Második esély - 3. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)

A napok csak teltek és teltek egymás után, míg nem elérkeztünk az orvos által láthatólag becsült második hetének utolsó napjához. Karácsony is elmúlt már felettünk, de most ez az ünnep mindazok számára, akiknek fontos az előttem fekvő lány, egyáltalán nem volt boldog és békés.

Nem, mert mind aggódtunk, és féltünk, ahogyan most is.

A balesetet következően, én határozottan letettem arról, hogy a mostani téli szünetet és az ünnepeket, a szüleimmel és az amerikai barátaimmal töltsem.

Egyszerűen képtelen lettem volna arra, hogy elmenjek, és nem is akartam itt hagyni a lányt, aki most miattam fekszik itt eszméletlenül, és akibe menthetetlenül belezúgtam.

Igaz a szüleimnek nem tetszett a döntésem, de ez engem, egy cseppet sem érdekelt. Pláne meg azután nem, amikor felvetették, hogy majd ők mindent elintéznek Reni szüleivel.

Na persze! – gondoltam magamban, amely után, egy újabb alapos veszekedésben részesítettük egymást, amelynek, mint mindig a nagyi vetett véget.

Na, de én most nem akarok a szüleimre gondolni! Mert csak felidegesítem magam miattuk.

Helyettük, Renire gondolok, aki még sápadtabb lett és soványabb is, mint a baleset előtt.

Egyetlen egy napot sem hagytam ki a meglátogatásából. Minden egyes adandó alkalommal, amikor kicsöngettek az utolsó óráról, egyenest a kórházba jöttem, amit persze a nagyiék nem néztek valami jó szemmel, még úgy sem, hogy ők is kedvelik és aggódnak Reniért. Ők jobban szerették volna azt, ha legalább pihenek egy kicsit, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam arra, hogy otthon üljek, és várjak.

Legszívesebben suliba se mentem volna, ha nem szóltak volna rám ők, és Reni szülei is, az egyetlen aduásszal, ami ellen semmit sem tudtam tenni: Renise akarná, hogy miatta hanyagold az iskolát!

Így tehát, a műtétet követő harmadik napon újra iskolába mentem, ahol még mindig a baleset és a Reni kómában, volt a téma. Ami már a második szünet után, rögvest ki is verte a biztosítékot nálam.

Még is hogy jönnek ők… gondolok itt az a-s lányokra, és a többire, akik eddig ki nem állhatták őt… ahhoz, hogy a vele történteken szórakozzanak, és hogy azt találgassák, vajon mennyi ideje lehet még hátra és stb…

Persze, ennél a pontnál nem csak én akadtam ki rájuk, de a többiek is az osztályból, akik a barátjuknak tartják Renit.

Onnantól kezdve, egyetlen egy árva szót, de még hasonló pletykákat sem hallottunk, ami azt hiszem, köszönhetjük a határozott és fenyegető fellépésüknek.

-         Szia…sztok! – lépnek be Ricsi és Virág, köszöntve mind a kettőnknek.

Hiába fekszik Reni eszméletlenül, mi továbbra is, ahogyan az orvos is tanácsolta, beszélünk hozzá, és amikor többen is bent vagyunk nála, akkor ugyanúgy viselkedünk, mintha ébren lenne ő is.

-         Sziasztok! – köszönök vissza.

-         Még mindig semmi? – kérdezi Ricsi tőlem, amikor Virágot egy kis időre magára hagyjuk Renivel, és mi pedig kilépünk a folyósora.

-         Semmi – felelem keserűen, a falnak háttal neki dőlve. – Félek. Annyira félek, hogy soha nem fog már magához térni.

-         De hisz nem azt mondta az orvos, hogy max. csak két hétig tart ez az állapot, amiben van most?

-         De – bólintok rá. – Viszont, mi van, ha tévedett?

-         És mi van, ha még sem? Lehet, hogy ma fel fog ébredni. Vagy ha ma nem is, akkor majd holnap. Fel fog ébredni – mondja, vállon veregetve.

-         Bárcsak igazad lenne – sóhajtok fel, majd visszamegyünk a kórterembe, ahol Virág épp egy újabb rajzát állítja fel az ágy melletti kis szekrényre.

Ricsi és Virág, mindössze csak egy órát maradtak, majd amikor megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk a suliban, elköszönünk egymástól, és ők kettesben hagynak Renivel.

Az órámra pillantva, kb. még egy óra, és Reni szülei visszatérnek, ami azt jelenti, hogy addig még van egy kis időnk arra, hogy kettesben lehessünk.

Ahogyan azt az elmúlt két hétben is tettem, most is arra kérem Renit, hogy térjen vissza hozzánk/hozzám és ébredjen fel, továbbra is a bal kezét a sajátoméban tartva, amikor egyszer csak érzem, amint megmozdulnak az ujjai.

-         Ó, te jó ég! – suttogom az orrom alatt hitetlenül. – Reni! Reni! – szólongatom, reménykedve. – Reni, hallasz engem? Kérlek, szorítsd meg a kezem újra! – kérlelem, mire rövid másodpercek után, azt érzem és látom, hogy újra megmozdulnak az ujjai a kezemben, amit aztán, ahogyan kértem az imént tőle, meg is szorítja. – Istenem! Valaki! Valaki jöjjön azonnal! – kiáltok fel, eléggé hangosan, hogy odakintről meghallja valaki, miközben továbbra is arra ösztökélem Renit, hogy nyissa ki a szemeit.

Amikor a szemeit is felnyitja, és barna szemeit rám emeli, egy megkönnyebbült, de boldog nevetés hagyja el a számat.

-         Úgy örülök, hogy felébredtél! – mondom, és végig simítok az arcán.

-         Te… - szólal meg. – Te, meg ki vagy? – kérdezi, melynek hallatán, az arcomról a mosoly, egy szempillantás alatt eltűnik.

-         Ha-ha. Ez jó vicc volt! – horkantok fel.

-         Ki vagy te? – kérdezi ismételten, és amikor azt látom a szemeiben, az mellett, hogy zavart… tényleg, nem tudja, hogy ki vagyok. És ez a tudat, amivel most szembesülök, ebben a pillanatban, minden remény elvész számomra.

-         Te tényleg nem ismersz fel? Nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezem elveszetten.

-         Nem. Én, sajnálom – feleli, lesütött szemekkel, és mielőtt bármit is mondhatnék vagy tehetnék, egyszerre toppan be a szobába az orvos egy nővérrel, és szülei…