A jelenet hasonlósága miatt raktam be ide ezt a képet! |
[Antai-Kelemen Ádám (Cortez)]
Újabb két hét telt el azóta, hogy
Renivel megbeszéltük, hogy megpróbáljuk együtt. Mármint úgy együtt, hogy ő és
én, mint egy pár.
Ahogyan be voltam rezelve attól, hogy mi
van, ha valamit elszúrók, vagy, hogy valami, vagy inkább valaki közbe
avatkozik, minden a lehető legjobban, és simán ment.
Amennyi időt lehetett, igyekeztünk úgy
eltölteni egymással, hogy még véletlenül se nyomjuk el a másikat. Mind a
kettőnknek megvannak a saját szokásaink, és ezt a másikkal szemben tiszteletben
is tartottuk.
És ami a legfontosabbnak tartottunk, és
amiben egyaránt egyetértettünk, igyekeztünk a barátainkkal is törődni, s nem
elhanyagolni őket, csak mert mi ketten, éppen összejönni készülünk.
Amint Reni kijött a kórházból, a rá
következő harmadik nap, már suliba is jött, sokak legnagyobb döbbenetére.
Hiszen, senki sem számított még a jelenlétére, és arra, hogy látszólag minden
rendben van vele.
Persze ez nem mindig volt így igaz. Még
akkor sem, ha ő ezt igyekezett eltitkolni is. Ugyanis, alkalomadtán, előjöttek
nála a fejfájási tünetek, amitől bár tudtuk, hogy előfordulhatnak, mégis még
rosszabbul éreztem magam, mint amikor a fejsérülését okoztam.
Gyűlöltem látni, amikor az olykori
hirtelen fájdalomtól az arca fájdalmas grimaszba fordult át, az egyik
pillanatról a másikra.
De visszatérve a jelenbe, komótos
lassúsággal közeledem Reniékhez, akivel egy mozis délutánt terveztünk meg a
minap délelőtt a suliban.
Amikor megérkezem a kapujukhoz, előkapva
a telefonomat a zsebemből, felhívom őt.
-
Szia! Pár perc és kint leszek –
szól bele, két csörgetés után.
-
Oké – mondom, majd kinyomva a
készüléket, a hátamat neki döntöm a nagykapunak.
Magamban dudorászva az egyik kedvenc
Ramones dalomat, egyszer csak egy nem kívánt személy jelenik meg előttem.
Bah!
– sziszegek fel magamban, és a kezeimet a zsebeimben ökölbe szorítom.
Ez
meg mi a francot keres itt? Mit akar itt? –
kérdezem magamtól dühösen, de nem mutatva ki neki, csak is szimplán az
ellenszenvemet iránta, amit kölcsönösen vissza is kapok tőle. De nem izgat!
-
Nocsak-nocsak! Átmentél,
kaputámasztóba? – kérdi egy ellenszenves vigyorral az arcán. Amit ha azonnal
nem vesz le magáról, én fogom letörölni.
-
Közöd? – szólok vissza flegmán. –
Egyébként mi a francot akarsz itt?
-
Nem mintha, bármi közöd is lenne
hozzá, de jöttem meglátogatni a barátomat.
-
Jah, persze! És, hol voltál
eddig? Hol voltál akkor amikor, a kórházban feküdt, kómában? Na, nem mintha,
hiányoztál is volna bárkinek is!
-
Ahová, éppenséggel te juttattad?
– kérdezi gúnyosan. – És, most miért is vagy itt? Várj! – tartja fel az ujját,
amit mindjárt el fogok törni. – Véletlenül nem azért, hogy így palástold a
bűntudatodat? Ahogyan azzal is, hogy körülötte legyeskedsz?
-
Kettőnk közül inkább te vagy az
aki, körülötte legyeskedett mindig, ahogyan most is, seggfej! De ha annyira
tudni akarod, és ha már itt vagy, miért is nem én mondjam el neked azt a jó
hírt, hogy Reni és én együtt vagyunk – vágom oda neki, egy kárörvendő vigyorral
az arcomon, amely csak még jobban terebélyesedik bennem, amikor látom, amint
rángatózni kezd a szeme.
-
És, megint csak ugyanaz a
kérdésem: azért, vagy vele, mert bűntudatod van, amiért miattad került
kórházba, és mert nem emlékszik rád? Így könnyebb számodra, ismételten csak
szórakozni vele, igaz? Könnyebb, így, hogy nem emlékszik arra, hogy
tulajdonképpen, csak játszottál vele, és hogy csak éppenséggel akkor szóltál
hozzá, amikor kedved tartotta? – kérdezi gúnyosan, de ugyanígy folytatja tovább,
mire már nem bírva tovább, ellököm magamat a kerítéstől, és teszek felé egy-két
lépést.
-
Tudod, ennél szánalmasabb már nem
is lehetnél! – vágom oda neki, dühösen.
-
Még hogy én vagyok a szánalmas?
Melyikünk, is jött össze egy másik lánnyal, és hülyítette is Renit? Te vagy én?
– húzza fel a szemöldökét.
-
Várj, hadd helyesbítsek: ennél
csak szánalmasabb lehetsz!
-
Ha én szánalmas vagyok, akkor te
meg mi vagy? – kérdi. - Szerintem, egy
olyan alak, aki élvezi, ha mindenki a talpát nyalogassa. Egy olyan alak, aki
rákényszerült arra, hogy odáig süllyedjen, csak hogy ne vesszék kárba a
hírneve, járni kezd azzal a lánnyal, aki nem akaszkodott rád, mint ahogyan a
többi, csak hogy ezzel is elsimítsd a dolgokat.
-
Te meg mi a francról hadoválsz
itt? – kérdezem egyre dühösebben.
-
Ugyan! Tudod te, hogy miről! –
vonja össze a karjait a maga előtt, fölényesen. – Egyébként, meddig tervezted
azt, hogy jársz vele? Egészen addig, ameddig újra beléd nem habarodik és utána
már dobhatod is? Tudod, ő ennél sokat többet érdemel.
-
Mit téged? – vonom fel a
szemöldökömet.
-
Például – biccent. – Te csak
rossz hatással lennél rá!
-
Szerinted? – mosolyodok el
gúnyosan. – Egyáltalán van fogalmad arról, hogy mi történt vele az elmúlt fél
évben? Érdeklődtél is egyáltalán felőle? Tudtommal, csak kétszer, ha felhívtad.
Látom, ennyire fontos neked ő.
-
Fontosabb, mint neked! Én
legalább nem játszottam soha sem az érzelmeivel, nem úgy, mint te. Én nem
okoztam neki soha sem fájdalmat, nem úgy, mint te. Szerinted, kettőnk közül, kit
érdemelne meg jobban? Engem, aki soha nem okozott még neki fájdalmat, de nem is
bántotta meg, vagy téged, aki miatt számtalanszor sírva fakadt?
-
Hogy téged? Ne röhögtess! Mégis
mi a francot képzelsz te? Te, aki miatt nem tudod úgy velünk kikapcsolódni,
mint miután elhúztál innen a francba. Tudtad –e, hogy amióta te nem vagy itt,
sokkal felszabadultabb lett, és volt ideje, a mi számunkra is? Viszont, amíg te
itt voltál, Reni az egyedüli barátodként, mindig téged választott, csak hogy ne
bántson meg téged. Mert fontos voltál neki. És ő neked? Te azt állítod, hogy
igen. De szerintem meg nem volt az neked, soha. Te csak, azt szeretted volna,
ha minden úgy történik, ahogyan te azt elgondoltad. Soha nem számított neked az
igazán, hogy ő mit szeretne csinálni, vagy mit nem. Emlékszel, hogy akkor is
megharagudtál rá, amikor a fotózást választotta, és leadta az újságírást? És… -
a mondatomat, a kapu hirtelen mozdulatának kicsapódása szakítsa félbe. Ahonnan,
egy fájdalmas tekintetű, Reni lép közénk.
-
Elég! Fejezzétek be! – kiáltja,
hol az egyikünknek intézve, hol pedig a másikunknak idézve.
-
Reni – ejtsük ki a nevét
egyszerre a seggfejjel.
-
Igaz, amit Arnold mondott? –
kérdezi, felém fordulva.
-
Mi?
-
Az, hogy csak játszol velem. Igaz
ez?
-
Nem! – felelem az igazat.
-
Akkor miért mondta ezt neked?
-
Azért, mert egy… - kezdenék éppen
bele a válaszba, amikor ez a faszkalap a szavamba vág. Komolyan, mindjárt felrúgom.
-
Azért, mert ez az igazság! Csak
játszik veled, ahogyan mindig is tette!
-
Na persze! – hagyom rá. Mert
tudom jól, hogy azzal, ha ellenkezni kezdenék az ő szavával, csak neki teszek
eleget. De, azt az örömöt, soha nem fogom neki megadni!
-
Elég! – hallgattat el minket
újra, Reni. – Arnold, szeretném, ha most elmennél – mondja a barom felé fordulva.
-
Ne mond már, hogy bedőlsz neki
ismét? – kezd el hitetlenkedni. – Reni, ez nem te vagy!
-
Mégis milyen vagyok? Egy olyan
lány, akivel csak a könyvekről lehet beszélni?
-
Igen. Nem.
-
Most akkor melyik? Tudod, azt
hiszem, hogy most nagyot csalódtam benned! Téged, soha semmi más nem érdekelt,
csak a könyvek, és nem is lehetett veled másról beszélni sem.
-
Ez nem igaz! – tiltakozik hevesen
a majom.
-
Pedig az! – mondja keserűen Reni.
– De nem csak ezért csalódtam benned, ha nem azért, mert úgy beszéltél rólam az
előbb, mintha egy eldobható rongy lennék, vagy tárgy. Pedig én azt hittem, hogy
barátok vagyunk. De, ennél én több soha nem tudnék neked lenni, és ezek után,
még ennyi sem. Kérlek, menj most el.
-
De, Reni! – nyúlna a karjáért,
viszont Reni elhúzódik előle.
-
Menj el! – mondja, határozottan.
-
Rendben! – bólogat, dölyfösen. –
De ha majd, megint sírni fogsz miatta, és ha eszedbe jut, hogy igazam volt, rám
ne számíts!
-
Ha igaz is, amit mondasz, és az
előbbiekből kiindulva, szerintem ezelőtt se számíthattam rád, ha Cortez
megbántott. Nem igaz? – kérdi, de amikor Neményi nem felel, a hallgatását
igennek veszi. – Ég veled, Arnold! – mondja elköszönve tőle, mire a seggfej,
még egy dühős pillantást vet rám, majd hátat fordítva nekünk elhúzza a csíkot.
Végre!
– sóhajtok fel magamban megkönnyebbülten, és vigyorogva.
-
Jobb lesz, ha most te is elmész,
Cortez – mondja egy kis idő után, felém fordulva.
-
Tessék? – nézek rá kérdőn.
-
Ez az egész, most nagyon sok volt
számomra, és én… azt sem tudom, hogy mit gondoljak, vagy hogy mi tévő legyek.
Egyedül szeretnék lenni. Sajnálom – néz a szemeimbe szomorúan.
-
Tényleg ezt akarod? – kérdem közelebb
lépve hozzá.
-
Ne! – húzódik el előlem is, pont ugyanúgy,
mint Neményi elől. – Ne haragudj, de… kérlek, menj most el! – mondja, szinte
már könyörögve.
-
Rendben – egyezek bele a
kérésébe. – Majd később felhívlak…
-
Ne! – szakít félbe, mire kérdőn
húzom fel a szemöldökömet. – Majd, én… hívlak!
-
Oké – hagyom rá. – Sajnálom, hogy
mindannak ami az imént történt, a fültanúja voltál – mondom még neki, mielőtt
elköszönhetnék tőle. Ő nem mond erre semmit, csak megértően bólint, vagy
legalábbis igyekszik megértőnek tűnni… - Akkor, szia!
-
Szia! – ismétli utánam, majd
pillanatokon belül eltűnik a kapun belül…
Még percekig állok, ugyanabban a
szögben, ahol álltam, és a tekintetemmel a csukott kapubejáratot szuggerálom
továbbra is, miközben az előbb történteket elevenítem fel magamban…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése