Második esély - 15. rész

[Rentai Renáta]

Amikor felébredek, először azt sem tudom, hogy hol vagyok, és hogy mi történt. De amikor ráébredek arra, hogy egy kórházi kórteremben vagyok, és amikor a tekintetemet az ismételten csak az ágyam melletti széken alvó kávébarna hajú srácra emelem, az eszembe jut, hogy mi történt. Legalábbis csak sejtem, hogy miután minden emlékem visszatért róla - melynek során, szörnyen megfájdult a fejem -, nem sokkal utána, anya karjaiban elájultam.

Vajon, mennyi ideje lehettem kiütve? – kérdem magamtól, mikor végignézve Cortez-en ugyanazt a ruhát fedezem fel, amelyben utoljára láttam őt.

A következő kérdésem pedig az volt, hogy mit keres itt, és hogy honnan tudta meg, hogy itt vagyok?

De a választ csak akkor tudhatom meg a kérdéseimre, ha felébred, vagy ha bejön valaki ismerős. De addig is, még szabadon és függetlenül, nézhetem őt, amint alszik.

A pillangóim ismerősen kezdenek el csapkodni a hasamban, attól a látványtól amelyet Cortez mutat. Még így kócos hajjal, és fáradt elnyúzott arccal is, eszméletlenül néz ki.

Bárcsak…

Bárcsak, ne lennének ennyire kuszák és zavarosak a gondolataim, amelyek egyre csak jönnek és jönnek… s eszembe juttatva Cortez és az Arnold közti veszekedést, és persze a feltörekvő emlékeket is.

Nem tudom, hogy mitévő legyek! Bár legszívesebben, nem is figyelnék arra, amit Arnold vágott Cortez-hez… de valahol, mégis volt némi igazság a szavaiban.

Rengeteget sírtam miatta.

Sírtam amikor, nem törődöttséget mutatott irányomban. Sírtam amikor, egyszer csak nem állt velem szóba. Sírtam, amikor a reménységemet felváltotta, a fájdalom és a keserű valóság, amelyet én soha nem akartam elfogadni: ő nem úgy tekintett rám soha, mint ahogyan én rá, vagy ahogyan akartam, hogy tekintsen.

Számtalanszor felébresztette bennem a reményt, miszerint esetleg történhet majd köztünk valami, de pontban ugyan ennyiszer le is lohasztotta bennem. És, én mindig minden egyes alkalommal, továbbra is csak reménykedtem.

Még akkor is, amikor ő Vikivel járt, és szilveszterkor megcsókolt… de az helyett, hogy megbeszélhettük volna, hogy mi volt az, vagy, hogy lehet –e folytatása, ő visszament a pinkbarbijához.

Sírtam akkor is, amikor a gyűrűs lánc után, nem hívott és nem is üzent, persze aztán végül ő volt rám érte mérges, mert azt várta, hogy majd én fogom hívni.

És sírtam akkor is, amikor a Kingával való kitalált ostoba hazugságunkra fény derült, és ő szóba sem állt velem utána.

Ami tulajdonképpen akkorra már nem is volt újdonság számomra, mármint, hogy nem szólt hozzám… de mégis fájt.

És most?

Mióta felébredtem a kórházból, és nem ismertem meg őt, és kiderült, hogy ő az egyedüli, akire nem emlékszem, minden másként alakult.

Megismertem őt újra… talán… nem, ha nem tényleg, többet megtudtam róla ez alatt az idő alatt, mint amennyit a balesetem előtt valaha is.

De vajon, miért tudhattam meg róla most többet, mint előtte? Miért viselkedett úgy velem, mint ahogyan azt szerettem volna az elmúlt két és fél évben?

Vajon, mégis csak Arnoldnak lenne igaza, hogy Cortez csak bűntudatból volt s van most velem ennyit?

Akármennyire is szeretném azt hinni, hogy tévedett és hogy én is tévedek, és hogy azaz igazság, hogy Cortez mégis többet érez irántam, mint azt sejtetni vélte velem… és, hogy tényleg, komolyan járni akart velem, s nem csak azért, mert így szeretne vezekelni a balesetemért… de…

De attól tartok és félek is, hogy Cortez… akibe már régóta szerelmes vagyok, csak szánalomból van velem…

Mi lehet az igazság?

Egyáltalán akarom tudni?

Eltudok –e viselni egy újabb szívfájdalmat, amit ő… az egyetlen, akit tiszta szívemből szeretek… okozhat nekem?

Nem tudom… de azt igen, hogy meg kell beszélnünk a történteket… - amint erre a döntésre jutottam, észreveszem, hogy Cortez ébredezni kezd, és amikor rám emeli hitetlenül szép kék szemeit, a pillangóim újra hevesebben kezdenek el verni.