Az a bizonyos szilveszter

[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]

Mit ér egy olyan szilveszteri buli, ahol nincs jelen az az egyetlen személy, akit mindig ott szeretnél tudni és látni, ahol te vagy? Ha, az helyett, hogy azon a helyen lenne, ahol te vagy, ő –e közben, valahol máshol van? Elárulom: Semmit!

Persze, az elmúlt évek során, már könnyű volt számomra azt a kifejezést mutatni, hogy nincsen semmi bajom. Hogy minden a legnagyobb rendben van. Na, persze! Egy fenéket!

Semmi sincs rendben! Nincs, mert egy olyan lánnyal járok, akit bár kedvelek, és bírok is, még sem az esetem. De akkor pedig ugye jön az a kérdés, hogy akkor meg mi a francnak is járok vele, ha nem az esetem?

Magam sem tudom. Vagy mégis? Igen, mégis tudom. Azért, mert egy gyáva alak vagyok, aki az helyett, hogy megmondaná a neki tetsző lánynak, hogy mit érez iránta, helyette, összejön egy másikkal, csak hogy bizonyosságot szerezhessen arról, hogy éppen az illetőnek, mi is a reakciója erre.

És? Elértem vele valamit? Elértem azt, amit akartam?

Nem...vagyis nem tudom! Egyszerűen nem látom azt rajta, hogy őt ezt bántaná! Nem, mert mindig azt a féreg Neményit, látom mellette, akitől idegbajt kapok, akárhányszor csak meglátom a közelében!

Talán ez lehet az oka annak, hogy még mindig Vikivel vagyok, akit úgy látok, hogy a fiúk nagyon bírják.

De hát, Renit is bírják! Igaz, ő nem olyan szabad szájú és oda szólogatós, mint Viki. És nem is laza. Nem is igyekszik a középpontban lenni. És még azon sem töri magát, hogy a közelembe férkőze magát.

Na, igen! Pont ezért is figyeltem fel rá, már az első napon is, amikor megpillantottam őt. Amikor nem jött oda hozzám, akkor már tudtam, hogy ő különleges lány. Amikor megláttam, hogy az helyett, hogy velünk lógott volna, inkább távol maradt tőlünk, csakhogy a könyveibe meredhessen.

Az óta a pillanat óta tudom, hogy ő az a lány, aki soha nem is törné magát azon, hogy a közelemben férkőzhessen. És azt is tudom, vagyis inkább gondolom, hogy egy olyan lány, mint ő, úgy... szóba sem állna velem.

Pedig én szeretném, ha így lenne. Szeretném, ha a barátnőm lenne.

-         Mi van C? – löki meg a térdemet, Ricsi a sajátjával.

-         Semmi – vonom meg a vállamat, végig futtatva a „barátainkon” a tekintetemet.

Barátok? Aligha, akad köztük egy – két ember, akit azoknak hívhatnánk... Zsoltit, Dave-t és a két rockert. De a többit? Mind csak az amerikai srác mivoltom miatt nevezi magát a barátomnak.

-         Látom. Azért ér fülig a szád, mi? – próbál valamivel jobb kedvre deríteni, de tudja, hogy úgy sem tud.

-         Jah – bólintok rá, mire Ricsi felém nyújtja, a rezgő telefonját. – Minek adod ide? Miért nem veszed fel?

-         Hát csak vedd fel! – hozzám hasonlóan ő is megvonja a vállát, és miközben bekiabálok egy: Boldog újévet! – felröhögök, amikor Ricsi oda áll Zsolti mellé, akivel eldöntötték, hogy versenyben esznek.

Valami értelmet sutyorgást hallok a vonal végén, de nem értem, hogy mit. De aztán, amikor javaslom az illetőnek, hogy mindjárt adom Ricsit, egyszer csak felismerem a hívó szipogó hangját, mire engem azonnal elönt az aggodalom.

Hallom amint az igyekszik magyarázni, hogy Virág otthagyta valahol, és hogy pedig ott áll az utcán, egyes egyedül. Amikor ezt meg hallom, hihetetlen mennyiségű harag önti el a szívemet, és miközben arra igyekszem őt rávenni, miután elmondta, hogy hol van, maradjon, ott ahol van, és hogy ne mozduljon.

Amint ez megvan, megragadva Ricsi karját, idegesen kifele rohanok Zsoltiék garázsából, és amikor megpillantok egy taxit, akit le is intek, mind a ketten beszállunk, majd bemondom a címet, ahol Reni van.

Egész út alatt, miután röviden elecsetelem Ricsinek, hogy mi is történt, számtalan és ezer gondolat cikázik végig a fejemben.

Csak ne érje semmi bántódás, ameddig oda nem érünk! Kérlek istenem, add, hogy ne legyen semmi baja! – imádkozom magamban, miközben hangosan pedig Virágot szidom, amiért magával ráncigálta Renit egy olyan borzalmas helyre, ahol aztán, őt pedig magára hagyta.

Mégis, milyen barátnő az ilyen? Mégis, melyik képes ilyet tenni? Melyik tudná csak úgy ott hagyni, az állítólagos barátnőjét, egy kihalt utcán, ahol ki tudja milyen alakok is jelen lehetnek?

Esküszöm, ha valami baja esik Reninek, én megölöm Virágot, de csak miután azokkal végeztem, akik akárcsak egy újjal is hozzá merészelnek érni. Ilyen, és ehhez hasonló kivégzési tervek szaladgálnak a fejemben, míg nem megérkezünk a Reni által, megadott helyre, ahol arra utasítom a sofőrt, hogy itt várjon meg minket. Amikor ezzel megvolnánk, rohamtempóban pattanok ki a kocsiból, ahogyan hallom Ricsi is tesz, és már rohanok is Reni felé, akin se kabát, se sál, de még sapka sincs.

-         Jól vagy? – kérdezem, felé nyújtva a kezemet, mire ő belecsúsztatja a kékké színeződő lefagyott ujjait.

-         Nem – rázza meg a fejét, mire feltör belőle a zokogás, melynek hallatán, magamhoz ölelve őt elkezdem a haját simogatni.

Egy fajta megnyugvást érzek, hogy a karjaimban tarthatom őt, és hogy látszólagosan semmi külső sérülés nem érte őt.

-         Egyszerűen itt hagyott! Itt! – mutat körbe körülöttünk, ahol a túloldalon srácok hangoskodásai hangzódnak felénk.

Még közelebb szorítom őt magamhoz, hogy valamelyest meg tudjam nyugtatni, viszont, tudom, hogy a kialakult helyzet miatt, és az hogy, ha nem hívott volna minket... nem... Még erre gondolni sem merek.

-         De nem értem! Hol van Virág? – teszi fel az engem is igencsak érdeklő kérdést, Ricsi.

-         Nem tudom. Amikor vége lett a koncertnek, már nem találtam. Annyira mérges vagyok – jelenti ki megrázva a fejét.

Ahogyan én is, de még mennyire, hogy az vagyok. Csak kerüljön a szemem elé az a lány, és én...

-         Srácok, kifizetnétek végre a fuvart? – a gondolatmenetemet a hozzánk lépő taxis szakítja meg.

-         Persze – biccentek felé.

De amikor rájövünk, hogy sem nálam, sem pedig Ricsinél nincs pénz, mind a hárman Renire nézünk, akinél valamily szerencsés módon ott a táskája. Ami nála volt pénz, azt mind odaadta neki, ám a sofőr úgy látszik, hogy nem érte be annyival, mert továbbra is a pénzét követeli tőlünk.

Komolyan mondom, ha nem fogja be, én lecsapom! – mormogom magamban, amikor Ricsi úgy dönt, hogy megkeresi Virágot.

-         És ő fog fizetni? – kérdezi, mire Ricsi válaszként biccent neki, majd felénk fordul.

-         Mindjárt jövök, körbenézek – mondja, elsétálva tőlünk vacogva.

A sofőr úgy látszik, hogy beérte ennyivel, mert visszasétált a kocsijához, amiben be is ül. Minket pedig, itt kint hagy a mínusz nem is tudom, hány fokban. Mondhatom, eléggé egy szemét, s fukar alak.

De nem is törődöm vele, helyette inkább azt javaslom Reninek, hogy hívja fel a szüleit.

Miközben az apukájával beszél, én a sarkon eltűnő Ricsi után bámulok, és csak bízni tudok abban, hogy megtalálja Virágot. Bár egy részem azt súgja, hogy jobb lenne, ha most nem kerülne a szemem elé.

Miután már Ricsi egy jó ideje eltűnt a látókörünkből, Renivel szótlanul állunk egymás mellett, miközben az egyre sűrűsödő színes tűzijáték világítja be felettünk az eget.

-         Annyira sajnálom – hallom meg, suttogó hangját, mire a könnyáztatta barna szemeibe nézek. – Csak azért jöttem el, hogy Virág örüljön. És itt hagyott! Egyedül! Nem mertem anyuékat hívni, de most már mindegy, úgy is nagyon leszidnak – hadarja, és én alig értem, amit mond. – Ne haragudj, hogy iderángattalak titeket, csak nem tudtam, kit hívhatnék...

A hangja annyira elkeseredettnek hangzik, hogy az csak még jobban felidegesít. Idegessé tesz, mert nem tudom felfogni, hogy Virág: hogy tehette ezt?! Azt, még valahogy le is nyeltem, hogy a zenénket lebénázta, de azt, hogy így bánt Renivel. Azzal a személlyel, aki akkor is kiállt mellette, amikor már senki más. Aki, hogy ne bántsa meg őt, eljött vele erre a hülye koncertre, csak hogy vele lehessen. És ő, erre mit tesz? Jól, cserbenhagyja az egyetlen személyt, aki önzetlenül kiált mellette.

-         Azért jó volt a buli? – kérdezi váratlanul, félig sírva, félig nevetve, mire az ajkaimon egy halvány mosoly jelenik meg, majd újra magamhoz ölelem őt.

Még ilyenkor is, amikor tudja, hogy milyen szorult helyzetbe kerül, képes megmosolyogtatni, hol ott persze, állandóan feldühít a velem szembeni közömbösségével. A túloldalról ide hallatszik, amint visszaszámolni kezdenek, de én csak a karjaim között reszkető és zokogó lányra tudok koncentrálni, és arra, hogy meg akarom őt csókolni.

Először végigsimítok a haján, aztán egy kicsit eltolom magamtól, csak hogy láthassam a még könnyáztatottan is gyönyörű arcát, majd az egyik karommal még mindig átkarolva őt, óvatosan közelebb húzom magamhoz, és miközben arra várok, hogy mit szólok a dologhoz, ő mélyen a szemeimbe nézve hajol szintén felém, mire pillanatokon belül ajkaink egybeforrnak...és bár nem tudom, hogy ez az egész mire vezet majd, de egyes egyedül csak a most számít, és az, hogy végre megcsókolhattam őt...