SzJG - Ki lehet az?

[Antai Kelemen Ádám (Cortez)]

Amikor kicsöngetnek az általam, és szerintem biztosan állíthatom, hogy a majdnem mindenki által, közvetlen utált: Kardos órájáról, ahogyan mindig, úgy most is az árkádok alatt lévő egyik padon foglalunk mind, helyett. Zsolti az újabb hülyeségeivel szórakoztatja a társaságunkat, miközben én a pilóta napszemüvegem alól, pillantgatok valaki felé. Pontosabban, egyetlen egy személy felé. A személy felé, akiről bár próbálok nem tudomást venni, mégsem tudok úgy tenni, mintha nem is létezne. Még akkor, sem ha ő ezt így érzi. Tudom, mert kihallgattam őt, igaz nem szándékosan, de hát mi mást tehettem volna akkor, amikor éppen rólam panaszkodott, Virágnak és a pszichopata Kingának, a lány mosdóban, amelynek az ajtaját akkor éppen elfelejtették bezárni?!

Igaz a beszélgetésükből csak annyit hallottam ki, hogy Reni nem tudja, mi az oka annak, hogy én haragszom rá, és hogy miért nem szólok hozzá.

Ó, pedig ha tudná! De, nem tudja! Nem tudja, hogy én mégis hogy érzek iránta!  Ahogyan azt sem tudja, hogy miért is rühellem azt, amikor ő, az helyett, hogy velünk lógna, mindig Neményi mellett van.

Grr...Legszívesebben egy oltári nagyot behúznék annak a gyereknek! Ahogyan most is, amint azt látom, hogy éppenséggel, közvetlenül mellette foglal helyett. Pedig én akarok mellette ülni!

A gondolataim az mellett, hogy bár mennyire szeretném, ha Reni többet is érezne irántam, mint amennyit gondolom, Neményi iránt érez, számtalan kivégzési technika fordul meg a fejemben, amelyek szerint elintézhetném valahogy, ezt a szerencsétlen gyereket.

-         Nem találjátok ki, hogy mit hallottam az imént a diri irodája mellett elhaladva?! – jelenti ki, mint sem kérdezi Dave, amikor csatlakozik hozzánk.

A társaságunk nagyja, vagy szimpla unott tekintettel mered rá, vagy inkább értelmetlen hülyeségekkel árasztja el, köztük Zsoltival, akinek valamiért, lételeme, szegény Potter gyereket kínozni.

-         Na, mit? – kérdezi mellettem, Ricsi, miközben a raszta tincseivel szórakozik.

-         Azt hallottam, hogy valaki az osztályunkból, év végén távozni fog!

-         Hogy mi van? – meredünk rá döbbenten.

-         Jól hallottátok! Valaki az osztályban, már csak péntekig lesz velünk, aztán elmegy.

-         De ki az? – teszi fel a kérdést, Zsolti és egy pillanatra abbahagyja, a kilencedikes gyerek kínzását. – Ugye, Neményi lesz az?

-         Remélem, hogy ő lesz! – rúgja meg a lábamat, Ricsi, és én csak remélni tudom, hogy tényleg neki lesz igaza.

A tekintetemmel újra Reniéket kezdem el fürkészni, aki mint mindig, amikor nem éppen Virágra vagy, Neményire figyel, akkor olvas, ahogyan most is...

Egész délelőtt, az osztályunkat csak azt foglalkoztatta, hogy ki lehet az a személy, aki jövőre már nem lesz velünk. Mindenki megkérdezett mindenkit, hogy véletlenül nem ő az. De nem jutott senki se semmire.

-         Ti! Ti hárman! – mutat Kinga, Renire, Virágra és Neményire. – Ti, tudtok valamit! Igaz? – közeledik, az előttem lévő pad felé, ahol a hármas triót figyeli mindenki. – Melyikőtök az?

-         Mi? Micsoda? – kérdezi zavartan, Reni, és az ajkait kezdi el rágcsálni. – Miről beszélsz?

-         Ne, tettesd magad, Renáta! Mondd meg, hogy melyikőtök az, aki jövőre már nem boldogít majd minket a jelenlétével! – áll meg előtte, csípőre tett kézzel, és azzal az eszelősen fenyegető tekintetével, amellyel, bárkit képes megrémiszteni.

-         Mi... nem... izé... mi... mi is csak annyit tudunk, hogy...ajj, hogy valaki elmegy – válaszol, helyette Virág.

-         Nem mindegy az nektek, hogy ki megy el? Majd, megtudjátok, ha eljön annak az ideje! - szól közbe Neményi, majd unottan a helyére megy.

-         Téged meg kikérdezett? – kérdezi, Ricsi flegmán.

-         Ha nem vetted volna észre, Kinga mind a hármunktól megkérdezte azt, amit, benneteket is érdekel! De, hát annyi ésszel, és IQ-val, mint amennyivel te rendelkezel, Pósa és a cimboráid, nem is csodálkozom a kérdéseden – válaszolja, a szokásos okoskodási szintjével, amelyből úgy lejjebb vennék.

De most komolyan! Mi a f***ért kell neki, állandóan játszani az eszét?! Most már csak tényleg remélni tudom, hogy ő lesz az, aki elhúzza a csíkot innen! Mert ha nem, akkor biztos, hogy előbb vagy utóbb, de kinyírom!

-         Mondja ezt az, aki kb. a 150-es IQ-val, sem tudja észrevenni magát! – böki oda neki vissza válaszul, Ricsi majd az egyik kezét, pacsira nyújtja felém.

-         Gyerekek! Fejezzétek be! – kéri Haller, amikor belép a terembe. – Miért beszéltek így egymással? Nem lehetne, kedvesebben is?

-         Mi, nagyon is kedvesen beszélünk, tanár bácsi – áll fel a helyéről Zsolti, kezében valami – az általa hívott – kajával.

-         Zsolti, óra van. Légy szíves, fejezd be az evést – szól rá, kedvesen.

-         Oké – motyogja teli pofával, amikor egyszerre beletömi azt a valamit a szájába.

-         Undorító – fordítja el a tekintetét róla, fintorogva Kinga, majd miután, mind kiröhögtünk magunkat raja, végre felteszi azt a kérdést az ofőnek, amelyet egyikünk, sem mert eddig feltenni.

Amikor a kérdés elhangzik, Haller meglepetten tekint először Kingára, majd ránk, akik helyeslően bólogatni kezdünk arra, hogy tényleg kíváncsiak vagyunk a válaszára. Az a néhány perc, amelyet néma csönd fogad, szinte ideget ölő időnek tűnik, majd végre megszólal...

-         Igen, igaz! De ti, mégis honnan tudtok erről? – kérdezi kíváncsian, mire mind egymásra meredünk.

-         Épp az igazgatói iroda előtt haladtam el, amikor véletlenül meghallottam, amint a tanár úr és az igazgató úr, arról beszélgetett, hogy jövőre kapunk majd egy új osztálytársat, mivel eggyel kevesebben leszünk – feleli Dave.

-         Tanár úr, árulja már el, hogy ki az? – kérjük őt, de ő csak nemlegesen megrázza a fejét.

-         Nem lehet, gyerekek! Majd, mindent megtudtok, idővel! Addig is, szeretném megtudni, hogy ki állította el az órát, a kémia szertárban?

-         Ááá! – kiált fel, Zsolti. – Hát ez már, túlmegy, minden határon! Mégis, miért művel ilyet bárki is? – hitetlenkedik, merő komolyságot tettetve, mire mi alig tudjuk visszatartani a nevetésünket.

Az óra további részében, már nem esik szó arról, hogy ki megy el tőlünk, de viszont amikor kicsengetnek az óráról, egyben az utolsóról, újra felemlegetődik a kérdés, hogy mégis: Ki lehet az?

A két rocker kivételével – akik egyértelműen, Zsidákra tippelnek -, mindenki más Neményire tippel.

És, bár én is abban reménykedem, hogy ő az, és azt is kívánom, hogy ő legyen az, mégis ott van bennem az a félsz, miszerint, Reni az. Hiszen, ő volt az, aki igyekezett észrevétlen maradni, ebben a témában, és ő az, akiről egyikünk sem feltételezte, hogy elmegy.

A hazáig tartó úton, és egész délután csak is azon kattogott az agyam, hogy mi van akkor, hogyha tényleg, Reni az?! Egyetlen egy falat sem ment le a torkomon, még a vacsorából sem, pedig a nagyi a kedvencemet csinálta, de képtelen voltam akár az evésre, akár bármi másra is gondolni, azon kívül, amelyen egész délután csak kattogtam.

Nem lehet ő! Nem, mehet el! – hajtogatom magamban, összeszorított öklökkel, amelyeket mind tudatlanul a falba verek. – Még maga a gondolat is rossz, hogy lehetséges, pénteken látom csak utoljára!

Valahogy meg kell tudakolnom, hogy ő az –e! De mégis hogyan?

Hívjam fel, és kérdezzem meg tőle, hogy: Bocs, Reni, de te vagy az, aki elmegy?

Ááá! Kizárt! Nem hívom fel! Mégis, hogy venné már ki magát, hogy egész héten, szinte tudomást sem veszek róla, és most meg csak úgy hirtelen felhívom őt, éjnek – éj vadján? Barom! – szólom le magam.

Majd inkább, Ricsivel deríttetem ki az igazságot, vagy Dave-vel, aki szinte, úgyis tud mindenről – döntöttem el, majd hanyatt döntve magamat az ágyamon, lehunyom a szemeimet...

Másnap...

Már reggel éreztem, hogy valami nem lesz rendjén, a mai napon, és ezt addig nem is tudtam, hogy miért, amíg meg nem érkeztem a sulihoz, és be nem értünk a termünkben.

Egy valaki hiányzott. Egy olyan valaki, akinek a hiányát – azt hiszem, biztosan állíthatom -, hogy mindannyiunk megéreztük.

-         Emó! Mi van Ren-nel? – fordul, Ricsi a barátnője felé.

-         Nem tudom! Nekem is csak reggel írt egy sms-t, hogy nem várjam, mert nem jön – feleli, szomorúan.

-         De hát miért nem? – kérdezi tovább.

-         Azt nem tudom. Nem mondta el. Pedig mindig, mindent elmondunk egymásnak – motyogja, mostanra már szipogva.

A nap további részében, a kérdés, hogy Reni miért nem jött suliban, egészen az utolsó óránkig megválaszolatlanul maradt, amely már teljesen kezdett kétségbe ejteni, és azt hiszem, nem mondok újat azzal, hogy ezzel a kellemetlen érzéssel, nem csak én vagyok így...

-         Gyerekek – szól ránk, Haller amikor, Gondos helyett ő lép be a terembe. – Kérlek, maradjatok csendben.

-         Tanár bácsi, tanár bácsi! – jelentkezik Zsolti, a szokásához híven idétlenül. – Reni, miért nem jött ma?

-         Ha lenyugodnál, fiam és a többiek is, csendben maradnak, akkor elárulnám – mondja, mire mindenki egy másodperc alatt, elhallgat.

-         Nos...khm... Renáta ma azért nem jött iskolába, mert...khm... – köszörüli meg a torkát, immár sokadszorra is, mire végül egy lapot vesz a kezébe, az asztaláról. – Inkább, felolvasom nektek azt, amit Reni írt.

-         De hát miért írta volna le Ren? – szólal meg, Ricsi értetlenül.

-         Azt, majd mindjárt megtudjátok, ha hagyjátok, hogy felolvassam nektek ezt a levelet.

-         De...

-         Fogjátok már be! Hadd olvassa fel tanár úr, hogy mi áll benne és akkor, megtudjuk majd, hogy miről van szó! – ordít ránk Kinga, mire újra csend telepszik a teremre.

Eltelik néhány perc, mire Haller egy újabb torokköszörülés után, belekezd a „levél” felolvasásába...

/*Azt hiszem, hogy mostanra már mind sejtitek, vagy csak gondoljátok már, hogy aki nem lesz jövőre már az osztály tagja, az én vagyok. Tudom, hogy már korábban el kellett volna mondanom nektek, de nem tudtam. Nem voltam rá képes.

Ez az egész engem is váratlanul ért. Az apukámat előléptették, ami azzal jár, hogy külföldre kell költöznünk. Pedig én nem akarok menni, de végül is ők a felnőttek, nem pedig én.

Most, hogy így –e darab papíron búcsúzom el tőletek, az az érzésem, hogy bár lennék olyan erős, hogy személyesen is el tudjak köszönni tőletek, de, nem vagyok az.

Soha nem fogom el felejteni, hogy milyen jó érzés volt az osztályotok tagjának lenni. Általánosban nem voltak barátaim, és amikor először beléptem a Szent Johanna Gimi ajtaján, akkor azt gondoltam, hogy biztosan itt sem lelek majd barátokra. De örömmel konstatáltam, hogy tévedtem, mert igenis lettek barátaim, még pedig a ti személyetekben. Köszönöm, hogy befogadtatok és, hogy a barátaimnak nevezhetlek titeket. Ígérem, soha nem felejtelek el titeket, és hogy örökké emlékezni fogok rátok.

Reni*/

-         Nem! – kiáltok fel, és csak akkor veszem észre, hogy hangosan is megtettem ezt, amikor ijedtében mindenki felugrik a helyéről.

-         Cortez, kérlek titeket, hogy üljetek vissza a helyetekre – kérlel minket az ofő, de én már nem is figyelek rá. A táskámat felkapva a padomról, egyetlen egy szó nélkül rohanok ki a teremből, nem foglalkozva az utánam kiáltó Hallerrel, sem pedig Ricsiékkel.

Csak futok, és futok, egészen Reniék házához. Egész úton, csak is azt hajtogattam magamnak, hogy mindez csak egy orbitálisan, hülye vicc, vagy a jobbik esetben, egy rossz rémálom.

Nem akarom elhinni, és addig nem is fogom, ameddig szemtől – szemben nem állok majd, Renivel, akinek a szájából akarom majd hallani az igazat.

Levegő után kapkodva, szünet nélkül nyomom a csengőt, amikor megérkezem Reniékhez.

-         Mi lesz már?! Gyerünk már! – morgom magam elé, amikor senki sem jön ki. – Hol a f***ba lehet már?

Ugye nem?! Ugye, nem mentek már el máris?! – veszem elő a telefonomat, amelyen egy jó pár nem fogadott hívást látok, a többiektől, de egyikével sem foglalkozva, kikeresem Reni számát, akit már hívok is.

Csak hármat cseng, mire beleszól.  A hangját hallva, egy megkönnyebbült, sóhaj hagyja el az ajkam, majd egy pillanatra lehunyom a szemeimet.

-         Cortez? Cortez ott vagy? – hallom meg kérdő hangját, mire felnyitva a szemeimet, köszönés nélkül a tárgyra térek.

-         Mondd, hogy nem igaz! Mondd, hogy ez az egész csak, egy ostoba vicc volt!

-         Mármint mi? – kérdezi vékony hangon.

-         Az, hogy elmész, vagy, hogy már elmentél.

-         Én... én... – kezd bele, de amikor nem folytatja tovább a választ, akkor már tudom, hogy ez az egész, igaz.

Tényleg elmegy. Elmegy, és én ezen ellen nem tudok semmit se tenni. Elmegy úgy, hogy azt sem tudja, hogy mit érzek iránta. Elmegy úgy, hogy azt sem tudom, hogy ő hogyan érez irántam – nyögök fel elkeseredve, és a fejemet a kapujuknak döntve, hagyom, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak.

Nem tudom, hogy mennyi idő telik így el, hogy egyikünk sem szól semmit, de amikor valaki megérinti a vállamat, hirtelen és dühödten fordulok az illető felé.

-         Reni? – kérdezem, letörölve a könnyeimet az arcomról. Kissé értetlenül és zavartan nézek hol rá, hol pedig a még mindig a kocsijukban ülő szüleire. – Hát, még sem mentél el?

-         Én... mi... – szólal meg. – Szóval, az a helyzet, hogy mégsem költözünk. Se én, sem anyu nem akarunk elmenni és... és apu pedig, két hetente fog majd hazajárni, és... – nem hagyom, hogy tovább makogjon, helyette szorosan magamhoz ölelem őt, majd az ajkaimmal az övéhez közelítek.

Megcsókolom őt úgy, hogy nem foglalkozom azzal, hogy mi lesz utána. Hogy esetleg, a barátnőm lesz-e majd, vagy, hogy mással jár. Egyedül csak is az érdekel, hogy most itt van az én karjaimban, és, hogy most csak én csókolom őt.

Kelletlenül, de egy kis idő után el kell szakadnom tőle, de nem engedem el. A homlokomat az övének döntöm, majd a szemeibe nézve, csupán csak egyetlen egy kérdést teszek fel:

-         Leszel a barátnőm?

-         Hogy? – tárja szét ajkait döbbenten. De amikor nem felelek, csak kérdőn és -persze titokban- reménykedve tartom fogva tekintetét. – Te... te most, tényleg azt kérdezted meg, hogy... – nem várom meg a kérdésének a folytatását, csak helyeslőn bólintok, mire – látom, hogy – először egy nagyot nyel, majd hitetlenkedő tekintettel, de mégis válaszol nekem. – Igen.

Ez az! – kiáltok fel magamban, miközben újra megcsókolom őt, és közben pedig hatalmas örömujjongásba kezdek, mert most már, Reni az én barátnőm lett, és nem pedig Neményivel jár...