Barátságból Szerelem - 4. rész

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

A tegnapi közös mozizás után, ahogy sejtettem, Reni a mai nap újra ugyanúgy viselkedett velem, mint a tegnapi napon. Azaz, se hogysem. Nem foglalkozott velem, de még figyelembe sem vett, amikor köszöntem neki reggel.

Igaz, nem is számítottam másra. Na, jó. Ez nem egészen igaz. Ugyanis, egy kicsit, mégis abban reménykedtem, hogy szóba áll majd velem.

De nem adom fel – jelentettem ki immáron sokadszorra is magamban…

Egy héttel később…

Egy hét telt el azóta a naptól fogva, hogy újra viszont találkoztam, egykori legeslegjobb barátommal… és pontosan ugyanennyi idő telt el az óta, néhány óra kivételével, hogy nem szól hozzám, és amennyire csak tud, elkerül engem.

Ami kezd már nagyon is bosszantani.

Miért?

Miért csinálja ezt? – teszem fel a kérdést magamnak, de mindhiába.

Pedig, én próbálkoztam. Próbáltam, őt szóra bírni. Próbáltam a társaságát keresni. És, még Ricsiéket is bevetettem annak érdekében, hogy vele lehessek, és hogy végre beszélgessünk.

De nem, jártam semmi sikerrel.

Továbbra is került engem.

Kérdem tehát én, saját magamat: Tényleg ennyire megbántottam őt, akkor a búcsúnélküli távozásommal?

Jó, azt beismerem, hogy fordított esetben én is haragudnék magamra. De ennyire?

Nem hiszem.

Vajon, mindig ilyen és ennyire makacs lett volna?

-         Még mindig semmi? – teszi fel a kérdést Ricsi, aki mint mindig most is rögvest észrevette, hogy a termünk végében focizgató rockerek és Zsolti társaságában lévő lányt nézem.

-         Semmi – húzom el a számat keserűen. – Már tényleg mindent megpróbáltam. Elé mentem, minden reggel, hogy együtt jöhessek vele a suliba, és hátha szóra tudom bírni. Haza is kísértem őt, szinte ugyanezen okból. Moziba is hívtam, ráadásul minden reggel megvettem neki a citromos minyonját és forró csokiját, és persze a Coláját, de semmi. Egyszerűen, semmi. Tényleg, nem tudom, hogy mit tehetnék még – tárom szét a karomat, csalódottan.

-         Hmm… lehet, hogy egyszerűen csak békén kellene hagynod őt – javasolja, a szerinte pompás ötletet.

-         És, ha én nem akarom őt békén hagyni? Ha én, vissza szeretném szerezni a barátságát? Ha én azt akarom, hogy minden ugyanúgy, legyen, mint rég? – kérdezem.

-         Biztos, hogy azt akarod, hogy minden legyen a régi köztetek? – kérdezi, felhúzva a piercinges szemöldökét.

Hogy?

Végig gondolva, Ricsi kérdését először nem értettem azt, de aztán amikor a tekintetemmel újra a szőke hajú lányra pillantok, aki épp Zsolti egyik hülye viccén nevetgél, Virággal együtt, akkor már tudom, hogy mire értette a kérdést, Ricsi.

A válaszom: nem -, volt.

Hiába, nem beszél velem. Akkor is, élveztem vele az együttlétet, még úgy is, hogy a többiek is velünk voltak.

Megmosolyogtat mindig, a nevetése… az egyre gyakoribb olykori káromkodásai… és az, ahogy a többiekkel viselkedik.

Viccel és poénkodással vág vissza azoknak, akik így próbálnak a közelébe férkőzni.

És, ahogyan a neki csapó szeleket irányítja vissza, a rámozduló fiúkra. Akikről azt megjegyezném, hogy közvetlenül azután, amint rástartoltak és ő lekoppintotta őket, én is váltottam velük egy-két szót, ami nem éppen barátságos szóváltás volt.

Mégis hogy képzelték ezt ők? Azt hitték, hogy ő is ugyanolyan, mint az A-s lányok, akik közül a legeslegrosszabb is, Dina?

Ugyan már?

Ő nem olyan, soha nem is lenne.

Éppen ezért nem is hagyhattam, hogy tovább is próbálkozzanak, mert ő… - Basszus! – kiáltok fel, amikor fejbe kólint ama igazság, amire Ricsi utalt az imént a kérdésével.

Ő az én… barátom… volt. És, igen. Szeretném őt visszakapni. De, most már nem csak azért, hogy újra a barátom legyen, ha nem azért is, hogy a barátnőm legyen.

Igen! Azt akarom, hogy a barátnőm legyen, és az hiszem, hogy ezt a gondolatot nem csak most vetettem fel először magamban.

Emlékszem, hogy…

Két és fél évvel korábban…

Már csak egy hét van a nyári szünetből, ami azt illeti, hogy végre a nélkül is szabadon együtt lehetek, Renivel, hogy nem kell attól tartanom, hogy a srácok az osztályból és a suliból is, tovább nyomuljanak rá.

Kissé… jó… nagyon is, kezd már bosszantani ez az egész hajcihő.

Elegem van már abból, hogy mindig én kergessem el a körülötte legyeskedő fiúkat, akikről messze lerí, hogy mit is akarnának tőle. Viszont, ameddig én élek, biztos, hogy nem kapják meg. Legalábbis, Renitől biztos, hogy nem.

Amikor kicsengetnek az utolsó óránkról, Reni nyomába eredek, akit a suli előtt lévő lépcsőn érek utol, az egyik –A-s fiú társaságában.

Látva, Renin, hogy nem tud mit kezdeni az újabban kialakult helyzeten, aminek köszönhetően minden hímnemű az ő társaságát igyekszik keresni, máris a segítségére sietek, csak úgy, mint az elmúlt kilenc hónapban is.

-         Végeztél? Mehetünk? – kérdezem őt, átdobva az egyik karomat a vállán, és közben egy: azonnal húzz el a francba – tekintettel nézek a srác szemébe.

-         Igen – feleli, Reni mire meg sem várva, a szerencsétlen reagálását azért, amiért így véget vetettem a csajozási kísérletének, vezetem el őt a sulitól minél távolabb.

A hazafelé tartó úton, Reni bár egyszer felrakta a kérdést, hogy mégis mi a fene volt az a lépcsőnél, de én egy amolyan, ne is törődj vele, mondattal és, hogy mihez is volna kedve a mai délutánnal el is vontam a figyelmét.

Ezzel meg is volnánk. Egy újabb pancsert, sikerült leépítenem! - dicsérem meg magam, amint hazaérve a szobámban telepszünk le.

Reni, a DVD-mhez lép, amelybe be is teszi, a lejátszó mellett heverő, Tégla c. filmet, amely mindkettőnk kedvence, majd mellém heveredve le az ágyra, indítsa el a filmet.

Azonban, most ahogyan eddig máskor, a figyelmemet nem sikerült lekötnie a filmnek. Helyette, sokkal inkább a mellettem fekvő lányt figyelem, kérdőn és megoldást keresve arra, hogy mégis mi a francért lett úgy hirtelen odáig, minden hímnemű a suliból?

Miért, akar mindegyik vele járni most, ha ezelőtt szinte észre sem vették őt?

Esetleg azért, mert most már nem csak a kedvenc együtteseink arcképével nyomtatott pólókban és, garbókban jár, ha nem mert időnként csajos ruhákat is felvesz?

Jó! Azt magam is bevallom, hogy engem is meglepett már az időnkénti új külsőjével, de azért mégsem dőlt össze a világ.

Ő attól függetlenül, még mindig ugyanaz a lány volt, aki eddig.

-         Mi az? Miért bámulsz úgy rám, mint ahogyan a többi fiú a suliból? – ránt vissza a gondolataimból, a lány, aki miatt minden srác megbolondult.

-         Hogy? – kérdezek vissza. – Én egyáltalán nem bámultam rád, csak gondolkodtam – mondom neki, és nevetve megborzolom a haját.

-         És, min? – kérdez vissza.

-         Azon, hogy mi lenne, ha járnánk?

-         Hogy, mi? – ül fel döbbenten.

Igen. Hogy mi? – kérdezem én is magamtól. - Eszednél vagy, Cortez? Még is hogy juthatott ilyen sületlenség az eszedbe?

-         Semmi – semmi. Csak vicceltem. Ha láttad volna az arcodat – próbálkozom az eltereléssel, miközben az előbbi arc kijelentésére gondolva, újra felnevetek.

-         Te… kimertél, nevetni… engem? – térdepel fel mellettem, aztán egy hirtelen mozdulattal, le is lök az ágyamról… viszont amire nem számolt, magammal rántottam őt is.

Egymáson szétterülve, röhögtünk a másikon, majd saját magunkon is…

A jelenben…

Igen… akkor még csak sületlenségnek véltem, de most viszont már nem. Más a helyzet.

Most tényleg, komolyan gondoltam. Tényleg azt akarom, hogy az ÉN barátnőm legyen.

Oké.

Már csak azt kéne kitalálnom, ezt hogy és miként valósítsam is meg.

-         Nem. Nem csak az akarom, ami régen volt – adom meg a választ, barátom kérdésére. – Szeretném, hogyha a barátnőm lenne.

-         És mi a terved?

-         Nem tudom – túrok bele a hajamba.

-         Mi lenne, ha azt tennéd, amit az előbb mondtam? Hagyd békén őt, legalábbis egy darabig. Hadd higgye azt, hogy már nem próbálkozol vele beszélgetni. Ne keresd a társaságát.

-         De ezt mégis, hogyan tegyem, ha egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ne akarjak vele lenni?

-         Egyszerű: Hadd őt figyelmen kívül, úgy ahogyan ő téged. Meglátod majd, erre fel fog figyelni.

-         Hát… remélem, hogy igazad lesz – adom meg magam a tanácsának, és még egyszer utoljára egy utolsó pillantást vetek a szóban forgó lányra, majd mielőtt ő észrevehetné, hogy őt figyelem, visszafordulok a rám barátságosan és magabiztosan mosolygó, Ricsi felé.

-         Az lesz, hidd el! – veregeti meg a vállam, majd aztán amint belép a terembe Haller, mindenki a helyére igyekszik…