[Rentai Renáta]
Reggel a sulihoz érve, mint az elmúlt hónap
minden napján, ilyenkor most is egyenest befelé veszem az irányt - miután
odaköszönök a lépcsőn álló Zsoltiéknak -, a tantermünkbe, ahol leülve a
helyemre, hallgatom tovább a lejátszómon lévő zenéket.
Egyedül lévén a teremben, valami fura érzés kerít
hatalmába, amely azt sugallja, hogy ez a mai nap más lesz, mint az eddigiek.
Valami történni fog. De, hogy mi? Azt nem tudom. Csak remélni tudom, hogy
hamarosan ki fog derülni.
Amikor nem sokkal később csatlakoznak hozzám a
többiek is, Virággal elegyedek beszédbe, mind addig ameddig be nem lép a
terembe, Vladár. Akinek, mint mindig az eddigi elmúlt órákon, most is én jutok
az eszébe, miszerint feleljek.
Magamban egy: Szuper! Már megint én! –
mormogással, kiveszem a fülhallgatókat a fülemből, majd felállva a helyemről,
teljesítem a tanár kérését.
A felelésem nem tart tovább alig öt-hat percnél,
így amikor kijelenti számomra az ötöst, egy bólintás kíséretében visszaülök a
székemre…
A nap további részében, hol feleltettek a
tanárok, hol pedig dolgozatokat írattak velünk, amely egyikünknek sem volt
ínyére.
Amikor kicsengetnek az utolsó óráról, Virággal,
Ricsivel és Ádámmal tartok hazafelé. Az utóbbiról, most is igyekszem nem
tudomást venni, így ezért ahogyan újabban szoktam, Virággal beszélgetek,
mint ahogyan ő is teszi Ricsivel, jóval lemaradva mögöttünk, ami nem kis
megkönnyebbülés számomra.
Néha már, nehezemre esett az, hogy közömbösséget
mutassak iránta, ahogyan az is, hogy ne vegyek róla tudomást.
Főleg meg az olyan alkalmakkor, amikor próbálkozott.
Minden egyes ilyen alakomkor, már csak egy vékony hajszál választott el csupán
attól, hogy megtörjek. De olyankor, mindig az eszembe jutott az, amikor minden
szó nélkül, elhagyott.
Ez segített is az elején… viszont amikor az egyik
nap úgy ébredtem, hogy nem kerülöm tovább, és meghallgatom azt, amit mondani
akar, akkor: már késő volt. Ébredtem rá.
Már nem próbált meg beszélni velem.
Már nem vett nekem reggelit…
… és már többé, nem jött elém reggelente, hogy
együtt menjünk iskolába…
Helyette, ugyanúgy viselkedett velem, ahogyan én
vele.
Rendben.
Az egyik énem azóta is azt hajtogatja, hogy ez
így volt korrekt tőle, amiért én sem viselkedtem vele másképp.
Viszont a másik, pedig csak az, hogy ha ilyen kis
rövid idő alatt feladja, akkor valószínűleg nem is lehetett neki olyan fontos
az, hogy megbékítsen.
Elfogadtam a viselkedését, bár rosszul esett… és
fel is idegesített olykor: hisz – kérdem én -, ő mi jogon viselkedik így velem
szemben? Tudtommal, nem én léptem le, és hagytam magára a másikat, csak úgy cakompakk?!
-
Hahó! Reni??? Itt vagy? – hallom meg Virág
hangját, mire megrázva a fejem, bocsánatkérően nézek rá.
-
Bocs. Ne haragudj, csak máshol jártam gondolatban
– kérek tőle bocsánatot szóban is. – Miről is volt szó?
-
Csak arról, hogy akkor… izé, ugye eljössz velem a
plázába? Tudoood, anyának szeretnék ajándékot venni.
-
Hát, persze, hogy elmegyek veled – mosolygok rá.
-
Uuu, köki! Akkor, találkozzunk a plázánál, mert
ott fog majd Ricsi kitenni. Ugye, nem baj?
-
Nem, persze, hogy nem – nyugtatom meg. – Akkor,
úgy egy óra múlva?
-
Oki. És, köki nagyooon, hogy eljössz velem, és
segítesz – ölel magához. – Már alig várom – kezd el tapsikolni, majd
elköszönünk egymástól. Míg a Virágra váró két fiúnak, egy: Hello –t, dobva
intek oda.
Befordulva az utcánkba, a házunkig megszaporázom
a lépteimet… ahova amint megérkezem, köszönök a konyhában tevékenykedő anyának,
akinek miközben röviden elmesélem a mai nap történéseit, almával a kezemben
ülök fel a konyhapultra, és a lábamat lógatom.
-
És, mit szeretnétek venni, Virág anyukájának? –
kérdezi, kíváncsian.
-
Azt még nem tudom. Majd, ott kiderül. Tényleg,
nekem hamarosan ott kell lennem a plázánál – jelentem ki, amikor az órámra
pillantok.
Mielőtt viszont elindulnék, gyorsan felszaladok a
szobámba, ahova letéve a táskámat, átöltözöm, majd aztán elköszönve anyától, a
plázához igyekszem.
Azonban amikor megérkezem, Virág helyett, valaki
mást találok ott…
-
Te, mit keresel itt? – kérdezem, amikor közelebb
lép hozzám.
-
Beszélnünk kell! És, most kénytelen leszel
meghallgatni, vagy ha elrohansz, utánad megyek, és addig nem foglak békén
hagyni, ameddig nem engedsz abból a fene nagy makacsságodból – nézz
határozottan a szemembe.
Egy pár másodpercig, még rövid latolgatásba
kezdek, miszerint, hogy hagyjam őt fakép, és ne törődjek azzal, hogy
éppenséggel mit akar. Vagy pedig, engedjek a kérésének, hogy végül megtudhassam
azt, hogy mit akar nekem mindenáron megmagyarázni?
Végül az utóbbi mellett döntve, beleegyezésül
biccentek felé, tudatva vele, hogy kezdheti.
-
De ne itt. Menjünk be – int a pláza alsó szintén
lévő palacsintázó részlegre.
Miután a rendelésünket megkapjuk, Ádám egy korty
Cola után, szólásra nyitja ajkait…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése