tegnap átadta az üzenetet maguknak, a pénteki nappal kapcsolatosan? –csatlakozik hozzánk Susan is.
- Igen, Susan. Átadta. És mondtam már, hogy ne magázz. Ahogyan, te se Bella. Nem vagyok én olyan öreg –nevet fel. –Na, de nekünk mennünk kell. Viszlát!
- Bella! –szól hozzám, Adam.
- Igen? –kérdezem tőle, miközben leguggolok hozzá.
- Pénteken, játszhatunk majd azt, amit én szeretnék? –kérdezi, a fülembe súgva.
- Ha szeretnéd, akkor igen. –felelem neki.
- Köszönöm. –mondja, majd megölel. –Szia, Bella! Csókolom Susan néni!
Miután már mindenkiért megjöttek a szülők, Booth is befut. Beülve a kocsijába, indulunk haza. Ahol, köszönve Brennen-nek, a szobámba megyek is fel. A kezembe véve a pizsamámat, a fürdő szobába megyek... s miközben folytatom magamra a forró vizet, a mai kis incidens jut az eszembe azzal az ismeretlen lánnyal.
Vajon, mindig ez lesz? Talán, ha adnék rá még egy esélyt arra, hogy Brennenék találjanak egy másik szemorvost, aki esetleg vissza tudná adni a látásomat. akkor többé nem kéne, mások sajnálatát hallanom, és éreznem.
S mi van, akkor, ha tényleg találunk egy jó szemorvost, aki el is vállalja a műtétet, de még se tudja visszaadni a látásomat? Újra próbálkoznék utána? Vagy végleg felhagynék a reménnyel?
Egyben biztos vagyok, hogy egy próbát megér.
Miután, megtörölközöm, és felveszem a pizsamámat, vissza lemegyek, a nappaliba ahol a tv hangja szűrődik felém.
- Tempi, Booth? –kérdezem tétován.
- Igen kicsim? –jön közelebb hozzám Tempi.
- Gondolkoztam, és arra a döntésre jutottam, hogy keressünk egy másik szemorvost. Szeretném visszakapni a látásomat. De ha így itt vagyok tétlenül, akkor nem fogom visszakapni. Szeretnék újra látni, és titeket is látni szeretnélek, újra. –jelentem ki.
Mire Tempi zokogva, ölel magához.
- Rendben. Köszönöm, kicsim. –csókol homlokon.
Booth is közelebb lép hozzánk, s mindkettőnket az ölelésébe zár, s úgy öleljük, egymást mintha egy igazi család lennénk. Ami igaz is volt. Hiszen, egyedül csak ők maradtak nekem. Ekkor az eszembe jutott, azaz idézet, amit a baleset előtti estén olvastam, a kedvenc idézetes könyvemből.
/*Abban, az esetben, ha valaki melletted van, még ha nem is beszélgettek, az ő létezése miatt mégis boldog vagy. Még ha mindent el is veszítettél, állj meg és nézz körbe! Biztos vagyok, benne, hogy valaki ott van melletted. Ne légy szomorú! Ne veszítsd el a reményt! Kérlek, ne felejtsd el azt, hogy nem vagy egyedül!*/ .... –jelen esetben most Tempi és Booth van mellettem, kik minden nap, minden egyes pillanatban azon vannak, hogy nekem jó legyen, és hogy boldoggá tegyenek. Bár mindent elveszítettem, kaptam az élettől egy új életet. Amit, megpróbálok élvezni. Nem veszíthetem el a reményt! Már csak Tempiék miatt sem. Hiszen, ha én nem lennék, akkor, ők még mindig Phoenixben élnének, s az is lehet, hogy már egy kis Tempi-nek vagy épp Seeleynek lennének, boldog szülei. De én ezt az esélyt elvettem tőlük, azzal hogy felhagytam a reménnyel. Ki kell törnöm a ketrecből, amibe már egy éve bezárkóztam.... ezzel, a döntéssel hajtom fejemet álomra, egy új reménnyel egyetemben.....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése