Második esély - 14. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Ahogy megérkezünk a kórházhoz, és kiszállunk a kocsiból, már rohanunk is befele az épületbe. A recepciós nőre, aki úgy ült ott a pult mögül, mintha semmi dolga sem volna, rá kellett förmednem, hogy elárulja nekünk, merre találhatjuk meg Reni-t.

Az MR vizsgálati terem előtt, ott találjuk Reni szüleit, akiket rögvest abban a pillanatban ki is faggatok, amint közelebb érünk hozzájuk.

-         Hogy van? És, mi történt vele? – kérdezem, ideges aggodalommal a hangomban.

-         Pontosabban nem tudom. Amikor hazaértem, ott találtam a kanapé mellett összegörnyedve, és a fejét a fogva. Miközben a mentőket hívtam, azt mondta, hogy nagyon fáj neki, és hogy nem bírja elviselni, majd utána elájult – magyarázza, zokogva az anyukája, kit ismételten csak ugyanúgy, mint pár héttel korábban, most a férje igyekszik vigasztalni. – Azóta, nem tért magához, és most odabent vizsgálják… mi lesz ha, kiderül, hogy valami komolyabb baja lett – suttogja maga elé, és én akarva – akaratlanul is, de elsírom magam.

Pedig gyűlölök sírni, pláne meg mások előtt… de, most ez egyáltalán nem érdekel. Fene a nagy önbizalmamba! – vonom meg magamban a vállamat, s utat engedek a további könnyeimnek, amelyeket dühösen igyekszem letörölni az arcomról.

Nem lehet komolyabb baja! Nem történhet meg ez vele! – ordítom magamban.

-         Nem, dehogy is! – rázza meg tiltakozásul nagyi a fejét, közelebb lépve hozzá. – Ha így lenne, akkor arról már tudnánk – mondja nyugtatólak, magához ölelve őt.

A papa a vállamat megveregetve, lép mellém, pont abban a pillanatban, amikor Reni orvosa lép ki a szemközt lévő ajtón, és közeledik egyenesen felénk.

Ahogyan korábban, úgy most is, szinte egy emberként támadjuk le a dokit a kérdéseinkkel.

-         Kérem! – igyekszik elhallgattatni minket, amellyel néhánypercnyi idő után sikerrel is jár. – A vizsgálatok, minden jellel arra mutatnak, hogy minden rendben van, semmi komolyabb baja nincsen Renátának.

-         De, akkor mitől fájdult meg ennyire a feje, és ájult el hirtelen? – kérdezi Reni anyukája. – Mert az igaz, hogy a kómából való felébredése után, előfordult, hogy megfájdult a feje, de ennyire… még így soha sem láttam őt, mint most.

-         Lehetséges, hogy elkezdett emlékezni valami olyasmire, amire a fejsérülését következően nem tudott. És ettől, az „új” s „régi” élménytől, amely lehet, hogy hirtelen tört rá, egyfajta kisebb nyomás keletkezhetett az agytériájára, amely megsérült, és még nem gyógyult be kellően ahhoz, hogy el tudja viselni az előkerülő emlékeket.

-         Tehát ezek szerint, azt akarja mondani, hogy lehetséges, hogy újra emlékszik, Cortezre az unokámra? – kérdezi a nagyi.

-         Igen – feleli bólintva a doki. – Ki cseréltük az infúziós zacskóját, amelybe fájdalom csillapított fecskendőztünk. Most aludni fog, ezért ma éjszakára bent tartjuk, megfigyelésre. De, holnap már haza mehet, ha jobban érzi magát – mondja ezt már egy barátságos mosollyal, mire egyszerre sóhajtunk fel mind, megkönnyebbülten.

-         Mikor lehet, bemenni hozzá? – kérdezem én.

-         Hamarosan át viszik egy kórterembe, és utána – válaszolja, majd azzal egy biccenéssel távozik is.

Az orvos távozását követően, nem sokkal később, Reni-t áttolják egy hat ágyas kórterembe, ahova követjük is őt. Amint az egyik nővér rendezi az infúziós zacskót, és távozik, mindannyian körbe álljuk Reni ágyát, csak úgy, mint akkor, azon a napon, amikor megműtötték.

De én csak az orvos által hallott diagnózisra tudok most figyelni.

Tényleg, lehetséges volna, hogy emlékezni kezdett rám? De ha igen, akkor mi váltotta ki ezt belőle? Talán, a Neményivel való veszekedésünk?

És, ha igen, akkor most mi lesz? Mi lesz, ha tényleg emlékszik rám?

Örüljek -e neki, vagy ne? Nem tudom!

De azt igen, hogy ha felébred, minden eldől majd…