Barátságból Szerelem - 7. rész

[Rentai Renáta]

 -         Mielőtt belekezdenék, szeretném, ha tudnád, hogy sajnálom – nézz bele a szemembe. Amikor egyet biccentek felé, végre belekezd a magyarázatba. – Mint tudod, akkoriban köztem és a szüleim között nem volt valami rózsás a hangulat.

-         Igen – motyogom közbe.

-         Akkor azon este is veszekedtünk, miután tőletek hazamentem. Akkor éppenséggel az volt a bajuk, hogy megint nálatok voltam, ahogyan azelőtt szinte mindennap. Olyasmiért hibáztattak téged és a szüleidet, amiről ti semmit sem tehettetek. Hiszen, miért lett volna az baj, ha nálatok-veletek, otthon éreztem magam? – kérdezi, de szerintem csak magától, ugyanis elmerengő arckifejezéssel bámul el mellettem, majd alig néhány másodperc után, tovább beszél. – Azzal jöttek, hogy miért nem tudok legalább egyszer, egy nap otthon leülni velük vacsorázni. Mire én, megkérdeztem tőlük, hogy: ugyan mikor? Esetleg, kérjek tőlük időpontot, hátha rám is tudnának egyszer végre valahára szánni egy kis időt? Persze, ekkor rám szóltak, hogy ne beszéljek így velük. És azt is hozzá tették, hogy biztosan tőled és a srácoktól tanultam el ezt a fajtaviselkedést. Ekkor az helyett, hogy belementünk volna ennek megvitatásába, arra kértem őket, hogy mondják el, hogy mégis mit akarnak tőlem. Persze, erre azt felelték, hogy szeretnék megtudni, hogy én is odaszeretnék –e menni tovább tanulni, mint ahová te, mire azt feleltem, hogy igen. Ugyanis, ezt már rég eldöntöttük. Igaz, ez a válasz sem nyerte el a tetszésüket, mint ahogyan a többi sem. Jöttek a szokásos, mert mindig állandóan Reni így, Reni úgy… ami aztán már kezdett idegesíteni. Megmondtam nekik, hogy semmi közük sincsen hozzád, hagyjanak téged békén. Ennek hallatára, csak még jobban veszekedni kezdtünk, míg a végén annyira berágtam rájuk, hogy fogtam magam és pár cuccot összedobva, felhívtam a nagyiékat, és a repteret, majd leléptem tőlük.

-         És tőlem – szólok közbe.

-         Igen – hajtja le a fejét egy pillanatra. – Akkor abban a pillanatban, nem gondolkoztam, csak cselekedtem – mondja, újra a szemeimbe nézve. – Azért nem mentem akkor hozzátok el, mert nem akartalak téged ezzel aggasztani. Mert tudtam, hogy inkább eltávolodtál volna tőlem, mint sem hagytad volna, hogy a szüleimmel rosszba legyek. – Aztán, mint kiderült, azzal is eltávolítottalak magamtól, hogy csak úgy minden szó nélkül leléceltem. Tudom, hogy szólnom kellett volna neked róla, de nem akartam, hogy rosszul érezd magad. Ahogyan azt sem akartam, hogy esetleg valami ostobaságot kövess el miattam.

-         Miszerint, hogy esetleg veled jöttem volna el? – utalok arra, amire szerintem éppen gondolt.

-         Igen – feleli, egy apró mosollyal az ajkain.

-         Jól gondoltad akkor – viszonozom a mosolyát.

-         Amikor megérkeztem a nagyiékhoz, akik miután üdvözöltek, a nagyi jól le is szidott, amiért úgy bántam veled. Azt mondta, hogy legalább neked szólnom kellett volna arról, hogy mit tervezek, de akkor tényleg, nem tudtam volna veled beszélni.

-         De miért nem? – kérdezem, kíváncsian.

-         Mert… mert túlságosan is fontos voltál számomra ahhoz, hogy ilyesmit közöljek veled. Már akkor azon estén, eldöntöttem, hogy végleg a nagyszüleimhez költözöm, és hogy itt kezdem el a gimit, és… nem tudtam, hogy hogyan is mondjam el neked ezt. Aztán… később, amikor már nem bírtam tovább, felhívtalak, de te nem vetted fel. Írtam is, de nem válaszoltál. Hívtam a szüleidet is, meg Carmelo-ékat is, hogy hadd beszéljek veled, viszont te nem akartál velem beszélni. Amikor az első karácsony alkalmával hazamentem a szüleimhez, és én elmentem hozzátok, te nem akartál találkozni velem, ahogyan azután sem amikor a későbbiekben kerestelek téged… már nem tudtalak elérni.

-         Mert haragudtam rád, de nagyon – mondom neki, visszagondolva ezekre a pillanatokra.

-         Tudom. Én is magamra. Rettentően fájt, és sajnáltam is, hogy ezt tettem veled. Hidd el, nem akartam, hogy így… hogy így váljunk el egymástól. Szerettem volna, mindent ugyanígy elmagyarázni neked, minden egyes alkalommal, amikor kerestelek téged, és amikor beszélni szerettem volna veled, csak te annyira makacs voltál, és annyira haragudtál rám, hogy…

-         Hogy nem adtam rá esélyt, sem pedig alkalmat – fejezem be helyette a mondatot.

-         Igen én…

-         Ne… várj egy kicsit! Maradj csendben egy pillanatra, kérlek! – szakítom félbe, csakhogy végiggondolhassam mindazt, amit az imént a tudomásomra hozott.

Atya ég! Hogy lehetnek ilyenek a szülei? Miért, nem azt nézték, ami a fiúknak jó, az helyett hogy: a szerintük mi a jó?! Mindig is furának a találtam a szüleit, és haragudtam is rájuk, amiért legtöbbször észre se vették, hogy van egy fiúk. De azt persze, már igen, ha ez a fiú ugyanakkor, sokkal több időt tölt el olyan emberek társaságában, akik között otthon érzi magát.

És, én még haragudtam rá, és utálatos voltam vele… és, ugyanúgy, mint ahogyan a szülei, én is ellöktem őt magamtól.

-         Én, annyira hülye vagyok! – jelentem ki, és az arcomat a kezembe temetem.

-         Mi? Dehogyis! Nem! – áll fel a helyéről, csakhogy mellém ülve, levegye a kezemet az arcomról. – Én voltam a …

-         Nem! Nem érted! – rázom meg a fejem. – Azzal, hogy nem válaszoltam a hívásaidra, sem pedig az üzeneteidre, és hogy kerültelek téged… én is olyanná váltam, mint amilyenek a szüleid – látom, hogy közbe akar vágni, de nem hagyom, mert tovább folytatom. – Ellöktelek magamtól, az helyett, hogy meghallgattalak és megértettelek volna téged. Istenem! Hát milyen barát vagyok én? És én még rólad gondoltam azt, hogy esetleg soha nem is voltál igazán a barátom. Pedig ez éppen fordítva volt így.

-         Ez igaz… - mondja ki, mire olyan érzés szorítja apró darabokra a szívemet, mintha ezer és ezer kést döfnének bele, egymás után.

-         Tudom, és én sajnálom. De, megértem, hogyha már végleg lemondtál arról, hogy minden ugyanúgy legyen, mint rég. A helyedben én sem akarnám már – észreveszem, hogy újra félbe akar vágni, de én nem hagyom, hogy megtegye. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem mindezt. Így legalább, megvannak a kirakós játék darabjai is. Azt, hiszem, hogy most már mindent tisztáztunk… én akkor, megyek is – mondom, felállva a székről. – Szia! – köszönök el tőle, majd kirohanva a palacsintázóból, utat engedek a könnyeimnek.

Nem törődve, a mellettem elhaladó kérdő tekintetekkel, haladok végig a legközelebbi buszmegállóig.

Tehát ennyi… most már, tudom, hogy miért hagyott ott mindent Amerikában, ahogyan azt is, hogy én milyen egy szörnyű barátkén viselkedtem.

Egész végig őt hibáztattam a barátságunk végez tele miatt, hol ott pedig, mindvégig én voltam a hibás.

Ha legalább egyszer, meghallgattam volna ő…

Ha legalább egyszer, felvettem volna a telefont…

Akkor most, talán újra barátokként veselkedhetnénk egymással.

-         Hát itt vagy! – hallom meg, közvetlenül mellőlem a hangját, miközben az egyik kezével megfogja a vállamat. – Te sírsz? Kérlek, ne sírj! – suttogja a fülembe, amikor magához húzva, az ölelésébe von.

Nem tudom, hogy mennyi ideje állhatunk így, egymást ölelve, de nem is érdekel. Az ölelésében, újra azt a fajta biztonságot érzem, mint amilyent régebben is éreztem.

Nyugtatgató, sugdosó szavai – melyeknek régebben semmi keresnivalójuk nem volt, akkor, amikor vigasztalásra szorultam -, ellenére, most a régi emlékek hatására, a könnyek helyett most egy halk nevetés tör ki belőlem.

-         Annyira utálok sírni – motyogom, letörölve a könnyeket az arcomról, miután abbahagyom a nevetést.

-         Tudom. Én is – mondja, mire újra elnevetem magam. – Így már jobb – mosolyodik el.

-         Miért… miért jöttél utánam? – kérdezem.

-         Azért, hogy elmondjam… szeretném, ha… többé már…

-         Nem lennénk barátok. Ugye? Értem. Nos. Ha te ezt akarod, akkor oké – mondom, és elfordítom róla a tekintetem.

-         Csak ennyit, tudsz mondani? Hogy oké? – fordít vissza maga felé.

-         Még is mit vársz? Mit mondjak? – kérdem, kissé hangosabban, mint szerettem volna, de már nem törődök vele. – Azt akarod, hogy könyörögjek? Mert arra akkor várhatsz! Nem fogok könyörögni! – jelentem ki, majd faképnél hagyom őt.

-         Reni! – kiált utánam, de nem állok meg – Reni, állj már meg! Várj! – fut utánam, és amikor újra szembe kerülök vele, igyekezve nem újra elbőgni magam, kifakadok.

-         Mit akarsz még? Elmondtad, hát, amit el kellett. Ahogyan azt is, hogy nem akarsz már többé a barátom lenni. Megértettem. Felfogtam! Nem kell, hogy végül mégiscsak sajnálatból légy a barátom újra. Így az lesz a legjobb, ha továbbra is úgy teszünk, mint… ahogyan eddig.

-         Tényleg ezt akarod? – kérdezi, és sötétkék szemeit fájdalmasan szegezi az enyémekbe.

-         Hiszen te akarod ezt! – vágom rá.

-         Igen…

-         Akkor meg? Mit számít, hogy én mit akarok? – kérdezem tanácstalanul, elkeseredetten.

-         Nagyon is sokat számít, hidd el! – feleli. – És, most szeretném, ha hagynád, hogy végre befejezzem az, amit már egy jó félórája próbálok neked elmondani. Megengeded? – kérdezi, és amikor tőlem válaszként kap egy bólintást, folytatja: - Én, nem csak azt akarom, hogy a barátom légy, ha nem azt, hogy a barátnőm is.

Hogy? Jól hallottam? Tényleg, azt mondta, hogy… hogy azt szeretné, ha én… a barátnője legyek??? Jesszusom! Valaki csípjen vagy bökjön meg!

-         Tessék? – kérdezek vissza zavartan pislogva a hallottakon. – Te, azt mondtad… mondod… kéred, hogy én a te, ba… barátnőd legyek?

-         Igen, azt – bólint rá.

-         De…

-         Nincsen de. Nagyon fontos voltál, és még most is az vagy számomra. Annak ellenére, hogy nem álltál velem szóba, én mégis szerettem veled lenni. Ahogyan továbbra is szeretnék… de mint csak, úgy, hogy ha a barátnőm leszel.

-         Tehát, ha nemet mondok, akkor a barátod sem lehetek, igaz? – kérdezem, de közben a szívem, amely nem rég még apró darabra volt zsugorodva, most annyira-nagyra zsugorodik, hogy szinte alig bírom magamban tartani.

-         Nos… szerinted, ha most kikosarazol, akkor utána, hogyan tudnánk, úgy újra barátok, lenni, hogy ez ne állna közénk?

-         Igazad van. Ezek szerint, ha veled szeretnék lenni, akkor a barátnőddé kell, hogy váljak. Hm… azt hiszem, erre csak egyetlen egy válaszom lehet: - várakozó tekintete láttán, az ajkaimon egy apró mosollyal, szólalok meg újra – igen.

Válaszomat követően, Ádám szemei mosolygósan tartják fogva az enyémeket, mindaddig ameddig az ajkaival felém nem kezd el közelíteni.

Nem bírva ki azt a rövid – de most nagyon hosszúnak – tűnő távolságot az ajkaink között, én is felé hajolok, amíg ajkaink csókban össze nem forrnak…