Második esély - 8. rész

[Rentai Renáta]

Kingáék visszatérte után, mindenki egymást követően kezd el valami cikis történetet mesélni magáról, Zsolti javaslatára. Amiben viszonylag most mindenki benne volt.

Kivéve engem, és Cortezt. Mint kiderült, egyikünknek sincs eget rengető cikis story-a.

Viszont a többiekén eleget jót szórakoztunk.

Így tehát a többiek által valós cikis történeteket hallván, egész jól elvoltunk éjfélig, amikor is mindenki egy emberként kezdett visszaszámolni.

Hogy a véletlennek köszönhető –e, vagy, csak mert ő is így akarta, Cortez újra mellém került, így egymás kezét megfogva, vártuk, hogy az időpontban éjfélt üssön, ami során, egyszerre kiáltottuk mindenkivel s mindenkinek, hogy: BOLDOG ÚJ ÉVET!

Mivel Kinga volt amúgy is mindig köztünk a felnőttnek tűnő és statuált személy, így mindenki a kezében lévő gyerekpezsgővel teli pohárral tudott koccintani, majd egy-egy öleléssel is igazán köszönteni a másikat.

-         Köszönöm mindannyiitoknak, hogy itt voltatok velem – mondom, miközben sorban búcsúzkodni kezdek a látogatóimtól, akik csak az év végéig lehettek velem.

-         Ez csak természetes! Nélküled nem lett volna az igazi – súgja a fülembe Dave utolsóként, majd követve a többieket ő is távozik.

-         Huhhh – dőlök hátra kissé fáradtan már.

-         Ez most afféle: végre, hogy elmentek huhh volt, vagy? – kérdezi egy ismerősen csengő hang mellőlem, mire ijedten pattannak fel a szemeim.

-         Uhh, azt hittem…

-         Mit hittél? – kérdezi egy szemtelen mosoly kíséretében.

-         Nos… khm… - ülök fel. – Hát, hogy… te is velük tartottál.

-         Értem.

-         És, hogy-hogy nem mentél velük? – kérdezem még mindig zavartan az előbbiek után, és persze attól, hogy most kettesben vagyunk.

Vajon, tényleg miért nem tartott Virágékkal? Na, persze, nem mintha bánnám, hogy itt maradt! Csak hát… nem értem.

-         Mert még előtte oda szerettem volna ezt adni neki – nyújtsa felém, azt az ajándéktasakot, amelyet a megérkezésekkor láttam nála.

-         Ezt nekem hoztad? De, hát miért? – nézek rá kérdőn. – Ugye, nem azért, mert bűntudatod volt?

Kérdésem után, látni az összehúzott szemöldökét, és szomorúan fájdalmas tekintetét, magamat kezdem el korholni, amiért feltettem neki az utóbbi kérdést.

-         Én… sajnálom. Nem úgy gondoltam… én, nem…

-         Semmi baj – mosolyodik el, de látom, hogy csak kényszeredett az egész.

-         De, igen is baj! – rázom meg a fejem. – Nem elég, hogy mindmáig is rosszul, vagy is hogy magadat tartod felelősnek, azért ami velem történt, de még én is ráteszek egy lapátra azzal, hogy azzal vádollak meg, hogy… bűntudatból hoztál nekem ajándékot. Ne haragudj! – hajtom le a fejem.

-         Ne! Nincs semmi baj! Azt hiszem, a helyedben én is erre gondolnék először – mondja, most már egy rendes és valós mosollyal az arcán. – Ez a karácsonyi ajándékod. Ugyanis, a névhúzásnál, egyedül csak mi kettőnket nem húzott ki senki, így nekünk – mutat magára majd rám – egymásnak kellett ajándékot vennünk.

-         Óh…

-         Csak akkor, amikor oda kellett volna adnunk egymásnak, te… szóval, akkor még…

-         Kómában voltam – mondom ki helyette, miután látom rajta, hogy őt ez az egész, mennyire is rosszul érinti.

-         Igen – bólint rá.

-         Köszönöm – mondok köszönetet, majd amikor beletekintek a tasakba, amelyben egy Cappa albumot veszek észre. – Ez most komoly? Egy Cappa album? Te jó ég! – motyogom hitetlenül az orrom alatt, miközben igyekszem visszafelé pislogni a kibuggyanó könnyeimet.

-         Igazság szerint, a nagyi segített a kiválasztásában.

-         Köszönöm. Ez tényleg… telitalálat lett. Megmondanád majd, hogy neki is köszönöm?

-         Persze – bólint rá.

-         Bocs, hogy én nem vettem semmit… csak tudod, nem értem rá… mert…

-         Ja, értem én… fontosabb dolgod volt minthogy, nekem ajándékot vegyél igaz? Most azt hiszem, fogom magam, így – vonja keresztbe a karját a mellkasa előtt – és nem is fogok hozzád szólni – mondja, de a szemei mosolygásából tudom, hogy csak szórakozik.

-         Rendben. Akkor most, mind addig duzzogni fogsz, amíg nem adok neked én is ajándékot? – kérdezem csak úgy mellékesen, de mosolyogva.

Ő válaszul csak megvonja a vállát, amolyan nem törődően.

-         És nem is fogsz hozzám szólni sem? – egy újabb vállvonás. – Oké. Tehát ezek szerint nem bánod, ha elmondom a többieknek, hogy…. szereted a kosztümös filmeket.

-         Mi? Ez nem igaz! Nem is szeretem őket! – szólal meg, és amikor rájön, hogy csak cukkoltam őt, megrázva a fejét, elneveti magát, és vele nevetek is.

-         Gondoltam – mondom egy kis idő után.

-         Egyébként semmi szükség arra, hogy ajándékot vegyél nekem, mert már megkaptam.

-         Igen? És mit? – ráncolom össze a szemöldökömet.

-         Az titok! – válik újra szemtelenné a mosolya. – Viszont azt hiszem, hogy most már nekem is mennem kell. Hagylak pihenni – áll fel, és mielőtt gondolkodhatnék, a keze után nyúlok.

-         Ne! – állítom meg.

-         Mi az? – kérdi kíváncsian.

-         Ne, menj el! Én… szóval… szeretném, ha… maradnál – nyögöm ki az akaratomat, melyet halva saját magam is, lesütöm a szemeimet.

Te.Jó.Ég! – kapok gondolatban a fejemhez. – Én, most tényleg arra kértem őt, hogy maradjon itt velem? Nem vagyok normális, egy az már biztos! – könyvelem el magamban, de még mindig nem tudva felnézni rá.

-         Komolyan ezt szeretnéd? – kérdezi.

-         Én… - kezdek bele, de még sem tudom folytatni a mondatot. – Én…

-         Reni – ejti ki a nevemet. – Reni – ismétli el újra, mire a tekintetemet az övéire emelem. – Ha komolyan azt szeretnéd, hogy maradjak, akkor maradok – mondja a szemeibe nézve. Tudom, és érzem, is hogy ezt komolyan is gondolja.

-         Igen – bólintok, talán kissé is hevesen, mint kellene, de ő csak kedvesen elmosolyodik, majd visszaülve az ágyam melletti székre, igyekszik kényelmesen elhelyezkedni.

Hosszú percekig csak egymás arcát fürkésszük némán. Nem tudom, hogy most ő éppen mire gondol, és bár majd megöl a kíváncsiság, hogy megtudhassam, mi jár a fejében, de az helyett, hogy rákérdeznék… azon kezdek el gondolkodni, hogy végül is, könnyű szerrel megoldhatnám a kényelmességét. Ugyanis, nagyon is kétlem, hogy azon a széken, amelyen most éppen ül, kényelmesen érezné magát.

Esetleg fekhetne mellettem is… csak azt nem tudom, hogy mit szólna, ha ezt felvetném neki.

Vagy kiröhögne, vagy inkább úgy döntene, hogy mégis hazamegy.

Végül is… még sem hagyhatom, hogy azon a kényelmetlen széken aludjon! Nem?

Így hát, egy mély sóhaj következtében, szólásra nyitom a számat:

-         Tudod… azt hiszem, mind a ketten elférnénk itt… - elakadozó szavaimat hallván, ő csak kérdőn és meglepetten néz rám, míg én legbelül teljesen hülyének könyvelem el magamat - … vagyis, azt akarom mondani, hogy… ha nem zavar téged, akkor… itt is aludhatnál… khm… ezen az ágyon…

-         Biztos, hogy ezt jó ötletnek találod? – kérdi, vigyorogva.

-         Én… nem tudom – temetem az arcomat a tenyereimbe, zavaromban. – Én… csak nem akarom, hogy azon a kényelmetlen széken kelljen aludnod.

-         Ami igaz az igaz, hogy valóban kényelmetlen egy kicsit, de meglehet szokni – vonja meg a vállát, amikor az ujjaim között kikukucskálok felé.

-         Szóval… khmm…. akkor?

-         Oké – mondja egy pár másodperc gondolkodásnyi idő után, majd lerúgva a cipőit, felfekszik mellém az ágyra, amin én úgy helyezkedem el közben, hogy ő is felférhessen.

Oldalra fordulunk mind a ketten, egymással szemben.

Egyrészről furcsának és zavarónak találom ezt a jelenetet, másrészről pedig a szívem heves dobogásából kifolyólag, mégis örülök annak, hogy nem hátráltam meg, és kértem, hogy itt maradjon velem.

A kettőnk közt lévő kezeinket, egy váratlan pillanatban Cortez kulcsolja össze.

-         Jó éjt – suttogom felé.

-         Jó éjt – suttogja vissza, mire lehunyva a szemeimet, hamarosan elnyom az álom…