Második esély - 2. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Az órák telnek és múlnak, de Reni hogyléte felől még semmit sem tudunk. Pedig már igazán kijöhetne valaki onnan, hogy megtudhassuk, mi tart ilyen sokáig.

Időközben, míg a műtét zajlik, Reni apukája és nagyapa üdítőért és némi táplálékért megy el, mi pedig továbbra is aggodalmas tekintettel szemléljük a kétszárnyú ajtót.

Azóta, hogy megmondtam a nagyinak, hogy tapodtat, sem mozdulok innen, egy árva hang se jött ki a torkomon.

Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, avagy mit ne.

Fel – alá járkálva a folyóson, ezer és ezernyi gondolat és kérdés üti meg a fejemet.

Mint például, hogy mi van, ha súlyosabb kárt okoztam, mint aminek látjuk? Mi van, ha esetleg… NEM! – szólok magamra, ezzel is elhallgattatva a keserű gondolatok többségét.

Minden rendben lesz! Nem lesz semmi baja! – igyekszem nyugtatni magam, kevés sikerrel, mert sehogy sem tudok elmenni az mellet a kérdés mellett, hogy: mi van, ha?!

A francba is már! – csattanok fel gondolatban. – Igazán kijöhetne már onnan valaki, hogy megtudhassuk, mi van Renivel.

Megőrjít a kétely és az aggodalom is egyaránt, és persze a bűntudat is, amiért miattam fekszik most ott bent azon a műtőasztalon.

-         Önök, Renáta hozzá tartózói? – gondolataimból és az önmarcangolásomból, egy a műtőből kilépő orvos szakít ki, kinek kérdésére én, Reni anyukája és nagyi egyszerre szólalunk meg:

-         Igen.

-         Dr. úr, mondja, mi van a lányommal! – kéri könnyes szemekkel, belekapaszkodván a nagyiba.

-         A fejsérülését következően, megsérült az egyik agyi artériája, ami miatt mihamarabbi beavatkozást kellett véghezvinnünk. A műtét sajnos jóval tovább tartott, mint amire számítottunk, és mint ameddig tartani szokott…

-         És ez mit jelent? – vágok a szavába idegesen.

-         Higgyék el, mi minden tőlünk telhetőt megtettünk, de…

-         A francba is, mondja már! – förmedek rá türelmetlenül, idegeskedésemben… De amikor értelmezni tudom az: mi minden tőlünk telhetőt megtettünk – mondatot, a legeslegrosszabb lehetőség jutott az eszembe, ami bekövetkezhetett a műtét során. – Ugye, nem?! Mondja, hogy életben maradt! – parancsoltam, mint sem kértem az orvos fáradt szemeibe nézve.

-         Mi? – sikolt fel, Reni anyukája mellettem, akit még szerencse, hogy a nagyi tart, mert különben összecsuklott volna mellettem. – Nem! Az nem lehet! – rázza meg a fejét, heves tiltakozással és könyörgéssel a hangjában.

-         Nyugodjanak meg kérem! Tu…

-         Még hogy nyugodjunk meg? Ember, ugye ezt nem gondolta komolyan?! A rohadt életbe is, mondja meg, hogy mi van, Renivel! – vágok a szavába ismételten.

-         Cortez… - szól rám a nagyi, de én most ebben nem tudok rá figyelni. Mégis hogyan tudnék ilyenkor, egy ilyen helyzetben nyugodt és vissza fogott lenni?

-         Nem történt semmi baj! – intézi a nagyinak, majd aztán a tekintetét hol rám – hol pedig Reni anyukájára szegezi. –Ott tartottam, hogy bár mi mindent megtettünk, amit csak lehetett, és sikerült stabilizálni az állapotát… azonban, hogy megsérült az egyik legfontosabb és a legérzékenyebb artériája, a műtét során, kómába esett.

-         De…

-         Kérem, ne ijedjenek meg. Erre a lehetőségre ilyenkor, számítani lehet. Szeretném megnyugtatni önöket, hogy ez a folyamat, pár napnál nem fog tartani, max. 1-2 hétig.

-         Akkor ez azt jelenti, hogy fel fog épülni? – teszi fel a kérdést, néhány perc elteltével, Reni anyukája, miközben igyekszik feldolgozni az eseményeket, ahogyan mi is.

-         Számítunk rá, és bízunk benne, hogy igen – válaszolja az orvos, majd miután közli velünk, hogy amint átviszik Renit egy kómába esőknek lévő kórterembe, mi is bemehetünk hozzá.

Amikor az orvos távozik és Renit kitolják egy hordágyon, a látványtól a számat nem tudom nem összepréselni. Ahogyan azután sem, amikor kb. fél óra elteltével, a kórtermébe belépve, a tekintetemet a mozdulatlan takaró alá bújtatott külalakjára, majd sápadt arcára emelem.

Egészen mind addig lecövekelten állok az ajtóban, amíg Reni szülei és a nagyiék, kettesben nem hagynak vele.

Amikor már ajtón kívül tudom őket, megközelítem az ágyát, és miközben helyet foglalok az anyukája korábbi helyén, lassú – óvatos mozdulatokkal a bal kezét a sajátom közé veszem.

-         Annyira sajnálom – suttogom neki, és miközben beszélni kezdek hozzá, az eddigi visszatartott könnyeimnek, most utat engedek. – El sem tudom mondani, hogy mennyire sajnálom. Nem így akartam. Nem akartam, hogy megsérülj. Bárcsak, óvatosabb lettem volna… és… én… Istenem! – sóhajtok fel, elkeseredetten. – Miattam kerültél ebbe az állapotba, de mindenki az helyett, hogy engem okolna vagy utálna most, mégsem teszik azt. Helyette, engem vigasztalnak, miszerint én csak jót akartam neked. Persze – nevetek fel keserűen. – Na és mire mentem a jó akarásommal? Azt, hogy kómába juttattalak. Bárcsak, én feküdnék most itt helyetted! Bármit megtennék azért, hogy helyet cserélhessek veled! Tudom, hogy te nem akarsz tőlem semmit, viszont én akkor is sze… szer… a francba is! Még ezt az egy szót sem tudom kinyögni! Kérlek… kérlek, térj magadhoz. Nem érdekel, hogy éppenséggel nem akarsz engem… egyedül csak az, hogy magadhoz térj, és hogy felépülj. Csak… csak, kérlek… ne hagyj itt – kérlelem, és az egyik kezemben lévő balját, az ajkaimhoz húzva, egy apró csókot lehelek rá, míg a másikkal, kezemmel végig óvatos mozdulatokkal, végig simítok az arcán, amit mind addig simogatok, ameddig lassan el nem nyom az álom…