Második esély - 17. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Szakított velem! Pedig még nem is jártunk igazán együtt. Én mégis már úgy gondoltam kettőnkre, hogy egy pár vagyunk.

De most már vége! Mindennek vége!

Gyűlölöm Neményit, amiért visszajött és elérte azt, hogy Reni ne akarjon velem járni.

És persze, gyűlölöm saját magamat is.

Ha már a kezdetektől fogva a tudtára adtam volna, hogy miként is érzek iránta, és nem pedig féltékenységi dührohamaimban igyekezni őt elüldözni magamtól, akkor talán mind ez soha nem következhetett volna be.

Bár, hallgattam volna Ricsire amikor azt javasolta, hogy ne törődjek Neményivel, csak azzal, hogy Renivel összejöhessek.

De nem! Én csak azzal foglalkoztam, hogy magamban dühöngjek azon, hogy sokkal inkább érzi magát biztonságban és jól, az mellett a segfej mellet, mint hogy velem lehetett volna.

Végig dühöngve a hazafelé tartó utón, egymás után a gondolataimban, Reni szavai csengenek a fülemben, és az, hogy miért nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot, amibe belekezdtem.

El akartam neki mondani, hogy bár bűntudatom lett, amiért miattam került a kórházba, még sem azért kezdtem el közeledni hozzá, mert ki akartam használni, vagy, hogy így tegyem jóvá a vétkemet.

Ha nem azért, mert tényleg kedvelem, teszik nekem, és mert… szeretem. Ahogyan attól a naptól kezdve, hogy megpillantottam őt a szekrényénél… és ez az érzés egyre csak fokozódott bennem, azzal együtt, hogy folyamatosan sikerül ki kosaraznia és fel is idegesíteni – egy folytában.

De még így, is beleszerettem! És ez az érzés még akkor sem múlt el bennem amikor, megtudtam, hogy csak kitalálta a franciabarátot.

Viszont abban igazat kell adnom neki, hogy én nem hallgattam meg akkor, ahogyan utána sem.

-         Miért nem hallgattam meg? – kérdem magamtól eléggé hangosan ahhoz, hogy az utcánkban lévő kutyák felugassanak.

Elérve a kapunkhoz, előtte Ricsi-t pillantom meg.

-         Te, mit keresel itt? – kérdem, cseppet sem kedvesen. Na, nem mintha haragudnék rá! Csak egyszerűen, most senkihez sincs kedvem!

-         Neked is, szia! – köszön, de nem sértődötten, csak úgy, mint ahogyan általában szokott.

-         Mi a pálya? Ren? – kérdi, beengedve magát, mögöttem, s így együtt lépünk be a házba. Ahol a nagyi lép felénk, megkérdezve az, hogy mi van Renivel.

-         Miért nem mentek be hozzá, és kérditek meg tőle? – csattanok fel, nem tudván visszatartani a dühős indulataimat. Amelyet pillanatokon belül meg is bánok. – Bocsánat… én… Reni „szakított” – rajzolok macskakörmöket a levegőbe – velem.

-         De hát ’mér? Hisz jól megvoltatok, nem? Vagy Neményi miatt? Komolyan megyek és lefejelem! – jelenti ezt ki komolyan Ricsi, mire egy picit elmosolyodom.

-         Na, de Ricsi! – szól rá a nagyi, és helytelenítve a viselkedését, megrázza a fejét.

-         Bocs…ánat – biccent felé.

-         Rendben – mosolyog rá kedvesen, majd aztán komoly és aggódó tekintettel nézz rám. – Hogy – hogy szakított veled? Mi történt? – kérdi tőlem, miközben helyet foglalunk a kanapén.

-         Az egész abból indult ki, hogy mint tudjátok, Reni épp fültanúja volt annak, amikor én meg Neményi összeszólalkoztunk egymással a kapujukban. Ennek következtében, Reni elkezdett emlékezni rám, és arra is, hogy milyen volt a kapcsolatunk egymással a baleset előtt… amit összeegyeztetette azzal, hogy mi történt másként utána. Ebből és abból amit Neményi a fejemhez vágott, miszerint, én csak játszom vele, kihasználom őt, és hogy csak bűntudatból vagyok vele… Reni azt szűrte le, hogy Neményinek igaza van.

-         De hát ez nem igaz! – szól közbe Ricsi felháborodottan. – Tényleg lefejelem azt a faszfejet!

-         Richárd! – ejti ki a nagyi a teljes nevét, mire Ricsi egy újabb bocsánatkérés következtében visszaül a fotelba.

-         És, bár akármennyire is gyűlölöm az a szemetet, mégis van valami igazság abban, amit mondott.

-         Hogy mi? – kérdi egyszerre döbbenten, nagyi és Ricsi.

-         Ne nézzetek így rám! Hiszen tényleg nem viselkedtem korrektül Renivel. Nem szabadott volna eltitkolnom előtte, hogy milyen kapcsolatban álltunk a baleset előtt.

-         Ez igaz fiam – ért egyet a nagyi is vele.

-         Ezért szakított veled Ren? – kérdi Ricsi még mindig értetlenül állva a kialakult helyzet előtt.

-         Nem csak ezért! – rázom meg a fejem. – Azért is, mert nem tudja, hogy mit higgyen vagy gondoljon arról, ami kettőnk közt történt.

-         Ezt nem értem – motyogja közbe Ricsi. Hát haver, én sem igazán! – gondoltam magam hirtelen.

-         Az van, hogy nem tudja elhinni, hogy én akár viszonozhatnám is az érzéseit. Mármint, hogy nem hiszi el, hogy én komolyan akarom ezt a kapcsolatot köztünk… és hogy egy olyan lányt, mint amilyen ő, engem érdekelhet –e. Persze el akartam neki mondani, hogy igen is érdekel. De nem hagyott rá időt. Miután elmondta, hogy oly sokszor reményt adtam neki arra, hátha felfigyelek rá és elmondom neki, hogy miként érzek iránta… mármint, hogy esetleg én is ugyanúgy érzek iránta, mint ahogyan ő irántam… és ugyan ennyiszer csalódást is okoztam neki… már nem tudja elhinni, hogy én szerethetem is őt. Főleg meg az után, hogy a baleset előtt szóba sem álltam vele, viszont utána már igen – túrók bele a hajamba elkeseredetten. – Így hát ennyi… ezután azt mondta, vagyis jobban mondva kért, hogy menjek el, és hogy hagyjam őt, mert bármi is alakult ki köztünk ez alatt a pár hét alatt, annak vége. Értitek? Vége! Szakított velem… - temetem az arcomat a kezembe. – Mindent elszúrtam… és azt hiszem, hogy megérdemeltem azt is, hogy behülyített az áll franciabaráttal – jelentem ki az orrom alatt, miközben felállok a nagyi mellől.

-         Sajnálom, kis fiam! – áll fel a nagyi is és szeretetteljesen megsimogassa a karomat. – Nem lehet, hogy csak időre van szüksége?

-         Mármint? – nézek rá kérdőn.

-         Arra gondoltam, hogy esetleg csak időre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozhassa mindazt az eseményt és történést, amivel szembesülni kellett az elmúlt időszakban. Most bizonyára, teljesen összezavarodott, attól, hogy te és az a másik fiú, akit a barátjának tartott eddig, megint összeszólalkoztatok… és attól, hogy újra emlékszik rád.

-         A nagymamádnak igaza lehet, C! – szólal újra fel Ricsi is, hevesen bólogatva a tudtomra adva, hogy ő is éppen ugyanerre gondolt.

-         Ha szeret, akkor úgy is minden rendbe fog jönni.

-         De még is hogy? – kérdem, de egy csepp szemernyit se hiszem, hogy ez meg fog történni.

-         Arra neked kell rájönnöd, fiam. Most hagyd, hogy fel tudjon eszmélni a zavaros történtekből. Aztán pedig, újra elkezdheted őt meghódítani. De most ezen túl, rendesen és tisztességesen. Tiszta lappal. És bár lehet, hogy először nem lesz engedékeny, és kerülni fog majd téged… de neked akkor sem szabad feladni. De ügyelned kell arra, hogy ne tégy semmi olyasmit, amiről tudod, hogy az neki nem tetszene.

-         De mégis hogy tudhatnám? – kérdem tanácstalanul.

-         Azt majd érezni fogod. Szorítok nektek, hogy egymásra találjatok végre! – ölel magához, majd kettesben hagy minket Ricsivel, akivel úgy döntünk, hogy felmegyünk a szobámba.

A szobámba érve, mind a ketten, a nagyi szavain rágódunk, miközben Ricsinek újra elecsetelem mindazt, ami tegnap és a mai nap történt…