Második esély - 5. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Két nappal később… amióta azzal szembesültem, hogy Reni nem ismert fel engem, egy tapodtad sem mozdultam ki a szobámból, amikor hazatértem a kórházból.

Nem akartam senkivel sem beszélni, és találkozni sem!

Egyedül akartam lenni, a bűntudatommal és a saját keservességemmel.

Vicces, hogy pont egyedül rám nem emlékszik, de ha jobban belegondolok, azok után, hogy miattam került két hétre kómába és egyben kórházba, hát akkor: ezt megérdemeltem.

Legalábbis ezt igyekszem bemagyarázni magamnak, hol ott persze, tökre igazságtalannak találom ezt az egészet.

Miért csak én rám nem emlékszik? Mi van a többiekkel? Rájuk miért emlékszik, és rám meg nem? – ez és ezekhez hasonló kérdésekkel és gondolatokkal kínozom már magam, közel két napja.

-         Szevasz, C! – tör be a szobámba Ricsi, és nem törődve a felháborodott horkanásommal, letelepszik az ágyam elé, velem szemmagasságba. – Mi ez a búval b***ott hangulat? – kérdezi.

-         Szerinted? – kérdezek vissza gúnyosan, majd hanyatt fordulva a tekintetemet a plafonra szegezem.

-         Ren?

-         Jé, hogy találtad ki? – továbbra is gúnyosan csengő a hangom, de nem foglalkozom vele. – Egyébként, hogy van?

Azért érdeklődni iránta csak szabad. Nem?

-         Ahhoz képest, hogy majdnem odaveszett – itt felhorkantok - egészen jól.

-         Remek – mondom, miközben belül egy nagykő esik le a szívemről.

-         Igen. Szerintem is. Amúgy, érdeklődött irántad.

-         Hogy? Tessék? – ülök fel hirtelen, és kérdőn nézek rá.

-         Kíváncsi volt arra, hogy hol vagy, miután megtudta, hogy a baleset óta, minden egyes napot mellette töltöttél – vonja meg a vállát. – És persze az is érdekelte, hogy ki is lehetsz te.

-         És?

-         Mi és?

-         Mit mondtatok neki?

-         Hát megmondtuk neki, hogy első óta mind osztálytársak vagyunk.

-         Ennyi?

-         Ja. Mire aztán megkérdezte, hogy ha ennyi ideje ismer minket is, akkor hogy lehet az, hogy téged meg nem?!

-         Igen?

-         Passzoltuk.

-         Passzoltátok? – akadok ki.

-         Igen. Miért, mit kellett volna tennünk? Mondtuk volna meg neki, hogy éppenséggel nem voltatok puszipajtások?

-         Igen. Nem. Talán. – temetem az arcomat a kezembe. – És azt is tudja, hogy miattam került kórházba?

-         Aha. A szülei mondták el neki – feleli bólintva.

-         Szuper! – nyögök fel.

-         Viszont nem haragszik rád érte.

-         Na, persze! – mosolyodok el gúnyosan továbbra is.

-         Nem. Tényleg, nem haragszik rád. Igazság szerint azt mondta, hogy mivel az üvegszilánkok elől lökted el, nem tudhattad, hogy ő rosszul fog esni, és hogy be fogja verni a fejét.

Ez nem létezik!

-         Tényleg ezt mondta? Vagy csak azért mondod, hogy engem felvidíts valamennyivel?

-         Hazudtam én neked valaha is? – mosolyodik el kérdőn.

-         Nem! – rázom meg a fejem.

Tehát nem haragszik rám! De, mégis miért olyan nehéz ezt elhinni?

Bár egy részem boldogan ön kívül van magán amiért, a lány, akit szeretek, nem haragszik rám… viszont a másik részem, nem ért vele egyet!

Haragudnia kellene rám, akárcsak mindenki másnak, akinek köze van hozzá!

-         Na, és mi a terved? – ránt vissza a gondolataimból, Ricsi.

-         Tessék?

-         Mit fogsz most tenni?

-         Miért? Mit kéne tennem? – nézek rá értetlenül.

-         Nos, talán hogy most nem emlékszik rád, abból előnyt is szerezhetnél.

-         Mi van? Megbolondultál?

-         Nem! De, ha jobban belegondolsz, meg is szerezhetnéd magadnak Rent.

-         Te nem vagy normális! Ő nem egy tárgy!

-         Mondtam is én olyasmit, hogy az?

-         Nem, csak úgy kezeled most éppen – mutatok rá a tényre, amit és ahogyan az előbb mondott.

-         Jó, oké. Tényleg úgy jött le. Arra akarlak rávezetni téged, hogy hagyhatnád, hogy megismerjen téged, újra. úgy hogy aztán össze is jöhessetek.

-         Hogyne! – csattanok fel. – Miután már egy jó párszor kikosarazott, tegye meg még egyszer. Igaz? Na, nem! Kösz. Ha, a baleset előtt sem akart tőlem semmit, akkor nem lenne értelme annak, amit mondasz.

Persze, nem mondott rosszat Ricsi… de én nem tudnám ezt megtenni. Renivel meg mégúgy sem.

Nem használhatom ki a mostani helyzetét, hogy magamba bolondítsam – gondoltam magamban, amit keservesen meg is osztok Ricsivel is.

-         Öregem, ez nehezebb lesz mit gondoltam – rázza meg a fejét, Ricsi. – Most jó figyelj, oda arra mondani fogok! Te bele vagy zúgva Renbe. Ez idáig, oké? Igazam van?

-         Igen. De nem értem, hogy mi köze van ennek…

-         Akkor el kell, hogy mondjam neked, hogy ő is viszont beléd! – mondja a szavamba vágva.

-         Na, persze! Én meg most jövök le a falvédőről! Jaj, hoppá! Nekem nincs is olyanom!

-         Pedig ez az igazság. Öcsém, a pszichopatának (Kinga) igaza volt. Tényleg mindenki más már rég rájött arra, hogy totál belezúgtatok egymásba, csak ti nem!

-         Tegyük fel, ha igazad is van, akkor miért találta ki a franciabarátot, és hitette el velem, hogy vajnyit is érdeklem őt?

-         Azért, hogy felfigyelj rá!

-         Tehát, eddig is felfigyeltem rá – jelentem ki az igazat, amit már ő is tudott rég.

-         Igen, de ő ezt nem tudta. Ahogyan te sem tudtad róla.

-         De ez még akkor sem világosított fel arra, hogy miért hazudott nekem kamubarátot.

-         Igazság szerint, az egész a Kinga ötlete volt. És ha így visszagondolok, akkor már tényleg mi is rájöhettünk volna, hogy nincs is semmiféle franciabarát.

-         Tényleg. Hiszen, csak Kinga tett említést róluk olykor, Reni viszont egyszer sem – értek vele egyet. – De még mindig nem értem, hogy akkor miért ment bele ebbe a hülyeségbe, ha azt állítod, hogy ő is ugyanúgy érzett irántam, mint ahogyan én iránta?

-         Azért, mert mind a ketten, Kingával arra voltak kíváncsiak, hogy milyen reakciót tudnak belőletek kiváltani ezzel a hazugsággal. Viszont azt egyikőjük sem akarta, hogy amikor kiderül az igazság, ez történjen. Mármint ami téged és Ren-t illeti.

-         Na, igen – mosolyodok el kényszeredetten. – Akkor azt mondod, hogy Reni tényleg…

-         Igen.

-         De, ha mind tudtatok róla, és te is, akkor miért nem mondtátok el nekem?

-         Éppen azért, amiért neki sem mondtuk el, hogy te miként érzel iránta. Nem lett volna fer egyikőtökkel sem szemben, ha kitálalunk a másiknak, viszont ha tudtuk volna, hogy ez sül majd ki belőle, akkor már rég közbe avatkoztunk volna, és összehoztunk volna titeket. Éppen ezért, most, hogy már tudod, hogy ő is szeret téged, itt az ideje, hogy végre lépj, és hogy meghódítsd őt, te hős szerelmes – mondja, és vállon vereget, és vele egy időben pityegni is kezd a telefonja. – Emó az, mennem kell! Gondolkodj el azon, amit az imént a tudtodra adtam, és találj ki valamit! – javasolja, majd egy kéz és válldöngetés után, elhagyja a szobámat, és vele együtt a házat is én, pedig ahogyan ő azt kérte, ténylegesen is újra gondolkodásba kezdek…