Második esély - 9. rész

 

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Egy kis idő elteltével, amikor már megbizonyosodhattam az felől, hogy Reni elaludt, a szabad kezemmel, először a haját, majd az arcát kezdem el simogatni. Igaz a baleset óta már számtalanszor megtettem ugyanezeket a mozdulatokat, azonban ez most mégis másnak tűnik.

Mert most már tudom, hogy fel fog ébredni… ahogyan azt is tudom, hogy ő is szeret. Vagyis szeretett. És csak remélni tudom, hogy újra szeretni fog.

Vele akarok lenni, és ezért azon leszek, hogy minden közöttünk tiszta lappal induljon.

Látva szétnyíló ajkait, legszívesebben most megcsókolnám őt, ha nem tartanék a visszautasítástól.

Hiszen hiába érezhetett úgy irántam, ahogyan én iránta, attól függetlenül most, egyelőre mégsem csókolhatom meg őt, csakúgy.

Várnom kell, és bár utálok várni… mégis, érte megéri várni.

Így hát letéve a csókról, még egy utolsó pillantást vetve alvó arcára, én is lehunyom a szemeimet.

A téli időjáráshoz képest, verőfényes napsütésre ébredek, mely eléggé zavarni kezdi a szemeimet. Már épp arra készülnék, hogy egy morgás kíséretében a fejemre húzzam a takarómat, amikor a lábam beleütközik valamibe… vagyis jobban mondva valakibe. Kinyitva a szemeimet, két barna szempár mered rám döbbenten.

Hoppá! – mondom magamban, amikor rájövök, hogy Reni szülei éppenséggel az egymás mellett fekvő párosunkat szemléli érdeklődve, és meglepetten. – Vajon, mióta állhatnak ott, így? – kérdem magamtól, miközben zavaromban óvatos mozdulatokkal, kicsúsztatom a kezemet Reniéből, majd felpattanok mellőle.

-         Ööö… ’ reggelt – biccentek feléjük.

-         Jó reggelt! – köszönnek vissza.

-         Megtudhatnánk, hogy miért feküdtél Reni mellett? – kérdezi az apukája, némi rosszallással a hangjában és a tekintetével.

-         Én… nos… - kezdenék bele a magyarázatba, viszont a választ helyettem, Reni adja meg.

-         Azért apa, mert én kértem, hogy maradjon itt, és mivel nem hagyhattam, hogy egy széken aludjon, így azt mondtam neki, hogy aludjon mellettem – mondja, és álmosan dörzsölni kezdi a szemeit. – De megnyugtatlak mind a kettőtöket, nem történt semmi, csak aludtunk.

-         De ez akkor is…

-         Anya – szakítsa őt félbe azzal, hogy a mellette álló feleségének szól.

-         Drágám, hallottad, hogy mit mondott a lányod. Csak aludtak. És ami igaz az, igaz, hogy valóban kényelmetlen lett volna az a szék. Viszont, egyáltalán nem helyeslem én sem, hogy együtt aludtatok, egy kórházi ágyon.

-         Elnézést – motyogom az orrom alatt, miközben magamban elkönyvelem azt, hogy azt mondták, hogy csak azt nem helyeselik, hogy pont egy kórházi ágyon aludtunk együtt… viszont azt már nem, hogy nem aludhatunk mi együtt, mondjuk valamelyikünknél.

Na, jó! Azt hiszem, jobb, ha még most leállítom magam. Nem szabadna ennyire előre rohannom a tervezgetésekben, mert még végül minden balul sül el.

-         Bocsánat, hogy nem kértünk engedélyt, éjnek – éj vadján, hogy együtt aludhatunk –e, ezen a „kórházi ágyon” – mondja kissé szarkasztikus hangnemben Reni az ágyára mutatva.

-         Reni – szól rá az anyukája.

-         Tessék? – néz rá kérdőn, de cseppet sem olyan jókedvűen, mint amilyenre szerintem, számítottunk.

-         Nem értem, és nem is tudom hova tenni ezt a fajtaviselkedést.

-         Reni – szólok rá én is, egy amolyan: ezt azért nem kellene – tekintettel.

-         Most meg mi van? – néz mindannyiinkra kérdőn. – Nem értem, hogy miért kellett így azon fennakadnotok, hogy együtt aludtam valakivel, pontosítva, egy fiúval. Nem történt semmi, csak aludtunk – ismétli el újra.

-         Igen. Igazad van, mi reagáltuk túl ezt az egészet. Bocsássatok meg – néz mind a kettőnkre, Reni anyukája.

-         Nincs miért – vonom meg a vállam. – De azt hiszem nekem, most már ideje lenne mennem. A nagyiék biztosan aggódhatnak már miattam – mondom, miközben belebújok a cipőmbe és a kabátomba egyaránt.

-         Rendben – bólintanak rá Reni szülei.

-         Egyébként, Boldog újévet! – mondja Reni a szüleinek, akik egy-egy öleléssel viszonozzák is a köszöntést.

-         Neked is Boldog Új Évet Cortez! – ölel meg engem is az anyukája, míg az apukájával kezet rázok, amikor én is köszöntöm őket.

Felhúzva a cipzárt a kabátomon, épp elköszönni készülök, amikor Reni egyszer csak arra kéri a szüleit, hogy egy pár percre, hagyjanak minket kettesben.

Amikor kettesben maradunk, én zsebre dugott kezekkel, kérdőn nézek Reni-re, várva arra, hogy megtudjam, miért is küldte ki a szüleit.

-         Bocs, hogy a szüleimért – mondja, és zavarában beletúr az amúgy is kócos hajába.

Basszus! Még így is, milyen gyönyörű! – gondolom magamban, le nem véve a tekintetemet az arcáról és barna szemeiről.

-         Nem kell bocsánatod kérned miattuk. Végül is érthető a reakciójuk – vonom meg a vállam, mosolyogva.

-         Igen… lehet. De… én…

-         Igen? – vonom fel az egyik szemöldökömet kíváncsian.

-         Én… nem bántam, meg, hogy… arra kértelek, aludj velem – nyögi ki, és az arca az egyik percről a másikra, kezd el vörösödni.

-         Nem?

-         Nem! – rázza meg a fejét. – Te igen? – kérdezi.

-         Én sem bántam meg – felelem, és akarva – akaratlanul is, de épp megszegni készülök a nem régen tett ígéretet magamban, amikor azt mondtam, hogy várni fogok ezzel… de most… egyszerűen lehetetlennek érzem ezt a várakozást, így visszalépve az ágyához, közelebb hajolok hozzá.

Mielőtt még megtehetném azt, amit most éppen megtenni készülök, engedélyre várva nézek továbbra is gyönyörű barna szemeibe, és amikor szétnyíló ajkakkal egy enyhe bólintást kapok, egy gyors mozdulattal megszüntetem azt a maradéknyi kis távolságot is köztünk, ami van, majd az ajkaimat az övére helyezem…