Második esély - 10. rész

[Rentai Renáta]

Először csak egy apró csókocskát kaptam, ismerkedő, mondhatnám félszeg kis csókot. Aztán, mélyet sóhajtott, a két kezébe fogta az arcom, és úgy vette birtokba az ajkaimat, hogy azt hittem ott, menten ki fog ugrani a szívem a helyéről… Hosszan csókoltuk egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdtük.

Nem tudtam gondolkodni, és nem is akartam. Nem tudtam, hogy mi fog majd ezután következni. De jelenleg most nem is érdekelt. Csak az számított, hogy… az ajka az enyémen van, az elmém csak ezzel az élménnyel volt tele.

Amikor ajkaink újra elszakadtak egymástól, Cortez a fejét rázva és az orra alatt mormogva valamit, ellép tőlem, míg én levegő után kapkodva, figyelem őt.

-         Ne haragudj! – mondja, de nem néz rám. – Nem akartalak így letámadni. Hiba volt részemről.

-         Mármint mi? Az, hogy megcsókoltál? – kérdem, amikor érzem, hogy újra normálisan tudom venni a levegőt.

-         Igen… Nem… - vágja rá, némi hezitálással egybevetve.

-         Most igen, vagy nem?

-         Én… várnom kellett volna. Nem lett volna szabad letámadnom téged – sóhajt fel.

Miért érzem úgy, hogy van itt valami a háttérben? Valami, amiről én nem tudok… vagyis, helyesbítve, amire emlékeznem kellene vele kapcsolatosan, de nem tudok? – kérdezem magamtól tanácstalanul.

Vagy lehet, hogy mégis igaznak tűnik az a sejtésem, mintha, kettőnk között több lenne?

És ez a csók… Atya.Úr.Isten! Cortez megcsókolt, és én viszonoztam! Ami azt jelenti, hogy mi csókolóztunk!

A csókra gondolva, mintha már ismerős lenne nekem ez a pillanat és érzés… mármint, amikor az ajkai az enyémen voltak.

Ááá! Ez képtelenség! – rázom meg a fejemet. – De mi van, ha mégis?

Ezt csak egy módon tudhatom meg, ha rákérdezek kettőnkre.

-         Szeretnék kérdezni valamit – szólalok meg, néhány perc elteltével később.

-         Igen? – néz rám végül.

-         Mi… vagyis, volt köztünk esetleg valami? – nyögöm ki a kérdést.

-         Miből gondolod ezt? – kérdezi, válasz helyett.

-         Én… csak abból következtettem, bár lehet, hogy tévesen, hogy… azt mondtad az imént, hogy nem akartál így letámadni, és én…

-         Nem – feleli a szavamba vágva. -  Vagyis, nem igazán. Valami, vagy valaki mindig közbe jött, és így nem lehetett köztünk semmi, de… ha te is szeretnéd, akkor esetleg, megpróbálhatnánk együtt – mondja, rabul ejtve a tekintetemet.

Ümm… Jól hallottam? Tényleg azt mondta, hogy ha én is akarom, akkor akár lehetne köztünk több is, mint barátság?

Hűha! – kiáltok fel magamban.

Percekig csak döbbenten viszonzom a tekintetét, miközben azon rágom magamat, hogy mitévő legyek. Bár elvileg régóta ismerjük egymást, de mivel valami oknál fogva rá nem emlékszem, és csak mindössze annyit tudok róla, amit a többiek elmondtak nekem, és amit ő elmondott nekem tegnap, így egyáltalán nem tudom, hogy mit is felelhetnék neki.

Persze, erről a pillanatról csak álmodtam az éjszaka, de soha nem gondoltam volna, hogy ez meg is történhet.

Én, mint egy olyan lány, aki nem tud egyáltalán semmit a kúl filmekről, sorozatokról és zenékről… csak könyvekről, egy olyan fiúval, mint amilyen Cortez… járjak? Mármint miért járna velem egy olyan fiú, mint ő?

-         Úgy veszem észre, hogy nem csak a csókkal, de ezzel a kéréssel is sikerül letámadnom téged – szólal meg végül ő, kirántva a gondolataimból. – Szerintem felejtsük el! Tegyünk úgy, mint ha mi se történt volna – mondja, és elindul az ajtó felé újra. – Majd, beszélünk…

-         Várj! – kiáltom utána, ezzel is megállásra késztetve őt. – Én… először is tudni szeretném, hogy miért? Miért én?

-         Mert kedvellek, és mert te nem olyan, vagy mint a többi lány. Téged, nem érdekel, és soha nem is érdekelt, hogy én honnan jöttem, vagy, hogy kik a szüleim.

-         Én… nem lehetne, hogy először szépen lassan haladjunk? – kérdem – Mármint… tudod, hogy mivel nem emlékszem rád, szeretnélek megismerni téged… „újra”.

-         Szerintem ez felől semmi akadály sincs, hogy miért ne – feleli, és újra elmosolyodik. – De most azt hiszem tényleg jobb lesz, ha megyek, mielőtt a szüleid ránk törnének azzal a gyanú gondjával, hogy mi valami helytelenséget művelünk – mondja ezt vigyorogva.

-         Oké. De, holnap ugye bejössz? – kérdem, reménykedve.

-         Itt leszek – válik mosolyra a vigyora. – Szia!

-         Szia! – köszönök el én is tőle, viszonozva a mosolyt, amely még azután is az arcomon terpeszkedik szét… vagyis, amely egész nap az arcomon virít továbbra is, miután kilép a kórteremből ezzel is átadva a helyét, a szüleimnek.