Barátságból Szerelem - 1. rész

[Rentai Renáta]

Budapest!

El sem hiszem, hogy újra itt vagyok – volt az első gondolatom akkor, amikor két héttel korábban, Amerikából ide költöztünk.

Viszont a második gondolat, ami az eszembe jutott, az volt, hogy: csak ne fussak vele össze!

Ő, az, akinek még a nevét sem tűrőm meg a közelemben. Nem! Azóta pillanat óta, mióta megtudtam, hogy a nagyszüleihez költözött, és nekem nem szólt róla, de még csak el sem köszönt tőlem, ő már nem, létezett számomra.

Nem akartam róla hallani, de még tudni se semmit. Pedig ez nem így volt. Persze, hogy tudni akartam róla, ahogyan azt is, hogy mi lehet vele. De, ezt mások előtt, képtelen voltam kimutatni. Nem! Mert nem akartam a sajnálatukat hallani és látni a tekintetükben, amiért így, ily keservesen egyszer csak magamra hagyott.

Napokig, sőt hetekig szinte fel sem tudtam fogni, hogy ő már valahol messze van. Tőlem, távol.

Pedig megígérte! Megígértük egymásnak, hogy mindig ott leszünk egymásnak, és hogy mindig mindent elmondunk a másiknak. És, ez egészen két évvel ezelőttiig így is volt, de aztán ő ezt az ígéretet megszegte.

Attól perctől fogva, hogy végre felfogtam: egy hamar nem tér vissza, - új életet alakítottam ki magamnak.

Attól a perctől fogva, az a kis butuska, naiv és könnyen becsapható/átverhető és kihasználható lány, már nem létezett többé.

Elfogadtam és végül megértettem, hogy az, ami köztünk volt: abból semmi sem volt igaz, de még barátságnak sem lehetett nevezni.

Hiszen milyen barátság az, ahol titkolóznak a másik előtt?

A válasz egyszerű: Őszintétlen barátság! Semmi több.

Onnantól kezdve, amikor elhatároztam, hogy abba hagyom a bánkódást és siránkozást miatta, nem fogadtam a későbbiekben megtett hívásait, üzeneteit, de még a látogatásait sem, amikor a szüleihez „haza” utazott a téli és a nyári szünetekben.

Többé már nem akartam őt viszont látni, hol ott tudtam, nagyon is jól, hogy előbb vagy utóbb, de találkozni fogok majd vele.

Pedig tényleg… olykor legszívesebben a nyakába ugrottam és többé el nem engedtem volna. De az iránta érzett (gyűlöletem) haragom miatt, viszont még sem üdvözöltem őt. Helyette inkább, azon igyekeztem, hogy minél távolabb legyek tőle.

Ma viszont már nem menekülhetek és bújhatok el előle.

Bárcsak meg lennék fázva vagy valami olyan bajom lenne, amelyből a kigyógyulási időszaka egy, avagy két hét lenne! – sóhajtok fel keservesen, tudván azt, hogy semmiképp sem maradhatok itthon, és hogy ma szembe kell néznem vele.

Pedig egy héttel korábban az érkezésünk után, amikor anya beiratkoztatott a Szent Johanna gimi francia tagosztályára, akkor abban reménykedtem, hogy ő ne ebbe a suliba járjon.

De nem így lett! Az imáim nem lettek meghallgattatva. Ő is idejár.

Hogy ezt honnan tudom, hogyha nem is találkoztam még vele?

Onnan, hogy szinte egy óra sem telt el úgy a suliban, hogy a neve nem említődött volna fel. Igaz csak a beceneve, de elég volt ez is számomra. Hallva azt a nevet, amit még anno mi adtunk neki, Carmeloval, a gyomrom apróra zsugorodott.

Miért? – tettem fel akkor magamnak ezt a kérdést. – Miért, nem tudott egy másik suliba menni, avagy anya miért nem íratott engem egy másikba?

És ha ez még nem lenne számomra eléggé sorscsapás, és keserves hír, azt is megtudtam, hogy osztálytársak vagyunk.

Még mindig egy keserű mosolyra húzódik az ajkam, amikor arra gondolok, hogy itt is, csak úgy, mint otthon Amerikában, népszerű diák lett.

Hát nem hiába mondják azt, hogy van, ami nem változik!

Sulihoz érve, a srácokat pillantom meg az osztályomból, akik közül két tagot hiányolok csak. Viszont amikor közelebb érkezem hozzájuk, és megkérdezem a hiányzó láncszemek hol létét, már bánom is, hogy megszólaltam.

-         Cortez-zel jönnek, épp ott – mutat a hátam mögé Zsolti, aki a mai napon is szegény szemüveges, kilencedikes srácot kínozza.

-         Zsolti, hagyd már békén Karcsit! Ne bántsd! – szólok rá, elhúzva tőle a rám hálásan tekintő fiút.

-         Olyan hangulatromboló vagy – nézz rám durcásan, de aztán egy széles vigyorral magához húzva ölel meg.

-         Khm… Zsol… Zsolti – nyögök fel, és rövid próbálkozás után, sikeresen kiszabadítom magam a karjai közül. – Mi vagy ki, vagy te? Arnold Schwarzenegger? – kérdezem, megdörzsölve a vállaimat.

-         Jé? Te tudod, hogy ki ő? – lepődik meg, ahogyan mellette a két macbook örült is.

-         Már, hogy ne tudnám, hogy ki ő! – meredek rájuk kérdőn. – Hiszen, mindenki tudja, hogy ki ő!

-         Hát azért nem mindenki – rázza meg a fejét, Macu fel sem nézve a kütyüjéből.

-         Az lehet – értek vele egyet, majd amikor meghallom Ricsi hangját közvetlenül a hátam mögött, és a hangosan nevetgélő barátnőjét, Virágot egy gyors majd bent találkozunk mondattal feljebb lépek a lépcsőn, de mielőtt eltűnhetnék az ajtó mögött, egy hippi lány ugrik fel a hátamra, belevisítva a fülembe.

-         Vííííí, Reni! Szia! Úúúgy, hiányoztál! – mondja, amikor leszáll rólam, és én bár nem akaródzom megfordulni, azonban mégis rákényszerülök erre a cselekvésre.

-         Szia, Virág! Te is hiányoztál nekem – köszöntöm egy apró mosollyal.

-         Képzeld, ma már Cortez is jött suliba, velünk együtt. Oan szupi, hogy ő is itt van. Így már teljes a banda is – mondja még mindig teli vidámsággal a hangjában.

Hát itt van.

Hát eljött ez a pillanat is.

Csupán csak másodpercek kellenek ahhoz, hogy végül a fiúk, avagy Virág bemutasson minket egymásnak.

Csak ebben épp az a vicc, hogy mi már ismerjük egymást. Már ha lehet azt annak nevezni, hogy tudjuk egymásról, hogy ki kicsoda.

Bár én ezt mégsem mondhatnám el róla. Ugyanis, nem tudom, hogy ki ő. Egyáltalán nem ismerem. Pedig azt hittem, hogy igen.

De ő ezt a hiszékenységemet, erősen megcáfolta.

-         Hé, Ren! – szólít meg, Ricsi becézve, mire egy kényszeredett mosolyt varázsolva továbbra is az arcomra, nézek rá Virág mellől. – Ő itt Cortez – böki meg a mellette álló kávébarna hajú srácot. – Haver ő meg itt…

-         Reni? – vág a szavába, és ezzel egyúttal le is hull a mosoly az arcomról. – Tényleg te vagy az? – kérdezi hitetlenséggel a hangjában, és miközben felfele lép felém a lépcsőn, leveszi a pilótafazonú napszemüveget a sötétkék szemeiről, melyben a döbbentségen kívül, ezer és ezer kérdést vélek észrevenni.

-         Ádám – biccentek felé, igyekezvén kifejezéstelen arcot vágni, amelyet az elmúlt két évben, már szinte mesterien tudok magamra ölteni.

-         Hogy? És mikor? És mióta laktok itt? És… - kezd el kérdezgetni, de én újból a szavába vágok.

-         Óh! Csak nem? Csak nem, most ilyen hirtelen, érdekel, hogy mi van velem? – kérdezek vissza és egy kevéske gúnyt eresztek a hangomba.

-         Várjatok! Ti már találkoztatok?

-         Ismeritek egymást?

-         És, mi ezt hogy-hogy nem tudtuk idáig?

-         Úúú tényleg, hogy? – záporoznak felénk, Zsolti, Dave, Macu és Virág kérdései.

-         Igen. Amerikában, egy osztályba jártunk és barátok is voltunk – feleli ő, de a tekintetét nem veszi le rólam.

Én, mielőtt elveszhetnék kék szemeiben, kérdőn húzom fel az egyik szemöldökömet, és közben pedig azon igyekszem magam rávenni, s utasítani, nehogy a nyakába boruljak.

Olyan fura, és olyan érzések kerítenek a hatalmukba, mint amilyeneket eddig még nem tapasztaltam. Pláne meg vele szemben.

Az meglehet, hogy kívülről csupa nem törődőmnek mutatom magam, vele szemben, de belülről ez nem így van.

Nem mert, legszívesebben tényleg átszelném a köztünk lévő távolságot, és megölelném őt, aztán először én lepném el mindazzal, ami velem történt az elmúlt két évben, majd pedig én kérném, hogy ő meséljen nekem.

De, mégsem teszem.

Nem lehet.

Ő, már nem az, aki volt… tulajdonképpen, már egyikünk sem az.

Az, hogy ő mennyiben lett más, azt nem tudhatom… és azt hiszem, hogy ezt soha nem is tudtam, hogy milyen is valójában.

És, én sem vagyok már az a lány, mint aki régen voltam. Amit, neki köszönhetek – ezzel a tudattal a fejemben, és azzal, hogy megszólal a csengő, sétálok be, a még mindig kíváncsian hol rám, hol pedig „Ádámra” tekintő osztályom egy részével, egyetemben.

Amikor felérünk a termünkben, és helyet foglalunk, akármennyire is szerettem volna, és szeretném megúszni a többiek ránk irányuló kérdés özöneiket, sehogy sem sikerül. Főleg meg azután nem, amikor maga az az egyetlen személy, aki elől semmit sem lehet elhallgatni, avagy titkolni, tudomást nem szerez a nem rég történtekről.

-         Remek! Már csak ez hiányzott nekem! – mormogom az orom alatt, majd a hátam mögött kuncogó az „egykor” még a legeslegjobb barátomnak tartott, fiúra szegezem a dühős tekintetemet. Akire bár, nagyon szeretnék még mindig haragudni, mégsem tudok.

Nem, ilyenkor, amikor ilyen aranyos kuncogása van. Nem, amikor ilyen hitetlenül gyönyörű kék szemeivel néz rám. Nem, amikor… ennyire… JÓL NÉZ KI!

Atya úristen! – kiáltok fel magamban, s meghökkenve meredek magam elé. – Tényleg, azt gondoltam róla, hogy jól néz ki???

Igen – felelem rá.

Ez nem lehet igaz! Nem gondolhatom ezt róla. Sőt mi több, én nem is gondolhatok úgy rá! – rázom meg magam gondolatban, és elfordítom a tekintetemet, gondolataim személyéről.

-         Már, Ádám egyszer elmondta – hangsúlyozom ki a mögöttem ülő fiú, igazi nevét – amelyet hallván, nem csak hogy a többieknek szökik fel a szemöldökük, de még magának az említettnek is, amikor hátrafordulva rá mutatok. – Osztálytársak voltunk, egyszer… valamikor. Ennyi! Semmi Több! – magyarázom, eléggé hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja a teremben, s a szemeimet az ő kék szemeibe mélyesztem.

Látva, hogy ezzel a kijelentésemmel fájdalmat okoztam neki, egy pillanatra megdorgáltam magamat érte – ugyanis nem akartam, hogy így érezze magát -, viszont aztán, gyorsan fejbe is kólintottam magam, gondolatban, hogy ezt megérdemelte.

Majd, mint egy végszóra, Kardos lép be a terembe, aki máris mindenkit azonnal a helyére parancsol, majd felnyitva a naplót, szólítsa is az első felelőt…