Boldog szülinapot, Reni!

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

-         Nyugi haver, minden rendben lesz! – mondja Ricsi, miközben mellettem állva, ő is kifelé bámul az Eiffel toronyra kinéző ablakon, a Renivel való, már saját közös lakásunkban.

-         Jó, de mi lesz, ha ő ezt kissé elhamarkodottnak fogja majd találni? – kérdezem idegesen beletúrva, a már eddig is szétkócolt hajamba.

-         Öregem, hidd el, hogy sírni fog és majd azt fogja mondani, hogy mire vártál eddig – löki meg a vállamat a sajátjával.

-         Abban biztos lehetsz, hogy el fogja sírni magát. Már eleve akkor bőgni fog, ha meglát itt bennünket – jelen meg mellettünk, Kinga is. Aki az elmúlt öt évben, semmit sem változott.

Legalábbis viselkedésileg, biztos, hogy nem. Ő még mindig az a pszichopata típus, akihez a gimiben volt szerencsém.

Tulajdonképpen, ahogyan így végig nézek magunkon, vagyis az egész társaságon, akivel négy egész évig egy osztályban jártunk – kivéve Macu-t, akivel csak kettőt -, jóformán mindannyiunk ugyanolyan. Csak annyi különbséggel, hogy felnőttünk. Azonban azt már nem állítanám, hogy a modoraink és a viselkedéseink vajnyit is változtak volna.

Pláne meg nem egy olyan embernél, mint Zsoltinál. Bár a mostani kinézete, egy olyan embernél, aki nem ismeri őt, biztosan megijesztené, hiszen szinte tiszta izomtömeggel rendelkezik. De mi, akik tudjuk, hogy ki is ő, csak a fejünket foghassuk, amiért a humora még mindig a régi.

Amikor az órámra nézve, az idő hét órát mutat, és mint egy pont végszóra, a zárban megcsörren Reni kulcsa, mire hirtelen lecsukva a villanyt, mindenki egyszerre hallgat el.

Visszafojtott lélegzettel szemlélem a nyitódó ajtót, melyet miután Reni becsuk maga után, feloltja a lámpát, mire mindenki egyszerre ugrik elé:

-         BOLDOG SZÜLINAPOT! – kiáltjuk egyszerre.

Ő ijedten kapja a kezét a szája elé, egy hangos sikkantás közepette, de amikor ráébred arra, hogy kik is vagyunk, ahogyan Ricsi és Kinga meg jósolta, tényleg bekönnyezett a tekintete.

Bár szerettem volna a karjaim közé kapni és megcsókolni őt, de visszatartva magamat, hagyom, hogy mindenki más, aki itt most jelen van, üdvözölje és köszöntse őt.

Amikor végre, kiszabadul az utolsó ember, Macu karjai közül, és amikor rájövök, hogy a tekintetével engem keres, ellököm magamat a faltól, ahonnan végignéztem a többiekkel való ölelkezését, látszólag kissé ideges mosollyal indulok el felé. De, aligha állíthatnám magamban kicsinek azt az idegeskedést, amelyet kívülről mutatok. Még soha nem éreztem magamat ennyire idegesnek, mint az óta a pillanat óta, mióta ez az ötlet felvetődött bennem.

És mivel már régóta tudom azt, hogy ő az igazi számomra, már nem tudtam többet arra várni, hogy véglegesen is magamhoz láncolhassam őt. De ehhez kellett „A”  tökéletes nap, és „A”  tökéletes idő, és ez MA jött el. Úgy érzem.

Minden csak akkor lesz igazán tökéletes, ha megkapom azt a választ tőle, amit hallani szeretnék tőle.

Megállva előtte, a szokásos köszönésemet mellőzve, ahogyan azt elterveztem, térdre ereszkedem előtte, és a bal kezét a sajátoméba veszem, miután a zsebemből előveszem a kis bársony dobozt.

Hallva, hogy elakad a lélegzete, felemelem a fejem és a tekintetemet az ő könnyes barna szemeibe mélyesztem, miközben felpattintom a doboz tetejét, és szólásra nyitom az ajkaimat:

-         Emlékszel még arra, amikor a gimi utolsó évében, még egyszer utoljára együtt kirándultunk az osztállyal?  - amikor válaszul bólint, tovább kérdezem – és arra is, amikor elmondtam, hogy az első napom, csak is rólad szólt? És, hogy már aznap felidegesítettél? – a válasz egy újabb bólintás volt. – És arra, hogy ha te nem lettél volna, akkor én sem maradtam volna tovább a Szent Johannában?

-         Igen – feleli suttogva.

-         Csak azt nem mondtam még el, hogy az az első nap volt életem, sorsfordító napja, azzal, amikor megpillantottalak a szekrényednél, Virággal. Ahogyan telt az idő, egyre jobban beléd estem, pedig nem akartam, mert abban a hitben éltem, hogy sokkal inkább érzed magadat jól Neményi társaságában, mint valaha is az én társaságomban...

-         De tudod, hogy ez nem így volt.

-         Shh... most én beszélek – mosolygok rá félszegen, még mindig idegesen. Egy hatalmasat nyelve, folytatom a megkezdett mondatomat. – De aztán később, amikor megtudtam, hogy hogyan is érzel irántam, kellemesen csalódtam. Hihetetlenül szerencsésnek éreztem magam, amikor azt mondtad nekem, hogy szeretsz. Onnantól kezdve, egyetlen egy nap sem telt el, úgy, hogy amikor reggel felébredek, hogy meg ne kérdezzem magamtól, ez az egész: hogy te tényleg szeretsz, és hogy velem vagy, itt – mutatok körbe -, ez tényleg a valóság, vagy csak egy álom, amelyet az óta az első naptól kezdve kergetek szüntelenül.

-         Ha ez az egész, ahogyan azt gondolod, csak egy álom, akkor el kell, hogy áruljam neked, hogy én is ugyanezt gondolom – mondja, egy apró mosollyal az ajkain.

-         Cortez, feltennéd már végre azt a kérdést, amire mindannyian várunk, vagy eldöntötted, hogy az életed végig térdepelni szándékozol, Renáta előtt? – szól közbe, Kinga és mintha türelmetlenséget vélnék ki hallani a hangjából. De, most nem tudok fele foglalkozni, ahogyan tegyük fel, ezelőtt sem igazán tettem meg.

-         Akárhogy is legyen, el szeretném mondani neked, hogy boldog vagyok amiért, még mindig velem vagy, és hogy szeretsz – mondom, majd végre kibököm a kérdést, amelynek a válaszától, nem is kicsit félek. – Hozzám jössz?

Ami a valóságban, alig tíz másodpercnyi időbe telik, az most számomra mintha tíz órát, vagy mi több tíz évbe telt volna el, mire Reni választ add a kérdésemre.

-         Igen! Igen... igen...

Meghallva azt a választ, amelyről mind végig áhítoztam, az ajkaim egy győztes mosolyra húzódnak, miközben felhúzva a gyűrűt a gyűrűs ujjára, felállok, majd a karjaimat a dereka köré fonva, amennyire csak tudom, magamhoz húzom őt.

-         Boldog születésnapot! – suttogom közel az ajkaihoz, amelyekhez mielőtt megérkeznék, még egy szót suttogok neki: Szeretlek!