[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]
Amikor Ricsi és Virág a suliig vezető úton, az új
osztálytársunkról meséltek nekem, akkor egyáltalán nem is gondoltam arra, hogy
az ő Renijük, az az én Renim lenne.
Az én Renim? – kérdezem
magamtól, miközben az udvaron lévő, nálunk kissé távolabb álló, egykor még
hosszú sötétszőke hajú lányt figyelem, aki ma már messze menőbb egykori
árnyékától.
Vállig érő, szőkére festett hajjal és az új ruha
viseletével, amely hasonló Kingáéhoz, annyira mássá teszi őt a szemeimben.
És a viselkedése? Ezelőtt régebben, soha nem
beszélt így velem, mint ahogyan most.
De be kell, hogy valljam, jogosan tesz így.
Még mindig keserű érzéssel tölt el annak a napnak
a gondolata, amikor a szüleimmel való „újabb” összetűzésemet követően, egy
hirtelen gondolattal a nyomomban, húztam el a csíkot, Amerikából, úgy hogy még
el sem köszöntem a barátaimtól, és attól a személytől, aki a legfontosabb volt
számomra. Tőle.
Ezt soha sem tudtam megbocsátani magamnak, mert
tudom, hogy ez miatt távolodott el tőlem. Ami, eléggé szarul esik nekem.
De akkor ott abban a pillanatban, nem
gondolkodtam, csak cselekedtem.
Ha… azonban gondolkodtam volna, akkor talán ma
nem így ilyen hideg hangulat keletkezett volna akkor, amikor viszont láttam őt.
De most már mindegy. A múlton úgysem tudok
változtatni, azonban, ha ahhoz, hogy újra minden olyan legyen, mint rég. Azaz,
ahhoz, hogy visszakapjam őt, ha teljes gázzal is, törnöm kell magam, hát akkor
így fogok majd tenni.
Meg kell, hogy bocsásson nekem. Hisz, azért a
végtelenségig, csak nem haragudhat rám. Nem igaz?
Csak nem változhatott meg annyira, mint
amilyennek most látom őt. Hidegnek és számítónak!
-
Úúúú, ugye te is velünk jössz, Cortez? Légysziii,
légysziii! – fordul felém, Virág ezzel is kivonva engem, a Renivel kapcsolatos,
gondolataimból.
-
Tessék? – nézzek rá kérdőn.
-
Moziba megyünk. Én, Ricsi és Reni, és az oan jó
lenne, ha te is velünk jönnél – magyarázza, reménykedve rám nézve.
Egy pillanatnyi időig hezitálok a válaszon, de
amikor azt látom a mellette álló, Renin, hogy már épp tiltakozna, és visszamondani
készülne a meghívást, rögvest meg is gondolom magam.
-
Aha, persze. Megyek – felelem, mindvégig Reni
barna szemeibe nézve, amelyek először dühős szikrákat szórnak rám, majd aztán
hirtelen az egyik percről a másikra, kifejezéstelenné válnak.
Na, jó! Ebből a tekintetéből már kezd elegem
lenni, hisz ma már nem először illet ilyen kifejezéssel.
De ezzel a cselekvéssel, úgy sem fog
eltántorítani a tervemtől. Ki fogom őt engesztelni, minden áron – mondom
magamnak, le sem véve a tekintetemet az ő szép barna szemeiről.
Szép??? Hát ez meg hogy jutott az eszembe? –
kérdezem magamat.
Nem tudom, de azt igen, hogy tényleg szép barnák.
Vajon, mindig ilyenek voltak? Ilyen… meglehetősen különösen ragyogóak?
És, engem egyáltalán mióta izgatnak az ilyen
dolgok?
Tudtommal, még eddig senki szemeiről sem
gondoltam azt, hogy tetszenének… azonban most ez másként látszódik.
Különös…
[Rentai Renáta]
Szuper!
Állati!
Majd kicsattanok az örömtől, annyira odáig meg
vissza vagyok attól, hogy ő is velünk tart. Miért kellett, Virágnak őt is
meghívni, vagy mi több, miért kellett neki igent mondani???
Egy részem örül, amiért igent mondott, mert így,
bár még mindig bánt az akkori viselkedése, mégis jó érzés, hogy újra vele
lehetek. Mert, akárhogy is érzek vele kapcsolatosan… még mindig, sokat jelent
nekem.
Pedig nem kéne!
A másik részem pedig, majd megörül a tudattól,
hogy most már nem csak a suliban és a teremben kell vele együtt lennem, de még
akkor is a, ha barátaink úgy döntenek, hogy közös programot szerveznek be. Mint
jelen esetben, Virág és Ricsi.
Pechemre pedig, az utóbbiról, mint kiderült, a
legeslegjobb barátja annak a fiúnak, akiről egykor még én is azt hittem, hogy
az enyém.
Vajon, most „Ádám” – ugyanis, így fogom őt
nevezni, határoztam el magamban, abban a pillanatban, amikor reggel újra szembe
találtam magamat vele, két év után -, Ricsinek tényleg a legjobb haverja, vagy
őt is egyszer csak ugyanúgy faképnél fogja majd, hagyni, mint ahogyan engem is?
Na, jó! Ebből elég! Nem akarok erre gondolni,
ahogyan a múltra sem.
Kellett nekem ebbe a suliba jönni, ahol újra
előtört belőlem mindaz az emlék és sértés, amely miatta keletkezett bennem.
Valahogy meg kell próbálnom tőle, annyi
távolságot tartani amennyit csak lehet.
Nem hagyhatom, hogy újra ugyanoda juttasson, mint
ahová már egyszer megtette. Amennyire csak tudom majd, távol tartom magam tőle…
vagyis, inkább ő magát tartom majd távol magamtól – mondogatom magamban, amikor
egyszer csak egy éles csengő hasít a gondolataimba.
Lerohanva a lépcsőn, és kilépve az ajtón, a
kapuban észreveszem Ricsit és Virágot, viszont őt nem látom köztük.
-
Egy pillanat, és jövök – kiáltom oda nekik,
miközben visszalépek a házba, a farmerkabátomért, és hogy anyának írjak egy
üzenet, a hol létem felől.
Bezárva magam után a házajtaját, és a kapuhoz
közeledem, egy apró gondolat, vagyis inkább remény üti meg a fejemet,
miszerint, lehet, hogy ő mégsem jön velünk.
Azonban amikor kilépve a kapun, majd kulcsra
zárva azt is, és Virágék felé fordulok, és épp köszöntésre nyitnám a számat,
amikor egyszer csak megpillantom a Ricsiék mögött az éppen a kapunknak dőlve
lévő és egy széles mosolyt rám virító alakot, egy rövid-cifra káromkodás hagyja
el az ajkaimat: A francba!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése