[Narrátor sz.]
A
tizenegyedik b osztály tanulói, mint ahogyan azt minden egyes pénteki délután
szokták tenni, most is az egyikük, Zsoltiék garázsában gyűlt össze, kivéve két
tag. Akik úgy tudják, hogy mindenki másnak valami más programja van már.
Csak
azért találták ki ezt a mesét, hogy nekik, kettejüknek semmi sejtelme se legyen
arról, hogy ők titokban a hátuk mögött miben mesterkednek.
Csak
ám, azt egyikőjük sem sejtik, hogy ez a két személy, nagyon is gyanúsnak véli
őket, már egy ideje. Pontosabban attól a naptól fogva, hogy amikor a kettőjük
közül valamelyik a közelükbe ért, rögvest elhallgattak.
Most
viszont, hogy a tizenkét létszámból csak tízen vannak a garázsban, mindannyian
egy kört alakítva, foglaltak helyet, ahol csak tudtak.
-
Nos,
most hogy, nincs itt sem Renáta, sem pedig Cortez, kíváncsian várom az
ötleteket, miszerint, hogy hogyan is hozhatnánk őket össze, ha már ők
képtelenek lépni is valamit. De ha lehet, csak olyan szólaljon meg, akinek
tényleg, egy jó és értelmes ötlete akad – szólal fel közülük, a mindig magát
okosabbnak és határozottnak tartott, Kinga.
Mire
mindenki egyszerre kezd el beszélni, amelyből egyetlen egy értelmes mondatot
sem lehet megérteni.
Kinga,
egy határozott felkiáltással, mindenkit egy csapásra elhallgattat, amit egy
gúnyos mosollyal el is fogad.
-
Azt
mondtam, hogy csak olyan szólaljon meg, akinek tényleg jó ötlet jut az eszébe –
ismétli el újra az előbbi kérését. – Ricsi?
-
Én
passzolom – vonja meg a vállát a raszta hajú srác.
-
Sejtettem.
Minek is kérdeztelek meg? – teszi fel a kérdést, inkább magának, mint sem az
előbb kérdeztetett. Majd, mielőtt eljutna Dave-ig, előtte a tekintete Virágon
akad meg, de miután az eszébe jut, hogy vele se jutna semmire sem, így végül a
még mindig a kezében lévő iphone-jába bújó fiút kérdezi meg.
Viszont
ő vele sem jutott többre, ahogyan a soron következő többi osztálytársával sem.
Persze
ezt követően, egy kis idő után, mindenkinek eszébe jutott valami. De egyik
ötlet sem volt jó. Viszont, Kingán kívül, mindenki jól szórakozott a felvetettet
ötleteken.
-
Idióták!
– forgassa meg a szemeit, Kinga. – Szerintetek azzal, hogyha bejelentsük a suli
rádióban, hogy hogyan is éreznek egymás iránt, majd attól összejönnek?
-
Miért?
Hisz legalább megtudják, hogy… - néz rá vigyorogva Zsolti, aki újra összenevet
a többiekkel. De mielőtt befejezhetné a mondatot, Kinga félbeszakítja őt.
-
Hogyne?!
Még inkább eltávolodnának egymástól.
-
Jó,
akkor mi legyen? Neked van valami ötleted? – fordul felé, Ricsi.
-
UUuuu,
nekem van egy! – sikkant fel, az ölében ülő hippi lány, Virág.
-
Na,
mi az? Halljuk! – sóhajt fel, Kinga miközben felé fordul.
-
Mi
lenne, haaaa, írnánk nekik egy-egy levelet, a nevükben a másiknak?
-
Tényleeeeg
– értenek vele egyet a többiek.
-
Wíííí,
ez oanszupiii! – kezd el tapsikolni örömében, Virág hallva, hogy majdnem
mindenkinek elnyerte a tetszését a javaslata.
-
Na
persze! Ti egy cseppet sem tartanátok furcsának, ha valaki írna nektek egy
szerelmes levelet, ráadásul pont annak a személynek a nevében, akibe ti is bele
vagytok esve? Egyikőjük se, annyira hülye, hogy el is higgyék, hogy a másik
írta a levelet – hűti is le percekkel később, Kinga a kezdeti öröm kedélyeket.
Mindenki
újra mély néma hallgatásba borul, egyet értve a Kingától elhangzottakkal. Hol
ott közben, pedig tényleg mindenki nagyon jó ötletnek tartotta a Virágét.
-
És,
mi lenne, ha bezárnánk őket? – teszi fel a kezét, Zsolti pár perccel később.
-
Ez
már volt. Méghozzá, az osztálytermünkben – inti le, Dave.
-
Tudom.
De én arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ide zárnánk be őket? – néz végig kérdőn
a rászegeződő tekinteteken.
-
Hm…
és, mégis hogy gondoltad ezt? Esetleg, vonszoljuk őket ide, és aztán zárjuk be
őket? – kérdezi cinikusan, Kinga.
-
Neeem
– rázza meg a fejét, Zsolti. – Arra gondoltam, hogy esetleg, elhitetnénk velük,
hogy mindenki itt lesz, mármint hogy mi mind itt leszünk együtt. Csak ők a
másikról nem tudják majd, hogy itt lesz, és mire feleszmélhetnének abból, hogy
hazudtunk, bezárjuk őket.
-
Ez
jóóó – hallatszik ismét az egyetértés, és ezúttal akárhogyan is gondolkozik
rajta, most nem ellenzi a tervet, Kinga.
Ezt
követően, már csak a terv kidolgozásán volt a hangsúly, melyet a holnapi napra
szánnak megvalósítani, így amikor ezt is megbeszélik, elköszönve egymástól,
mindenki hazafelé megy….
Másnap
délután, a terv megvalósításának időpontja…
Délután
4 órakor, Cortezen és Ricsin kívül mindenki Zsoltiék garázsában volt. Mindenki
csupa izgalomi lázban és kíváncsiságban égett, mivel az egyikük sem tudta
előre, hogy miként fog beválni az egy nappal korábban kifundált tervük. Mind
vagy az órájukat és a telefonjuk kijelzőjét szemlélte, vagy a garázs ajtaját, a
felől Cortezt várták.
Izgalmukat
és a türelmüket, bár próbálják elrejteni, azért mégsem annyira sikerül nekik
mind amennyire azt ugyan szeretnék. Reni, mindannyiikat kíváncsian és egyben
fürkészően szemléli, amióta csak összegyűltek a szedett – vetett helyiségben.
-
Oké!
– szólal csak fel egyszer, amikor már kezdi zavarni a hirtelen beállt csend, és
a többiek szótlan viselkedése. – Elmondanátok, hogy mégis mi folyik itt? –
kérdezi, de mielőtt bárki bármit is mondhatna, megjelenik Ricsi és Cortez is.
Az
utóbbi, amint megpillantja Reni-t, megtorpan Ricsi mellett, miközben a
tekintetét nem veszi le az alig pár méterre tőle távol álló lányról.
-
Ő
meg mit keres itt? – kérdezi alig halhatóan, a mellette álló barátjától.
-
Ööö….
hát… izé – vakarja meg, fejét zavartan a választ keresve, és közben
segítségkérően néz a többiekre.
-
Ricsi
– sziszegi Cortez a nevét.
-
Hát
itt vagytok végre – siet a raszta hajú fiú segítségére Kinga, aki azzal egy
mozdulattal máris a társaság közepére húzza a két fiút. Akik közül, csak az
egyiküket ülteti le, arra a helyre, ahol nem rég még Renáta ült.
-
Hé!
– kiált fel a fiú, de nem foglalkozva vele, Kinga felrántja mellőle Virágot,
akinek a helyére pedig, Renit löki le, aki viszont a hirtelen cselekedettől,
éppenséggel Cortez ölében lyukad ki.
Mielőtt
bármelyikük is felocsúdhatna a kezdeti történtekből, mindenki egy emberként
rohan ki a garázsból, amit Zsolti már be is zár, amikor megbizonyosodnak arról,
hogy kettőjükön kívül mindenki kijutott.
-
Ez
az!... Ez szép volt!... Ez oltári volt… Baromi jó volt… - felkiáltások
hangzottak el, odakint a hűvös udvaron, de egyikőjük sem foglalkozott a
hőmérséklettel, egyedül csak azzal, hogy együtt örüljenek annak, amiért
sikerült a tervüket összehozni.
A
kérdés már csak az volt, hogy vajon sikerrel is járnak –e?
-
Bocs
– suttogja halkan, Reni miközben feltápászkodik Cortez öléből. – Hova lett
mindenki? – kérdezi, és körbe – körbe fordul, hátha meglátja valamelyiküket.
-
Nem
tudom – követi a tekinteti, Cortez aki felpattanva a kanapéról, az ajtót
közelíti meg. Ami viszont, két próbálkozás után sem akaródzik kinyílni. – A
francba!
-
Mi
az? – kérdezi tőle, kíváncsian Reni.
-
Bezárták
ezt a rohadt ajtót – jön is a felelet, további káromkodások közepette, amint a
második ajtónál sem jár sikerrel.
-
Hogy?
De az nem lehet! – rázza meg a fejét hitetlenül a lány, aki szintúgy
próbálkozik kinyitni az ajtókat, amik egyáltalán ki sem nyílnak. – De miért? –
kérdezi, amint a korábbi helyéhez sétálva leül, és az arcát a tenyerébe temeti.
-
Passz
– vonja meg a vállát, Cortez aki hozzá hasonlóan, a kanapéval szemben lévő
fotelban foglal helyett, miközben először a Ricsi számát tárcsázza, majd a
többiekét. – Neked sem veszik fel? – kérdezi egy kis idő után, felmutatva a
telefonját.
A
kérdést követően, Reni is előveszi a telefonját, majd hívni próbálja először
Virágot, aztán Kingát majd a többieket, de ahogyan Corteznek sem, úgy neki sem
válaszolnak vissza.
-
Nem
– rázza meg a fejét, magatehetetlenül. – Nem értem. Nem értem, hogy miért
tették ezt?
-
Jó
kérdés – mormogja az orra alatt, Cortez és a telefonját a zsebébe csúsztatja.
Reni
hallva Cortez válaszát, egy keserű sóhajt hallat, majd mind a ketten ezt
követően, néma csendbe búrkólóznak. A tekintetüket pedig hol a másikon
járatják, hol pedig a hely valamelyik pontján…
Félóra
elteltével, Cortez megunva a fotelban ülést, fel s alá kezd járkálni, amivel
Reni idegeit fel is szítja.
-
Abbahagynád
ezt?
-
Mit?
-
Hát
ezt a fel s alá járkálást?
-
Miért?
Idegesít? – kérdezi vissza, egy szemtelen mosoly kíséretében, amellyel egy
horkanás szerűséget sikerül kicsalnia a lányból.
-
Igen
– vágja rá a választ, amelyet később egy halk majd hangos nevetés követ, mely
mind a kettőjükből egyszerre robban fel.
A
nevetésük elhalkultával, beszélgetni, jobban mondva találgatni kezdenek arról,
hogy miért is zárhatták be őket a többiek.
Viszont
egyik javaslat sem nyeri el a tetszésüket.
-
Neked
egyébként nem tűnt furcsának a viselkedésük? – teszi fel, hosszas latolgatás
után, Reni az újabb kérdést.
-
De
– bólint rá a fiú. – Főleg meg azután, amikor hirtelen elhallgattak mindig,
amikor csatlakoztam hozzájuk.
-
Hm…
velem is ugyanezt tették – motyogja az orra alatt, és bár igyekszik nem arra
gondolni, hogy kettesben azzal a fiúval, akibe már közel két és fél éve,
szerelmes, mégsem jár sikerrel.
Vajon most mi
fog történni? És, vajon meddig leszünk mi itt összezárva? – kérdezi
magától, amikor a tekintete akaratlanul is, de a fiú gitárjára esik. Majd, egy
hirtelen gondolattól fogva, egy nagy reszkető sóhaj kíséretében feláll a
szakadt kanapéról, és a gitár felé közeledik, egyenesen a hátára szegeződő
kíváncsi kék tekintettel egyetemben.
Leemelve
a húros hangszert az állványáról, leül a hozzá legközelebbi székre, majd
lehunyva barna szemeit, pengetni kezdi a gitárt.
A
dal, amelyet játszani kezd, az az egyik kedvenc dala. Miközben ő játszik, a fiú
kíváncsi tekintete az egyik pillanatról változik át, döbbenetre majd
csodálatra.
Nem
hitte volna, hogy a legutóbbi játékát halva a lánynak, egyszer majd így
halhatja.
Igaz
itt-ott még lehetne mit csiszolni a játékán, de mégis… sokkal jobb, mint amikor
a „Megfogtam egy szúnyogot” akarta eljátszani, félévvel ezelőtt.
Vajon, mikor
tanult meg ennyire jól játszani? – teszi fel magának a kérdést a fiú, le
sem véve a tekintetét a lányról. A lányról, akit se hogysem tud kiverni a
fejéből.
Eddig
a pillanatig, zavarta, hogy be lettek zárva, és mi több be is rágott érte a
barátaira. De, most… hallva a lány játékát, és nézni is őt, minden rosszérzést
eltüntet a belsejéből.
Hálásan
gondol rájuk egy pillanatra… mert, ha nem tették volna meg azt, amit megtettek,
akkor most nem hallhatná, Reni gitárszólóját.
Amikor
Reni abba hagyja a játékot, Cortez tapsolni kezd, ami folytán a lány kinyitja
az eddig lecsukott szemeit.
-
Szép
volt. A „Megfogtam egy szúnyogot” – óta, elég sokat fejlődtél – jelenti ki,
mosolyogva, melynek a látványától, Reniben a pillangói újra – és újra felélednek.
-
Köszi
– motyogja az orra alatt zavartan, és egy tincset a füle mögé tűri. - Jó volt a tanárom…
-
Hogy
mid?
-
Én…
nos, gitár leckéket vettem, anya egyikmunkatársának a fiától – feleli.
A
munkatárs fiának említését hallván, Cortez mosolya egy szempillantás alatt
tűnik el az összeszorított ajkai között.
Szuper! Előbb
Neményi… aztán az emós barát, most meg ez a gitár tanárosdit játszó seggfej! Ki
jön még?
– csattan fel magában, dühösen.
-
Áh,
értem – mondja gunyoros hangon.
Miért nem kért
meg engem, hogy tanítsam meg? Mi van bennük – Neményiben, az Emós barátban, és
ebben a munkatárs fiában -, ami bennem nincs meg???
Mit tehetnék,
hogy akarjon engem? –
ostromolja saját magát a kérdéseivel Cortez, tehetetlenül állva a kialakult
helyzet előtt. – Valamit ki kell találnom!
Esetleg, én is segíthetnék a tanulásban neki… most, hogy így össze lettünk
zárva. Ami még akár kapóra is jöhet nekem – eme gondolatokkal a fejében,
közelíti meg Renit, aki fürkészően nézz fel az éppenséggel a mögé álló fiúra.
-
Várj,
megmutatom, hogy min kellene még javítanod – mondja a lánynak, és úgy
helyezkedik el, hogy hátulról előre hajolva Reni ujjait a megfelelő helyre
helyezze el a húrokon, miközben az előbb játszót Wonderwallt
kezdik el újra eljátszani.
Cortez,
közvetlen közeli jelenlététől, Reni szíve még az eddiginél is hevesebben kezd
el verni. Nem tudja hova tenni, a fiú viselkedését, ami tulajdonképpen már nem
volt új számára. Viszont annál inkább volt idegesítő.
Igazság
szerint, soha nem tudta eldönteni, hogy éppenséggel amikor ilyen… amikor
tudomást vesz róla, és szóba is áll vele, akkor az a békés pillanat vajon,
meddig tart majd.
Mert nála aztán, soha sem lehet tudni, hogy mikor dönt másképp.
Mert nála aztán, soha sem lehet tudni, hogy mikor dönt másképp.
-
Nem
jó! – hallja meg közvetlenül a füle mellett, Cortez hangját.
-
Bocsánat
– suttogja a szavakat alig hallhatóan, és remegő ujjait oda csúsztatja ahol az
imént a fiúét látta. Viszont, akármennyire is igyekezett úrrá lenni a
reszketésén, melyet a fiú közelsége váltott ki belőle, sehogy sem képes rá.
Ahogyan
Reni sem, úgy Cortez sem tud nem tudomást venni arról, hogy mennyire közel
vannak egymáshoz.
Ha
nem tartana attól, hogy a lány ellökné őt magától, akkor most megfordítaná a
lányt, hogy aztán megcsókolhassa.
Akkor
miért nem teszed meg? Hiszen egyszer már megtetted! Akkor miért nem tehetnéd
meg, most újra? – kérdezi egy hang a fejében, melynek a tanácsán egy kis rövid
időre elgondolkoztatott.
Majd
amikor arra jut, hogy most vagy soha, kiveszi a lány kezeiből a gitárt, amelyet
a helyére rakva, Renihez fordul vissza. Megfogva a kezeit, felállítja őt a
székről, majd mielőtt még meggondolhatná magát, az ajkaival a lány felé
közelít, és megcsókolja őt…
Renit
először váratlanul érinti, Cortez hirtelen mozdulata s cselekedete, de aztán,
lerázva az aggodalmakat, viszonozza a fiú csókját.
Csókot
– csók követett, mind addig amíg, Reniben újabb és újabb kérdések fogalmazódnak
meg.
-
Én…
- szólalna meg, de valahogy a szavak nem jönnek a szájára, ezért helyette
Cortez szólal meg.
-
Figyelj!
Mielőtt még bármit is mondanál, szeretném, ha tudnád, hogy azért csókoltalak
meg, mert ezt akartam tenni. És egyáltalán nem bántam meg, hogy megtettem. De,
ha te igen, akkor bocsánatot kérek – mondja, hátrasöpörve a szemébe lógó
kávébarna tincseket.
Basszus! Ezt
most aztán jól elszúrtam! – morran fel magában, látva Reni, zavart
tekintetét. Aki pillanatokon belül, meg is cáfolja a fiú gondolatát.
-
Mi?
Nem. Dehogyis… én, is akartam.
-
Tessék?
– vág közbe hitetlenül a szavába Cortez.
-
Én
is akartam ezt a csókot – ismétli el újra Reni, és lesüti a szemeit.
-
Tényleg?
– kérdezi ismét Cortez, felemelve az állát, csakhogy a tekintetük újra egymásra
találjon. Reni, félénken bólint válaszul, melyet követően, a fiú hitetlenül
elmosolyodik, majd újra a lány ajkai felé közeledik. – Szeretném, ha a barátnőm
lennél – suttogja közel hozzá, de még nem érinti az ajkait a lányéhoz,
mindaddig – határozta el hirtelen -, amíg Reni igent nem mond.
Eltelik
néhány másodperc, amely Cortez számára egetverően túlontúl soknak tűnik… és
amikor már azt hiszi, és amikor már elkönyvelte magában, hogy mindent elszúrt…
akkor, Reni váratlanul megcsókolja őt.
-
Igen
– suttogja két csók között.
Cortez
bár alig hiszi el, hogy Reni igent mondott, mégis úgy dönt, hogy nem
foglalkozik most a jövővel, csak is a jelennel, és azzal, hogy a lány, akibe
közel két két és fél éve már, hogy belezúgott, jobban mondva „elsőben” azon a
bizonyos, szeptember 8 –ai napon, belészeretett,
most az ő karjaiban van, és őt csókolhatja…
The End
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése