Barátságból Szerelem - 8. rész

[Rentai Renáta]

 Egész este teljes boldogság mámorban úsztam, ahogyan az azt követő éjszakában. Persze a szüleim, nem tudták hova tenni, hogy mi bajom lehet, de amikor a sokadszori kérdésükre sem reagáltam, inkább meghagytak engem, a saját boldogságomnak.

Boldog és megkönnyebbült lettem, mert már semmi sem tart vissza attól, hogy ne gondolhassak mosolyogva arra a fiúra, aki már réges-rég az életem részévé vált.

Hihetetlenül jó érzés, hogy most már minden tiszta és rendben van közöttünk… és hogy mostantól, minden „majdnem” ugyanolyan lesz majd, mint régen. Csak annyi változatossággal, hogy többé már nem csak, mint barátok leszünk együtt, ha nem, mint egy pár.

-         Wíííííí! – sikítok bele a párnámba, csak hogy ne ijesszem halálra a szüleimet.

Még mindig alig tudom elhinni, hogy Ádám… vagyis mostantól, már Cortez, azt kérte tőlem, hogy a barátnője legyek.

Erre még soha, egyetlen egy pillanatra sem gondoltam. Mármint arra, hogy én és ő. Ketten együtt. Mint egy pár.

Atya ég!

Hisz én még soha nem jártam senkivel, és azt sem tudom, hogy hogyan is kell viselkedni egy kapcsolatban.

Az oké, hogy már láttam párokat együtt, amint egymás kezét fogják. Amint egymást ölelik – amiből leszűrném azt, hogy mi már elég sokszor ölelgettük egymást. Csak éppen ez az ölelés, soha nem tartott többet a barátságunk határánál.

Azt is láttam már, amint csókolóznak – ahogyan mi is tettük ma. És… - Áááá! – alig tudom elhinni, hogy tényleg megtörtént.

Életem első csókját kaptam ma, pont attól a személytől, aki szintén életem első igazi barátja lett.

Annyira valótlan szerűnek tűnik ez az egész számomra, hogy egész éjjel nem jön szememre az álom. Mind tudatlanul is, csak Cortez jár a fejemben. Amikor a barátnőjének kér. Amikor megcsókolt…

Az ujjaimat az ajkamhoz szorítva, hunyom le a szemeimet, és arra gondolok, hogyha mindez csak egy álom, akkor soha nem akarok felébredni.

A reggelhez érve, igaz fáradtan az alváshiányától szenvedve, kissé lassabban készülődöm el a szokásosnál is, de amikor kilépek a kapunkon, az álmosság és a fáradtság érzése, mint egy szempillantás, úgy tűnik el belőlem, Cortez látványától, amint a kapunknak dőlve, mosolyogva tekint rám.

-         Te itt? – kérdezem meglepetten.

-         Miért? Hol másutt lennék? – kérdez vissza, és a mosolya kissé szemtelenné válik.

-         Nem tudom. Hol? – nézek vissza rá, miközben azt figyelem, hogy hogyan löki el magát a kaputól és laza lassúsággal sétál közel hozzám, egészen addig, amíg karjait körém vonva, magához nem húz.

-         Esetleg még otthon, mély álomban?

-         Ezt hogy érted?

-         Nagyon is jól tudod, hogy értem – nézz mélyen a szemembe. – Hisz, te is ugyanarra gondolsz. Sőt mi több, egész éjszaka erre gondoltál.

-         Honnan? És miből gondolod, hogy egész éjszaka fent voltam? – vonom a karjaimat a nyaka köré.

-         Onnan, hogy ismerlek, és persze látszik is rajtad, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtál – mondja, magához szorítva.

-         Igazad van. Tényleg nem aludtam, és abban is igazad van, hogy mindvégig odajutottam ki, hogy valószínűleg csak álom ez az egész. Mármint, hogy te meg én. Ez… ez annyira, fura és…

-         Tényleg annak tartod?

-         Minek?

-         Azt mondtad, hogy furának tartod, tartasz minket, együtt.

-         Óh… igen – értem meg. – Nem is tudom. Miért, neked nem az?

-         Miért, lenne? – kérdez vissza.

-         Mert… mert… mi barátok voltunk, szinte testvérek, és most… most pedig, úgy döntöttünk, hogy együtt járunk. Annyi évnyi barátság után, most már egy pár vagyunk, és én…

-         És ez zavar téged? – húzza fel kérdőn a szemöldökét.

-         Mi? Dehogyis! – vágom rá azonnal, és megrázom a fejem. – Nem zavar, csak… annyira, hihetetlen ez az egész. Ugyanis, soha sem gondoltam még így magunkra, kettőnkre. És most… pedig, a tegnapi nap után, csak is arra tudok gondolni, hogy te meg én, és, hogy… ajj, nem tudom. Félek – jelentem ki, amikor már nem tudom, hogy mit is mondhatnék neki.

-         Félsz? De mitől? – érdeklődik.

-         Ettől az egésztől. Félek, hogy valamit elszúrok, mert én még soha… - kezdek bele, de aztán elakadok, mire elmondhatnám neki az igazat.

-         Mit te még nem, soha? Mi az?

-         Én-én, még… nem jártam senkivel sem… - nyögöm ki végül, és lesütöm a szemeimet, mert nem merek tovább az övéibe nézni.

Nem! Ezek után nem! Mégis, hogy nézhetnék újra a szemeibe, azok után, hogy elárultam neki, hogy még nem jártam senkivel sem? S ezzel a tudomására juttatva azt, hogy ő az első „barátom”?

-         Nézz rám! Reni, kérlek, nézz rám! – kérlel, és mind addig unszol, amíg végül újra a szemeibe nem nézek. – Ha valamit elszúrsz, vagy ha én szúrok el valamit, és ha mindezt megosztjuk és megbeszéljük egymással, akkor nem lesz semmi baj – mondja, de közben nem ereszti el a tekintetemet. – Én is félek… félek, hogy újra elveszítelek.

-         Komolyan?

-         Igen – feleli.

-         De ha ketten együtt vagyunk, akkor bármit meg tudunk oldani, ahogyan régen is tettük.

-         Ahogyan régen is – bólint, utánam ismételve, majd közel hajolva hozzám, megcsókol.

Ez a csók most más. Másabb, mint a tegnapi. Ez a csók nem csak egy fajta biztosíték arra, amit az előbb szóban ígértünk meg egymásnak, ha nem a bizalomé és az egymás iránt érzett érzelmeinkké is.

Egy pillanatra, csupán csak levegőhiány miatt elválunk egymástól, de aztán amikor újra megcsókol, én viszonozom azt, ezúttal mindent és mindenki mást kizárva a gondolataimból, kivéve egy valakit… őt… aki most engem ölel, és aki engem csókol…